A napokban történtek miatt mélázhattam el e többes számban használt fogalom mibenvalóságán. Szokás szerint kezdjük a száraz meghatározással. Tegyük ezt annak ellenére, hogy a suliban mindig utáltuk ezek bemagolását, de aztán – buksink lassan beérvén – rá kellett jönnünk, hogy e nem szeretett konkrétumok olyan kőszikla alapok, melyek egyrészt az elménk építésének fundamentumai, másrészt épp az így felépített alapok adják meg szellemünk szabad szárnyalásának lehetőségét. Hisz a legmagasabban szárnyaló sas is mindig visszatér fészkébe.

No, de lássuk akkor a medvét: „A társak együttműködő személyek, akik félként viselkednek egy közös cél megvalósítása érdekében, akik hozzájárulnak egy közös cél, ügy sikeréhez. Társakkal együtt könnyebb a munka.” Ez valóban elég száraz valami. Töltsük meg hát élettel! De előbb csodálkozzunk rá szép magyar nyelvünk csodálatos gazdagságára. Milyen társakat is tudnánk felsorolni hirtelen?

Lám csak: asztaltárs, bűntárs, cégtárs, cinkostárs, csendestárs, élettárs, elvtárs, embertárs, fegyvertárs, fogolytárs, hálótárs, honfitárs, iskolatárs, ivótárs, játszótárs, kartárs, katonatárs, kortárs, lakótárs, laptárs, munkatárs, pályatárs, polgártárs, segítőtárs, sporttárs, szaktárs, szobatárs, tagtárs, tettestárs, útitárs, üzlettárs, versenytárs, vetélytárs. Ennyi elég is, pedig 10-15 még összeszedhető lenne. Ha meg a társ szót tesszük előre, akkor még több. De még társszerkesztő sem vagyok, így a főszerkesztő megálljt szabhat szabad társításaimnak…

Visszatérve a gondolatmag kicsírázásának miértjéhez el kell mondanom, hogy a szikra szülőföldi volt. Halottak napjára mentem haza a sírokhoz. Egyúttal összehoztunk egy ad hoc osztálytársi találkozót. A negyvenhatodikat. Tizenketten voltunk együtt egy vendéglő teraszán, és jó négy órát beszélgettünk. A szokásos múltbéli felemlegetések, az unokák megszámlálása és megmutatása mellett még most is tudtunk újat mondani egymásnak. Végig mosolyogva, tele szeretettel, valódi érdeklődéssel és egy pillanatra sem unatkozva. Mert amellett, hogy osztálytársak voltunk, sorstársak és bajtársak is lettünk egy életre. Ami óriási szó a mai világban, hiszen 46, de vannak, akikről 55 év után is tudhatom, hogy bármikor számíthatok rájuk. És ők is rám.

Ennek kapcsán békési életem is eszembe jutott, és megpróbáltam visszavetíteni itteni 34 évemre is e fogalmat. Rájöttem, hogy a sors itt is kegyes volt hozzám, hisz szeretett házastársam mellett a helybéliek közül is sokan tartoznak ebbe a szívmelengető társi kategóriába. Munkatársaim legelőször. Valódi, megbízható és hűséges „lányaim” a mindennapok csöppet sem könnyű történéseiben. Mint ahogy a KÉSZ-es, polgári körös, társadalmi és politikai életbeli harcos- és bajtársaim is. Barátaim. Betegeim, kik a gyógyulásban, gyógyításban társak.

És végül, de messze nem utolsó sorban a Jóisten, kit gyarlóságomban szégyellek is társamnak mondani. Ám Ő mindig mellém lép, és mosolyogva karon fog, ha csüggednék: „Imádkozz és dolgozz, s a haza – magyarságunk e Kárpát-medencei örökös társbérlete – fényre derül.”

Pálmai Tamás