Tavaly ősszel úgy ünnepelte a magyarországi jobboldal Robert Fico győzelmét, mint 2018-ban a bukását. A nyelvtörvény szigorításáról szóló hírek azonban a letűntnek vélt előző Fico-korszakot idézik. Magyarországnak tehát feladták a leckét – és a felvidéki magyar párt új, megfiatalodott vezetőségének is.

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a kezdeményezés nem a Fico-vezette Irány párttól érkezett, vagyis – és ez egy megnyugtató elem – valószínűleg nem a miniszterelnök játszmájáról van szó. A nyelvtörvény tervezete egyelőre a Martina Šimkovičová vezette kulturális minisztérium bugyraiban hánykolódik, ez a tárca pedig, mint ismert, a Szlovák Nemzeti Párt irányítása alá tartozik. Persze ha a tervezet valósággá válik, már Ficóé a politikai felelősség, azonban koalíciós viszonyok között, ahol a kormánypártok továbbra is egymás riválisai, megszokott jelenség, hogy a kisebb partner provokálja, lépéskényszerbe hozza a nagyobb szövetségest. Ilyenkor a legtöbb esetben bekapcsol az együttműködést garantáló vészfékrendszer, megindulnak az egyeztetések, s a vajúdó hegyek többnyire egeret szülnek. Rosszabb esetben azonban a nagytestvér – az üggyel való azonosulás, annak választói népszerűsége vagy a koalíciós partner makacssága miatt – végül maga áll a kezdeményezés élére.

Jelen esetben az utóbbi lehetőséggel is számolni kell, hiszen a szlovák nyelv dominanciája Szlovákiában identitásbeli kérdés, s így politikai prioritás. Számolnunk kell azzal, hogy Fico, a nyelvtörvény atyja, nem kockáztatja a meghátrálás látszatát a Szlovák Nemzeti Párttal szemben egy ilyen kiemelten szimbolikus ügyben. Természetesen szó sincs arról, hogy a jelenlegi változatra amolyan tűrhető, köztes megoldásként kellene tekintenünk, hiszen még a jelenlegi változat is kirívóan szabadság- és kisebbségellenes, s a elvi okokból, illetve a felvidéki magyarság nyugalma érdekében egyaránt a jogszabály teljes eltörlése lenne a legjobb döntés. Abban, hogy ez korábban nem történt meg, a Bugár Béla vezette Most–Híd párt felelőssége is felvethető, hiszen a multietnikus formáció 2020-ig tagja volt a szlovák kormánynak.

Az a soha sehol ki nem mondott és le nem írt, de a jelek alapján létező kompromisszum viszont, miszerint a szlovák állam érvényben hagyja a nyelvtörvényt, ám nem ró ki pénzbüntetéseket, pragmatikus megközelítésben, ha nem is optimálisnak, de elfogadhatónak tekinthető.

Tegyük hozzá, hogy a nyelvhasználat terén többnyire indokolatlanul óvatos felvidéki magyarok, valamint a szlovák egynyelvűséget felettébb kedvelő, odaát hirdető magyarországi cégek egyáltalán nem adnak okot az állam nyelvi nacionalizmusára. Még a nemzetinek mondott helyi magyar párt, az MKP (azóta Magyar Szövetség) rendezvényén is megtörtént, hogy kizárólag szlovák nyelven írt tájékoztató cetlikbe futottak a résztvevők. A rohamosan fogyatkozó és öregedő, politikai szinten kizárólag jogállami megoldásokban gondolkodó, magánéleti szinten pedig még a saját jogait is – fogalmazzunk finoman – csak módjával érvényesítő felvidéki magyarság a legkevésbé sem jelent veszélyt a szlovák államiságra.

Ennek ellenére a kiszivárgott törvénytervezetben olvasható módosítások – amelyet a Napunk című felvidéki magyar lap szellőztetett meg – kifejezetten keménynek mondhatók.

Eszerint minden emléktáblán, feliraton, reklámban az első helyen kell szerepelnie a szlovák szövegnek, a köztéri feliratok és reklámok esetében nagyobb betűkkel, ami egyértelműen az államnyelv fölérendeltségét demonstrálná. A másik drasztikus módosítás, hogy a postákon, a vasúti és más tömegközlekedési eszközökön is kötelező lesz a szlovák használata (nyilván, illetve remélhetően csak az alkalmazottak számára), ez esetben a kisebbségi nyelvek használata még csak lehetőségként sem jelenik meg. A törvény megsértéséért kiszabható bírság szintén emelkedne, a jelenlegi 50–2500 euró közötti értéktartományról ezer és tízezer euró közöttire, de ismételt törvénysértés esetén a felső határ a húszezer eurót, vagyis a nyolcmillió forint feletti összeget is elérheti. A törvénysértés megállapítása és a büntetés kiszabása egyébként már most is minisztériumi hatáskör, vagyis a legkevésbé sem független a pártpolitikától.

S miközben a sajtó a nyelvtörvény valós céljait találgatja, a politikusok pedig mindkét oldalon nyugtatni próbálják a kedélyeket, a szlovák közélet eldugott, napfénytől védett szegleteiben egyáltalán nem ritkák a felvidéki magyarság számára hátrányos – bár a szakmaiság szempontjaival mindig megmagyarázható – döntések. Csupán e sorok írásának napján két ilyen hírrel is találkozhattunk (célzott keresés esetén ez a szám lehet magasabb is). Az egyik hír, hogy a Szlovák Nemzeti Múzeum ideiglenesen kinevezett vezetője váratlanul elbocsátotta a Betléri Múzeum magyar nemzetiségű igazgatóját, Máté Tímeát, s helyébe a szlovák Andrea Predajnovát nevezte ki. A múzeum alá olyan, a magyar történelemhez szervesen kötődő műemlékek tartoznak, mint Krasznahorka vára és az Andrássy-mauzóleum. Predajnova asszony szakértelméről egyébként sokat elmond, hogy korábban ügyészségi szóvivőként dolgozott.

A másik hír, hogy az oktatási tárca döntése alapján, ún. optimalizáció címén összevonják a megyei önkormányzatok által fenntartott iskolák jelentős részét. Ez összesen tizenhét magyar, illetve kétnyelvű oktatási intézményt érint, Dunaszerdahelytől Párkányon át Királyhelmecig. Nem állítható, hogy kizárólag magyar problémáról lenne szó, azonban az elszakított részeken az anyanyelvű oktatási lehetőségek beszűkülése mindig azzal fenyeget, hogy a magyar diákok – saját maguk vagy a szüleik döntése nyomán – többségi intézményben folytatják a tanulmányaikat, miközben a többség részéről ennek fordítottja fel sem merül.

Ugyanakkor, ahogy azt az Euronews elemzője megfogalmazta, Fico jelenleg két tűz közé szorult: egyrészt a koalícióbeli nacionalisták szorongatják, másészt a magyar–szlovák szövetséggel is kalkulálnia kell.

Ugyanis az összeurópai problémahalmaz – az ukrajnai háború, a migráció, az ember- és természetellenes ideológiák általános politikai térhódítása –, valamint a két ország különutas politikája automatikusan stratégiai szintre emelte a két ország kapcsolatát.

A kifejezetten antiglobalizációs politikát folytató, s e tekintetben Magyarországnál lényegesen radikálisabb Szlovákia számára elvileg létfontosságú lenne a budapesti kormány szövetsége. A szlovák fél többször is biztosította Szíjjártó Péter külügyminisztert arról, hogy a kulturális tárca tervezete nem a magyar kisebbség ellen irányul. Legutóbb maga Robert Fico erősítette meg mindezt Gubík László, a Magyar Szövetség nemrég megválasztott új elnöke számára, biztosítva tárgyalópartnerét arról, miszerint „kormánya nem teszi lehetővé az államnyelvtörvény semmilyen olyan értelmű módosítását, amely szigorítana a nemzeti közösségek nyelvhasználati jogait érintő törvényi szabályozásokon”, s hangsúlyozva, hogy „különösen fontosnak tartja a Szlovákiában élő nemzeti közösségek jogainak status quo-jának megőrzését”.

Lehet azonban, hogy végül nem is a nyelvtörvény, hanem Donald Trump győzelme lesz majd az a bizonyos bot a magyar–szlovák tandem küllői között. Nem elképzelhetetlen ugyanis – bár ennek szerencsére még nincsenek jelei –, hogy a leendő amerikai elnök támogatásának tudatában Szlovákia számára Magyarország már leértékelődik, mi több, konkurenciát jelent majd. Nézzük csak meg Románia esetét! A mindenkit meglepő elnökválasztás kapcsán mind többen pedzegetik, hogy nincsenek csodák, s Georgescu, a teljes ismeretlenségből az élre törő szélsőjobbos jelölt valójában egy trumpista nyúl a román politika cilinderéből. A globalista kiszolgálószerepbe beleragadt Bukarest számára ugyanis több, mint kellemetlen, hogy éppen az ősi rivális lesz Washington leendő európai favoritja. Románia, amely egyetlen történelmi sikerét, a területi gyarapodást kizárólag az aktuális geopolitikai viszonyoknak köszönheti, reflexszerűen retteg – lásd a lépcsőzetes NATO-csatlakozás idején kialakult bukaresti pánikhangulatot – Magyarország kedvezőbb nemzetközi pozíciójától.

Szlovákia a szövetségkötések és átállások tekintetében ugyan nem mondhat olyan gazdag, tapasztalatokkal teli múltat magának, mint Románia, a nagyhatalmi jóindulat történelemformáló szerepét azonban ők is megtanulták.

Így vagy úgy, de Európában kialakul majd a normalitás blokkja, és ennek szellemi bázisa mindenképpen Közép-Európa lesz. Szerencsés esetben Magyarország, amely évtizedeken át játszotta a politikai devianciák univerzumában a fekete bárány szerepét, egyfajta szellemi vezetője, vagy legalábbis különösen megbecsült tagja lehet ennek a blokknak.

Az erre utaló jelek ma egyértelműek. Azonban arra is mind több jel utal, hogy az eddig Budapest által képviselt közvetítő, népszerűbb nevén konnektivitási szerepre Pozsony is bejelentkezett. Kedvezőtlen forgatókönyv esetén végül sorra megjelennek majd a színpadon az örökös kivárók és köpönyegforgatók, akik – kedvezőbb geopolitikai adottságaik okán – hiteltelenségük dacára is felértékelődhetnek, megismételve a közép-európai országok kilencvenes évekből ismert versengését.

A nyelvtörvény ügyét ebben a tágabb dimenzióban is érdemes lesz értékelnünk.

Kovács F. Erik