Átélték. Megmaradnak. Az élet megy tovább. Idézet egy levélből:

„Amikor ma reggel az első robbanásra felébredtünk, elsőnek a Budapestről néhány napra a gyerektáborba segíteni jött fiú anyukája jutott eszembe, akit biztosítottam, hogy nálunk béke és nyugalom van, csak a helyi férfiak vannak veszélyben. „Soha nem fogja őt többet elengedni” – futott át a fejemen, aztán a következő pillanatban beszaladt a szobába a rémülten zokogó legkisebb lányunk. Szorosan magamhoz öleltem. Még egy robbanás. Aztán újra egy. A falak remegtek, az ablakkeretek csikorogtak, néhány tárgy leesett a polcról. „Anya, ha most meghalunk, ugye a mennyországba jutunk?” – suttogja belém kapaszkodva a lányom.

Aztán csönd lesz. Nézzük a helyi hírcsatornákat, újabb drónok tartanak Kárpátalja felé. A háború során először döntünk úgy, hogy lemegyünk a pincébe.

„Legalább eszegethetsz a fagyasztott áfonyából” – próbálom felvidítani a kicsit, de nincs étvágya.

Fülelünk a zajokra. Ez egy autó. Mi ez a zúgás? Á, csak a vonat.

Ülünk még a pinceajtó mögött a hokedliken, takaróba burkolózva egy darabig, az internet szakadozik. Végre lefújják a légiriadót, már majdnem 6 óra. Fölöttünk sűrű, fekete füst gomolyog. A városszéli elektronikai gyárat lőtték, az éjszakai műszakban többszáz ember dolgozik. Vajon hány halott lehet? Lassan jönnek a hírek, az utolsó pillanatban szinte mindenki lement a nemrég kialakított óvóhelyre. 12 sérült van, talán nem halt meg senki.

„Már nem fekszem vissza, megyek gyomlálni” – mondja a férjem. Megisszuk a kávét. Indulok a püspökségre, egy cigányasszonnyal beszéltünk meg találkozót a püspökség elé kilencre, nincs telefonja, muszáj odamennem.

A füst nagy, elvileg nem szabad kimenni, de mindenki az utcán van.

Az élet nem áll meg, csak a gondolkodásunk, a biztonságérzetünk változott egy kicsit. Üzenet jön a telefonomra, néhány faluval arrébb egy kedves ismerősöm ír, kérdezi, megvagyunk-e, aztán folytatja: „Amikor kitört a háború, a lányom bepánikolt, hogy fogjam anyámat és meneküljünk.  Azt mondtam, majd ha Munkácsot fogják támadni. De nem gondoltam, hogy ez bekövetkezik.” Mi se gondoltuk. 

De hát ez van, itt vagyunk. Még kicsit a reggeli sokk hatása alatt, de ma délelőtt a pedagógusok szombati jubileumi zarándoklatát készítjük elő. Téma: a remény. Mégis, milyen reményről lehet beszélni itt, Kárpátalján, éppen most? Írom a beszédemet. Érdekes, hogy a Bibliában épp azok beszélnek legtöbbet a reményről, akiknek a legkevesebb okuk van rá… „Ábrahám a remény ellenére is reménykedett, mert hitt Isten ígéretében…”

Holnap pedig lelkinap lesz. Közösen imádkozunk majd, keressük, hogyan akar most működni az Úr bennünk, általunk.

Mert nem lehet, hogy a pusztítás, a háború, a halál legyen az Úr.

Van egy nagyobb Urunk, akinek a békéjét nem veheti el tőlünk senki sem. Kapom az üzeneteket a magyarországi barátainktól: „Imádkozunk értetek…. a békéért.” Nem tudom, mikor áll meg végre ez a háború, sikerül-e valamit összehozni a világ nagyjainak. De azt tudom, hogy ezek az imádságok élő, működő erőként hatnak, és megtartanak minket, a közösségeinket, a számtalan nehézséggel küzdő családokat. Békét teremtenek, sokszor megmagyarázhatatlanul, a szívekben, az elmékben, még ilyenkor is.”