A szívhangrendelet visszavonása körüli vita a hét talán legnagyobb visszhangot kiváltó parlamenti csörtéjét hozta magával. Nem csoda, hiszen a magzatvédelem/-gyilkosság egy valóban fajsúlyos ügy az egyre inkább egy rossz osztályfőnöki órára emlékeztető Tisztelt Házban.

Akik esetleg nem tudják: a szívhangrendelet szerint az abortuszt kérő édesanyáknak a magzat „elhajtása” (értsd: igencsak brutális módon történő összezúzása, átszúrása, meggyilkolása) előtt meg kell hallgatniuk a szívhangjukat, hogy jobban fel tudják mérni a döntés következményét és visszafordíthatatlanságát.

Az ezzel kapcsolatos felszólalását Máthé Zsuzsa KDNP-s országgyűlési képviselő intézte Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszterhez, aki történetesen a híres életvédő Hegedűs Lóránt református püspök fia.

A felszólalás keretezése szerint a szívhangrendelet „hangot ad” a legkiszolgáltatottabbaknak, a megsemmisítésükre váró magzatoknak, egy végzetes és visszavonhatatlan döntés előtt.

A többgyerekes édesanya a saját tapasztalatai alapján hangsúlyozta, hogy „a magzat szapora lüktetése az élet öröméről üzen”.

Az újdonsült egészségügyi miniszter válasza meglehetősen indulatosra sikerült, képmutatással és az abortuszt választó nők „traumatizálásával” vádolta meg a kormánypártiakat (ami egybecseng a liberális főáram érvelésével), szakmaiatlannak és politikailag erőltetettnek nevezve a rendeletet.

Egyben felhívta rá a figyelmet, hogy az abortusz kérdése ennél jóval összetettebb, a „valódi eszközök” ennek csökkentésére a „felvilágosítás, megelőzés, fogamzásgátlás-támogatás, a krízishelyzetben lévő nők segítése, a szülőotthonok, az örökbeadás emberséges előmozdítása, valamint a civilek és a keresztény egyházak bevonása.”

Felszólalása érzelmi csúcspontján „szívtelen szívhangrendeletről” beszélt, hangsúlyozva, hogy az intézkedés nem csökkentette az abortuszok számát, és egyébként sok orvos a gyakorlatban nem is alkalmazza azt. A vitában heves mutogatás, kézrázás kíséretében közvetlenül is megszólított Rétvári Bence korábbi belügyminiszter-helyettes, a KDNP frakcióvezetője ennek kapcsán megjegyezte:

„A valóság ezzel szemben az, hogy felére csökkent [az abortuszok száma]a 2010-es 40 449-ről 2025-re 20 400-ra. A szívhangrendelet bevezetése óta is nagyjából 1300-zal.”

Hegedűs fontos szakmai érve volt még az is, hogy „a hallhatóvá tétel a Doppler-technika alkalmazását jelenti, amelyre a Nemzetközi Szülészeti és Nőgyógyászati Ultrahang Társaság (ISUOG) biztonsági állásfoglalása szerint az első 13+6 hétben külön óvatossági szabályok vonatkoznak: nem rutinszerűen, hanem klinikai indikációval, alacsony expozícióval és a lehető legrövidebb ideig alkalmazható a potenciális magzati biofizikai kockázat miatt.”

Ez az egyébként meglehetősen hevesre sikerült (tehát vélhetően az identitás szintjéig hatoló) parlamenti vita jó példája annak, hogy néha (gyakran) mindkét oldalon lehet igazság. Aki figyelemmel követte a szívhangrendelet születését, az tudhatja, hogy a keresztény-konzervatív képviselők ennél hathatósabb magzatvédelmet szerettek volna, míg a liberálisok a „nő teste, a nő döntése” elv abszolutizálása mellett állnak ki teljes mellszélességgel. Ennek jegyében az Egyesült Királyságban például még az ún. életvédő mozgalmak csendes imádkozását is betiltották, sőt börtönnel büntetik az abortuszklinikák előtt. (Magyarországon ezt a vonalat képviseli, visszafogottan és konstruktív módon a 40 nap az életért mozgalom).

A szívhangrendelet tehát egy amolyan kompromisszumos, minimalista megoldás, mely szemléletesen fejezi ki – teszi érzékelhetővé és politikailag kommunikálhatóvá – a lényeget: az „elhajtás” valójában nem egy „sejtcsomó kimetszése a nő testéből”, ahogy a liberálisok harsogják, hanem egy megfogant, lüktető élet – egyébként igencsak brutális – megsemmisítése.

Traumatizálhatja ez a sokszor amúgy is krízisben lévő (vagy éppen a „reprodukciós jogai” tekintetében maximálisan öntudatos) édesanyát? Minden bizonnyal, ahogy sokszor maga az abortusz is traumatizál (a pszichológia ismeri az úgynevezett poszt abortusz szindrómát, ami jóval gyakoribb, mint gondolnánk) – és ez egyébként nemcsak az édesanya, hanem az apa felelőssége is kellene, hogy legyen. Tehát ebben akár egyet is érthetünk Hegedűs Zsolttal, hogy ennél kifinomultabb és mélyrehatóbb támogatásra (krízisintervencióra, pszichológiai segítségnyújtásra, anyagi támogatásra, örökbefogadási lehetőségekre, stb.) is szükség lenne.

A másik oldalról viszont azt is látnunk kell, hogy az anya (és az apa) lelki krízise itt konkrétan a magzat egyszeri, megismételhetetlen ÉLETÉVEL áll szemben, és a szívhang-rendelet erre szeretné felhívni a figyelmet a maga naturalista módján.

Érdekes, hogy azok a gyakran harcos liberálisok, akik semmilyen jelentőséget és tényleges életfunkciót nem tulajdonítanak egy emberi magzatnak, ugyanilyen gyakran hevesen védik a növényeket, a fákat, a hörcsögöket, a teknősöket, mindenféle kisállatokat – nem durva kettős mérce és valóságtagadás ez?

Amiben szerintem akár egyet is lehetne érteni, és hathatós lépéseket tenni a társadalmi konszenzus előmozdításának irányában: a megfogant emberi élet a halála pillanatáig (sőt akár azon túl is) védendő érték. Ehhez kellene hozzárendelni a megfelelő, multidiszciplináris szakmai és társadalmi megoldásokat.

Békés János