Régen nemcsak Szent András, hanem Szent Katalin havának is mondták a novembert. A Katalin-naphoz közismert népi megfigyelések kapcsolódnak; akit érdekel, hogy fehér lesz-e karácsony, jól teszi, ha november 25-én odafigyel az időjárásra. S mint tudjuk, az advent előtti utolsó ünnep, a Katalin-bál is ehhez a naphoz kötődik.

Idén, ahogy azt már a média is hírül adta, egy váratlan felvidéki tragédia tette sajnálatosan emlékezetessé ezt a hagyományt: a füleki művelődési házban rendezett bálon kiszakadt az ablakkorlát egy 19 éves magyar fiú előtt, aki az utcára zuhanva a helyszínen életét vesztette. Családjának ezúton kívánunk erőt és hitet a gyász nehéz időszakában. A továbbiakban – immár tragikus felhang nélkül – általános jelleggel tekintjük át a Katalin-naphoz fűződő fontosabb tudnivalókat.

A bányászok védelmezője

A rendelkezésre álló források szerint Magyarországon 1400 előtt a Katalin volt a második leggyakoribb név az Erzsébet után, dobogós pozícióját a következő évszázadokban is megtartotta, a nyolcvanas években pedig első helyre került. Töretlennek látszó népszerűsége azonban – a gyökeresen megváltozott névadási szokások következtében – mára megkopott: nemcsak napjainkban, de már a millennium idején sem szerepelt a leggyakrabban választott 25 női utónév listáján, mint ahogy az Erzsébetek, Máriák, sőt Krisztinák is eltűntek az élbolyból. Ez persze még nem jelent semmit: a történelmi értelemben eltűntnek hitt Emmák például a kétezres években bukkantak fel újra tömegesen a szülőszobákban, s tíz éven belül az említett lista 4. helyére kerültek.

Akármi is lesz azonban a Katalinok sorsa, a november végi bál – az egyetlen az Anna-bálon kívül, amely nevet is kapott – marad. Csakhogy amíg a fürediek jeles napja közéleti eseménynek számít, addig az országszerte megrendezett Katalin-bálokat inkább egyházi és tradicionálisabb vidéki közösségek szervezik. Ennek megvan a maga vallási és kultúrtörténeti oka: a Katalin-nap a szeptemberi Mihály-nappal induló kisfarang záróünnepe, amely után kezdetét veszi a kisböjt, vagyis az advent, amely napjainkban a várakozás (és vásárlás) idejének számít, korábban viszont hangsúlyosan bűnbánati és böjti jelleget öltött.

A katolikus egyház több Katalin nevű szentet is számon tart, köztük két olasz származásút – a 14. században élt Sziénai Szent Katalint és a 15. században született Genovai Szent Katalint –, november 25-én azonban a késő-ókori Egyiptomban élt Alexandriai Szent Katalinra emlékezünk. A róla elnevezett templomok és kolostorok közül a Sínai-hegyen található, Jusztiniánusz bizánci császár által alapított Szent Katalin-kolostor a legismertebb, ahol több mint háromezer korai (például 3. századi) kódexet és kéziratot őriznek.

Magyarországon 16 templom vagy kápolna viseli Alexandriai Szent Katalin, s további öt egyszerűen csak Szent Katalin nevét, de például a gyergyóditrói templomnak is a védőszentje. Az elszakított területeken főleg a régi felvidéki bányavárosokban népszerű az alakja, hiszen Szent Borbála mellett főleg az ő oltalmát kérték a vájárok. Az ún. bányavidéken szinte egymás szomszédságában fekszenek a róla elnevezett, központi helyen álló templomok, legyen szó Besztercebányáról, Úrvölgyről, Nyitrabányáról, a festői szépségű Selmecbányáról, vagy a 700 éves – a középkorban magyar aranyforintokat, jelenleg szlovák euróérméket gyártó – pénzverdéjéről híres Körmöcbányáról.

A tudósok pártfogója

Életrajza szerint Alexandriai Szent Katalin egy különösen szép, nemesi származású fiatal nő volt, egyes legendák szerint a ciprusi király leánya, aki műveltségével kitűnt a kortársai közül. Amikor Maxentius császár a IV. század elején az egyiptomi nagyvárosba látogatott, halálos ítélettel fenyegettek meg mindenkit, aki nem áldozik a római isteneknek. A keresztény Katalin tanúságot tett a császár előtt a hitéről, nem volt hajlandó alávetni magát a parancsának, sőt lehetőséget kért tőle arra, hogy tudományos vitában védhesse meg a nézeteit. Maxentius engedett a kérésnek, Alexandriába hívatta a birodalom ötven legismertebb bölcselőjét, a vita során azonban a tudósok egymás után hajoltak meg Katalin érvelése előtt. A császár dühében máglyahalálra ítélte őket, Katalint pedig megostoroztatta és lecsukatta. A császár felesége kíváncsiságból felkereste a börtönben a királylányt, aki olyan hatással volt rá, hogy a kíséretében lévő kétszáz testőrrel együtt áttért a kereszténységre.

Maxentius megtorlásként késekkel fölszerelt kerekekből álló kivégzőeszközt készíttetett Katalinnak, azonban a szerkezet az ítéletvégrehajtás során meghibásodott, és a jelenlévő katonák életét oltotta ki. Az eseményen jelenlévő tömeg megrémült, a császárné pedig könyörögni kezdett férjének Katalin életéért, Maxentius azonban a feleségét és az áttért testőröket is kivégeztette. Katalint végül lefejezték, a legenda szerint azonban testéből nem vér, hanem tej folyt, magát a testet pedig angyalok vitték temetkezési helyére, az említett Sínai-hegyre.

Hatásos hitvédő beszéde miatt az egyház Alexandriai Szent Katalint a teológusok, filozófusok és ügyvédek védőszentjének tekinti, a párizsi Sorbonne pecsétjében is az ő alakja látható, a modernebb egyetemi pecséteken már stilizált vagy utalásos formában. Kedveltségét mutatja, hogy alakját több középkori festő, többek között Raffaello is megörökítette.

Napjaikban általánosan elterjedt nézet – vonatkozó cikkében még a keresztény szellemiségű hírportál, a Gondola is ezt vallja –, hogy Szent Katalin személye és története kitaláció, amit a késő-ókorban meggyilkolt alexandriai filozófusnő, Hypatia (vagy magyarosabban Hüpatia) esetéről mintáztak, csak éppen egy szerepcserét követően, ugyanis a szóban forgó polihisztornő, akinek a felvilágosodás idején kimondottan nagy kultusza volt, később pedig feminista ikonná vált (s akit egy vatikáni freskón is megtekinthetünk, szintén Raffaellónak köszönhetően), újplatonista nézeteket vallott, gyilkosai pedig szélsőségesen hitbuzgó keresztények voltak. A lincselés jelleget öltő bűncselekmény egyébként valóban megtörtént. amit a korabeli keresztény szerzők egy része elítélt, míg mások örültek annak, hogy sikerült megszabadulni a várost „mágiával megbabonázó” pogány nőtől.

Szent vagy alteregó?

Adódik a kérdés, hogy a keresztény legendagyártásról szóló tétel mennyire tekinthető tudományosan megalapozottnak, például előfordulhat-e, hogy valójában csupán olyan, tudományosnak álcázott deszakralizálási kísérletről van szó, mint például a „történelmi Jézusról” tett különféle meghökkentő kijelentések vagy arcrekonstrukciók, amelyek utólag jellemzően hecckampánynak vagy ateista propagandának bizonyulnak. Nos, a világhálón nem sikerült rábukkanni a Katalin–Hypatia párhuzam értelmi szerzőjére, miközben a különféle cikkek keresztbe-kasul hivatkoznak magára az elméletre.

A Google mesterséges intelligenciája – amelyre, főleg jelen esetben, nem valami emberfeletti értelemként, hanem egy felhasználói szempontból ideális keresőmotoros alkalmazásként kell tekinteni, ahol a találati eredmények ezreinek görgetése helyett egyetlen szövegfolyamban kaphatjuk meg a legkompetensebb(nek tűnő) választ, s amely a tudományos információnyújtás során nagymértékben támaszkodik az egyik legjobb szakmai keresőnek tekinthető Google Scholarra – a fentebb leírt problematika kapcsán a következő feleletet adta: „Alexandriai Szent Katalin személye legenda, és halála nagyrészt a történelmi Hypatia történetén alapul. (…) Ez egy elterjedt tudományos nézet, amely nem egyetlen kutató nevéhez köthető, hanem a középkori hagiográfia (szentek életét leíró irodalom) és a történelmi tények összehasonlító elemzésének eredménye.”

Ugyanebben a válaszban a Google AI egyetlen 20. századi történészt említ: Peter Gärtnert, aki „vizsgálta ezt a hagiográfiai párhuzamot, rámutatva a két történet közötti erős hasonlóságokra: mindketten Alexandriában éltek, rendkívül műveltek voltak, és erőszakos halált haltak a hitük miatt”. Csakhogy a Hypatiáról szóló Wikipedia-szócikkben a lincselésről szintén beszámoló 6. századi szerző, Milétoszi Hészükhiosz azon állításáról is olvashatunk, miszerint „a késő ókori Alexandria kifejezetten hírhedt volt az utcai erőszakról és vérontásról”. A „katalintalanítás” tehát két olyan eset egyedivé, sőt egyszerivé nyilvánításán alapul, amely „műfajilag” állandó probléma volt az akkori nagyvárosban.

A mesterséges intelligencia által kiadott nevek között egy másikat is találhatunk: Charles Kingsley 19. századi íróét, aki 1853-as Hypatia című művében népszerűsítette ezt a párhuzamot, bár ő – hangsúlyozza a Google AI – „irodalmi formában dolgozta fel a témát”. Magyarul: eredetileg nem is történettudományi kutatási eredménnyel, hanem egy írói fantáziaszüleménnyel, a kultúrából a tudomány világára rátelepedett hipotézissel, vagy még pontosabban spekulációval van dolgunk. A Hypatia személyéhez kapcsolódó ideológiai szempontokat már említettük.

Az igazán váratlan csavar azonban akkor következik, amikor elkezdjük firtatni a Google mesterséges intelligenciáját az említett Peter Gärtner személyéről. Eredményként ugyanis egy szlovák bábszínházi művészről kapunk részletes információkat. Amikor rákérdezünk az eltérés okára – hiszen valójában egy történészt keresünk –, az arra adott válaszból kiderül: bár nem ugyanarról a két személyről van szó, a „Peter Gärtner nevű történészről nincsenek közvetlen információk a keresési eredmények között, csak a témával kapcsolatos általános történelmi utalások”. Ha pedig a konkrétumok szintjén is érdekelnek minket ezek az utalások, a következő választ kapjuk: „A jelenlegi, pontosabb keresések alapján, amelyek kifejezetten a történelmi párhuzamokra és publikációkra fókuszáltak, nem találtam tudományos forrást vagy hivatkozást, amely egy Peter Gärtner nevű történész munkásságát igazolná ebben a specifikus témában.”

Tegyük hozzá, hogy tételbizonyítás terén korunk enciklopédiája, a Wikipedia sem áll a helyzet magaslatán. Az Alexandriai Szent Katalinról szóló szócikk szintén a Katalin–Hypatia-párhuzammal indít, ám a hivatkozott lábjegyzetben feltüntetett két „forrás” nem más, mint egy önálló munka az egyikről, s egy szintén önálló mű a másikról.

Jelenleg tehát ott tartunk, hogy van egy „tudományos konszenzusunk”, amely mögül szép lassan elpárologtak a tudósok és a hivatkozások, s csak egy 19. századi írónk és egy szlovák bábművészünk maradt.

Az ő létük ugyan még nem cáfolja a szóban forgó állítást, de nem is erősíti azt meg; csakhogy ez az a pillanat, amikor már nem a cáfolatot, hanem az állítást kell igazolni. Amíg azonban a Tisztelt Konszenzustagok – legyenek azok bárkik – nem állnak elő komoly bizonyítékokkal, addig ők maguk írják rá névjegyükre a legendagyárost mint foglalkozást.

Lehet, hogy könyörögniük kellene a tudósok védőszentjéhez némi segítségért?

Csepeli Kálmán