Jelenleg egy kormánypárti szavazó nagyjából két fő hibát követhet el. Az egyik, hogy meg sem próbálja megismerni az ellenzék fő erejének érveit, esetleges (rész)igazságait. A másik, ha elhiszi, hogy a választásokat valami homályos (szemantikailag a bolsevikokra emlékeztető) „áradás” dönti majd el, nem pedig a személyes meggyőzés és végső soron a hatékony mozgósítás.

A tiszás fiatalokkal folytatott beszélgetéseken volt egy olyan „érv”, amivel nehéz vitába szállni: a „mi fiatalok vagyunk, azok meg boomerek” szlogen. Ezzel kapcsolatban két magatartástól inteném a kedves olvasót: az egyik bagatellizálja, a másik abszolutizálja a fiatalság értékét. Olyan áldott állapot ez, ami egész biztosan elmúlik egyszer – méghozzá sokkal hamarább, mint az érintettek gondolnák. Azt sem árt hangsúlyozni persze, hogy minden életszakasznak megvan a maga értéke, és hiteles viselkedési mintázata. Ha történetesen idősebbek vagyunk, valóban ne próbáljunk fiatalt játszani – de mindig legyünk nyitottak az ő világfelfogásukra, megéléseikre is. Ez nem mellékesen nekünk is jót tesz, de számukra is sok pozitívumot hozhat – már ha nyitottak rá. Itt jegyezném meg azt is, hogy Magyar Péter valóban ügyesen használja a fiatalok fő kommunikációs felületeit, a közöségi médiát, de „minden csoda három napig tart” – az ötvenedik slim fit öltönyszerkóban feszítő retusált fotó önmagáról már borzasztóan unalmas, és ezt fiatalként is nehéz másként látni. Ráadásul Donald Trump megválasztása óta mintha már a Facebook-algoritmusok is egy kicsit kevésbé lejtenének a baloldal új üdvöskéje felé – és ezen még a Facebook-jogász Dávid Dóra sem tud segíteni (akit a főnöke valószínűleg magyarul alig beszélő Soros-ügynöknek tart…)

Amikor azt hoztam fel a vitában, hogy mégiscsak egy olyan személyt követnek, aki a felesége lehallgatásával és elárulásával indította a politikai karrierjét, nos, ez szinte semennyire sem hatott rájuk. Az egyik „ellenérv” az volt, hogy egy fideszes politikus „kicsinálása” valójában erény (még egy párhuzam a bolsevikokkal, akik a családi köteléket a politikai hovatartozás alá helyezték); a másik pedig, hogy „hány zűrös válást látunk magunk körül” (ez viszont a mi generációnk számára elgondolkodtató, akik ilyen mintát nyújtunk a fiataloknak – tisztelet a kivételnek persze).

A másik folyamatosan visszatérő érv, ami ezeken a beszélgetéseken rendre elhangzott, a „mindent átszövő korrupció”, avagy a mindent leuraló „fideszes káderek”, az „urambátyám világ” nem kívánatos jelenléte a magyar társadalomban (bezzeg Brüsszelben – és Bezzegromániában?). Ezen egyébiránt gondolkodjon el mindenki a saját mikrokörnyezetében, nem feledve, hogy a mi közösségünk épp a mindent átszövő korrupció, a mindent leuraló posztszocialista káderek (alias szocik és szadesek) jellegzetes urámbátyám világa ellenében jött létre. (Ezek a polipszerű hálózatok rá’dásul olyan mélyek és kiterjedtek voltak, hogy alapos feltárásuk éppen csak elkezdődött).

Azért az mégis egy kicsit megmosolyogtató, amikor a tüntető fiatalok arról panaszkodnak, hogy valamelyik hídlezáráson – amivel közlekedők tízezreit blokkolták egyébként – csúnyán nézett rájuk egy intézkedő rendőr. Meggyőződtem róla, hogy ezek a fiatalok tényleg semmit nem tudnak 2006 „forró őszéről”, az akkor történt durva jogsértésekről (például a közrádió udvarán térdeltetésről vagy éppen a szemmagasságban repülő gumilövedékekről), ami a szörnyű „orbáni diktatúrában” már teljesen elképzelhetetlen lenne. Persze, demokrataként azt kívánjuk, hogy soha, egy jottányit se kerüljünk közelebb az egyszer már meghaladott áldatlan állapotokhoz!

Ugyanilyen megmosolyogtató egyébként az is, amikor a „kétbites propagandára” panaszkodnak azok, akiknek a fő érve mégiscsak az, hogy „Orbán rossz, EU jó”. Ugyanakkor az is jól látszik ebből, hogy a vitázni mindig is nagyon szerető fiatalok egy részének igenis van igénye komoly, összetett érvrendszerekre, a bel- és világpolitikai folyamatok hiteles közvetítésére. Hajrá, „igazi” média!

Végül, de nem utolsósorban mindig előkerült a „mészároslőrincezés” (inter alia), vagyis a „nemzeti tőkésosztályra”, röviden a szupergazdagokra való hivatkozás, akik – a Fidesz segédletével – úgymond széptlopják az országot (na meg a tiszások „kenyerét”, legalábbis az AI-kompatibilis párthimnuszok szerint). E tekintetben egyet kell értenem azokkal a fideszes hangadókkal, akik a „mocsár lecsapolásának” vagy a „kullancsok elleni vdéekezésnek” a programját hirdették meg, a „poloskátlanítás” mellett – nem másért, mint a saját hitelességü(n)k megőrzése érdekében. Lehet persze (és szerintem kell is) azzal érvelni, hogy nemzeti tőkésosztályra márpedig szükség van, ha másért nem, hát azért, hogy az extraprofit egy részét legalább ne vigyék ki az országból (ennek az érvnek a hatásosságát persze minden napvilágra került „dubajozás” erősen kikezdi). Azt viszont tudomásul kell venni, hogy aki jelentős részben egy politikai közösség munkájából gazdagodik meg, annak életmódját és viselt dolgait onnantól nagyítóval figyeli a közvélemény erre érzékeny része… és ne legyen kétségünk afelől, hogy a magyar néplélekben – politikai meggyőződéstől függetlenül – nagyon erősen él a másik „tehenének” (sportkocsijának, luxusjachtjának, külföldi villájának stb.) átható vizslatása. Ez egy olyan politikai akna, amit a jelenlegei keretek között (úgy is, mint „eredeti tőkefelhalmozás”) valószínűleg nem lehet semlegesíteni, de azért ajánljuk a nemzeti nagyvállalkozóink figyelmébe Robert Owen vagy éppen Brunszvik Teréz példáját – tudniillik így is lehet.

Békés János

P.S. A beszélgetések még Kollár Kinga kiszivárgott beszéde előtt zajlottak. Ez szintén egy olyan érv, amivel nehéz vitába szállni – csak éppen a másik oldalról.