„Tigris a hóban” – Gondolatok a pápalátogatás után

Biztosan nem vagyok egyedül. Nem vagyok egyedül azzal, amit megtapasztaltam. Ezt akkor, ott még csak sejtettem. A mosolyokból. Az együtt látó, fénylő tekintetekből.

Sorbanállunk. Különösen sokan és szorosan. De nem a megszokott egymásutánban, hanem sugárirányban. Inkább egy vonzás alatt végtelen körtáncban való állás ez. Ritkán tapasztalt helyzet. Ami rendes körülmények között csak néhány lépésnyi távolság, most – ebben a rendkívüli időben – kozmikussá és reményteli haladássá változik. Ebben a „szent három napban” a szegélykövek állomásokká, a korlátok, vaspályákká, a háztömbök egybefüggő hegyvonulattá lesznek. Az idő napos. Gyermekkorom boldogságára emlékeztetnek a fényei.

Ezekben a napokban a változás ideje köszönt be. Igen, megváltozik az út. Hálára késztetőbb lesz. Megváltozik az igazság. Közösebb lesz. Megváltozik az élet. Közelibb lesz. A Legszentebb Áldozat bemutatása, mint egy csúcs még előttünk van, még pár óra a jövő, de mintha a biztonsági kapuk megnyílásával az átváltoztatás is elkezdődött volna. Szinte hallom a szavakat kétezer év mélységes magasságából: „Eljön az idő, sőt már itt is van…”(Jn 4,22)

A múlt jelen és jövendő állandó magfúziója ma reggel látható módon ölt testet a világegyetem egy hallatlan kicsiny pontján, az Akadémia utcai beléptető kapuk előtti utcasarkon. De valahogy nincs bennem összhang. Bár nincsen pánik, rendezetten haladunk, de valami fontos még hiányzik. „Valami még hiányzik belőlem”. Ha csak halványan is, de a kérdőjelként bennem felbukkanó türelmetlenség, a szervezéssel kapcsolatos elégedetlenség és az áhított cél elérésének, azaz a kapun való átjutásnak a vágya ebben az egymáshoz való nyájszerű közelségben és különös együttlélegzésben olyan megrázóan nem helyénvaló! Egyszóval önző. Még ha gyermeki is.

Olyan ez, mint egy erőltetett, hamis hang a kórusban. Mégis gondolataim felismerése, így méltatlanságom megtapasztalása nem vádlón, hanem erőt adóan tölt el. Igen, ilyen nyugtalansággal és túlzott önfigyelemmel méltatlan vagyok és nem az segít rajtam, ha átjutok, vagy ha bejutok a térre. A sátorhoz. Az oltár közelébe. Közelebb Péter utódjához. Közelebb a „forráshoz”.

A kérdéseimet, elégedetlenségeimet oda is magammal vinném és ha látszólag el is tűnnek, idővel ott újra megjelenhetnek. Biztosan tudom mi vár rám a kapun túl? Nem lehet, hogy már az enyém az, amit a „siker kapujában” állva várok? Csak épp magam árnyékába ragadva most még nem látok?

Nekem most kell elégedettnek lennem. Hálásnak. Mert lehetek. Élhetek és már előre szeretve vagyok. Szeretni tudok. Viszonozni tudok.

A nyugtalanító kérdéseimre kérdésekkel felelek: Miért az a legfontosabb, hogy bejussak? Biztos, hogy az a cél? Mindent megoldó állapot, melynek elérése betölti vágyam? És ha nem jutok be? Ha visszafordítanak a kapuban, akkor veszteség ér? Biztos ez? Lehetséges volna?

Így nem maradhatok. Akkor szinte hiába jöttem. És hiába megyek. A Szentatya tegnapelőtti szavaira emlékezek:

„Közelség. Gyengédség. Együttérzés…” E kulcsszavakkal bensőm kapuját megnyitva próbálok kapcsolatba lépni Krisztussal. Megszólítani Őt a szívemben. Megköszönni Neki, hogy egyáltalán itt lehetek a testvéreim között sorban állva. Hogy állhatok, járhatok a két lábamon. Lélegezhetek és láthatom fáradt arcok mellett a mosolyokat is.

Azonnal felszabadít az elfogadás. Az, hogy elég, ami van. Hogy együtt vagyunk. Közel vagyunk. Nem a várt esemény helyszínéhez, hanem egymáshoz. Táborhegyi állapot.

Ebben az elfogadásban és egymásba olvasztó hálás araszolásban maga a sorbanállás az életem, közös életünk titkaként mutatkozik meg. A sorbanállás mint „egylényegűsítő” együttmozdulás, amely természetfelettivé emeli az addig természetest. Mind sorban állunk. Ez adottság. Velünk született. Nem mi választottuk. A sorbanállás hogyanja viszont rajtam is múlik. Hálásan állni a sorban. A másikra figyelve. Ez egy életprogram. Így minden apró lépéssel már a végső cél előtt átléphetem a „remény küszöbét”.  „Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki küldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem már átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24)

Lelkem azt súgja: Ez a három nap ezért adatott. Hogy együtt legyünk. Megtanuljunk újra így együtt lenni. Közel egymáshoz és sokan egymás mellett. Vágyjunk a közelségre, egységre és ne feledjük ennek erejét. Krisztus már velünk van itt is. Megérkeztünk. Itt van a testvéreimben és a közösségben, amelyet Ő gyűjtött most egybe.

Az ember, a testvér, mint szentség, mint Krisztus helye és célja áll mellettem, előttem, mögöttem. Körbevesz és betölt. A világ fókusza képes hóvakságot okozni, de látásom Krisztusban nyer világot, sejtésem Benne igazolódik, emberlétem Krisztusban nyeri el teljességét.

Minél közelebb kerülök a kapuhoz annál inkább gondolok a mögöttem állókra. Megfordulok. Sokan vannak mögöttem is. Azt akarom, hogy ők is bejussanak. Nélkülük az én bejutásom nem teljes. Olyanok vagyunk mint az akol kapuja előtt várakozó juhnyáj. És sokan „olyanok voltunk mint akik álmodnak” és álmunkban arra ébredtünk, hogy egymáshoz érünk. Hogy egyek vagyunk.

Különös öröm szemlélni a napokban kifakadt nyárfák, hullámokban érkező magszőreit. Eddigi életemben inkább zavart az évente mindent beborító jelenlétük, de mostantól örök emlék jelévé lettek számomra ezek a fehéren szálló óriás hópelyhek. Táncuk láthatóvá teszi a máskor egyébként láthatatlant. Az életet jelentő levegő legapróbb gesztusait. A legenyhébb szellőt is. Olyanok mint a szélben kergetőző gyapjúpamacsok a juhok megnyírása után. Eszembe juttatják Roberto Benigni filmjét is a Tigris a hóban-t. Olyan, mint mikor megállnak a pillanatok és feltorlódik bennünk az idő.

Itt járt a pásztor. Hozzánk ért, rendbe tett. Megtisztított, megszólított, meggyógyított. Mintha itt maradt volna valami a fehérségéből. Mintha ez a „tavaszi havazás” a velünk maradására emlékeztetne, és így május havában Anyák napjára is.

Anyánk, Mária napjára. Emlékeztetne a közös múltunkban rejtőző szűzi fehérségre, a „Regnum Marianum” virágzására is. Általa pedig a jövőre, amely már elkezdődött.

Így talán arra is, hogy a „prófétai befogadás” után a kellő időben, hogyan is viszonozhatnánk a „a békét szolgáló kreatív erőkkel” a Jó pásztornak a pápai látogatásban most megtapasztalt örök szeretetét. Mint nemzet. Mint Mária országa.

Mert senki sem sziget. Nincs saját erdő. Nincs saját jövő. Csak közös van.

Szilvási Zalán

További
cikkek

Hírlevél