Szolidaritás Robert Ficóval

Közelebbről nem ismerem Ficót, de mivel az apai családom valamikor a Felvidékről vándorolt a mai Magyarország területére (nevünkben a „hojda” tő a szlovák hinta, vagy esetleg a rutén bölcső szóra utal), szorosan nyomon követem az itt élő magyarok és szlovákok sorsát.

Fico 2010 előtti kormányzása tragikus volt a felvidéki magyarság számára: erre esik a Malina Hedvig-ügy, a magyar nyelvhasználatot korlátozó szlovák nyelvtörvény, a DAC-szurkolók elleni rendőrterror, Sólyom László köztársasági elnök kitiltása, a kettős állampolgárság kizárása, valamint a Benes-dekrétumok összparlamenti megerősítése is.

Aztán 2010 után összebarátkoztak Orbán Viktor magyar kormányfővel, és a szlovák-magyar kapcsolatokat sikerült pragmatikusabb szinten kezelni:

új hidak épültek, felpörgött a szlovákiai magyar szervezetek anyaországi támogatása, a V4-ek keretében a két ország együtt küzdött Brüsszel központosító törekvései, többek közt az illegális migráció bátorítása ellen. Ahogy ez a viszony javulni kezdett, a szlovákiai baloldalon az örökzöld „magyar-kártyát” érezhetően ritkábban vették elő. (Ezzel kapcsolatban azért el kell mondani, hogy északi szomszédaink az összes utódállam közül a leghatékonyabban „szorítják vissza” a magyar kisebbséget, a mai Ukrajnát nem számítva persze).

De még akkor is, ha Robert Fico lenne az új Mečiar, a politikai tiltakozás ilyen erőszakos formája demokráciában elfogadhatatlan – és egyébként kivétel nélkül kontraproduktív is. Jusson eszünkbe, hogy Mahátma Gándhí, Martin Luther King vagy Nelson Mandela a mai Szlovákiánál sokkal elnyomóbb politikai rendszerekben értek el jelentős sikereket erőszakmentesen.

Az pedig, hogy Ficót a köztévé működése és Ukrajna támogatása feletti legitim politikai vita hevében sebesítették meg életveszélyesen, rávilágít a mai közbeszéd rákfenéjére.

Ez még akkor is igaz, ha ezt a tettet nyilvánvalóan egy őrült követte el – rosszabb esetben némi titkosszolgálati ráhatással (bár erre egyelőre nem találtak bizonyítékot). Még borzalmasabbá teszi a merényletet, hogy azt a jelek szerint egy szélsőjobboldaliból progresszív liberálissá vedlett mániákus követte el (milyen szerencse, hogy Magyarországon nem látunk ilyet – igaz, jobbikosok?). Pedig a liberalizmus történelmi érdeme, hogy elültette a köztudatban az „élni és élni hagyni” eszmeiségét – márpedig ebbe aligha fér bele, hogy öt lövéssel szétroncsoljuk valaki belső szerveit, mert – idézet az elkövetőtől – „nem értünk egyet a politikájával”.

Milyen szerencse, hogy Magyarország ebben a tekintetben is le van maradva „Bezzegszlovákiától”. (Legalábbis azon elfogult, koncepciós jelentések szerint, amelyek például „Bezzegromániában” a munkanélküliségi statisztikákból nemes egyszerűséggel kihagyják a munkanélküliek egy részét). Vagy mégsem?

Az ellenzéki médiumok kommentszekcióit olvasva elborzaszt, hogy egy ennyire aljas merényletnek is tapsikolni lehet, ha azt vélt politikai ellenfeleinkkel szemben követik el

– és persze rögtön a magyar miniszterelnök halálára (!) asszociálni. És bár történelmileg nem lehet tagadni, hogy modern demokráciánkban a karaktergyilkosságnak meg a politikai gyűlöletkeltésnek a kommunista utódpárt és a hozzájuk köthető médiabirodalom ágyazott meg, sajnos sok tekintetben a jobboldal is átvette ezeket a módszereket (kutyaharapást szőrével?). Ma már teljesen természetes, hogy például „összebohócozzuk” („O1G-zzük”, „beszélő fejezzük”) politikai ellenfelünket (ez ugye a megszégyenítés-exkommunikálás modern változata) ahelyett, hogy vennénk a fáradságot, és érvekkel cáfolnánk meg az elképzeléseit. (Magyar Péterről most ne is beszéljünk, ő valahol ennek a beteg közbeszédnek a tünete és lenyomata is egyben). Hogy ez a szavazatmaximalizálás szempontjából kevésbé hatékony? Ez igaz, de talán így elkerülhető lenne a társadalom szélsőséges polarizációja, és ezen keresztül a politikai gyilkosságok és leszámolások barbár korának visszatérése.

Mielőbbi gyógyulást, teljes felépülést kívánunk Szlovákia miniszterelnökének!

Hojdák Gergely

További
cikkek

Hírlevél