Száz éve még nem volt szokás, hogy az újságok ünnepi számot adjanak ki Szent István napjára. A Pesti Hírlap (PH) mindazonáltal írt egy vezércikket. A Népszava és a Pesti Napló nem fárasztotta magát ilyesmivel. A Budapesti Hírlap sem.

Nézzük hát a PH száz éves üzenetét. (Mai helyesírással)

„Szent István politikai koncepciójának két cselekvő gondolat képezi az alapját. Egy az, hogy felvette a keresztény hitet és népét is megkeresztelte. A másik az, hogy nem a keleti vallást fogadta el, hanem a római katolikust.

Abban nem igen volt választása, hogy kereszténnyé legyen. Az parancsoló szükség volt, ha jövendőt akart nemzetének biztosítani. …

De bizonnyal sokkal nagyobb meggondolást igényelt az a másik kérdés, hogy a nyugati kereszténységet fogadja-e el, vagy a keletit. Külső jelenségek inkább a kelet mellett szólottak. A bizánci császárság messze túlhaladta hatalomban a rómait, amely voltakép csak névleg létezett, összeköttetést tartott fenn Ázsia messze eső államaival. Nyugaton ellenben csak a minden hatalom nélküli árnyék-császárság létezett.

A pápaság is aláhanyatlott fényben és befolyásban. II. Sylveszter maga, aki a koronát volt küldendő Istvánunknak, nem is választás útján érte el a tiarát, hanem III. Ottó nevezte ki pápává, Ravennában való időzése alatt. …

Szent István mégis Rómából kért koronát és hittéritő papokat. Hogy mi vezette ebben, ma nehéz lenne megmondani. … Mikor pedig Róma javára döntött, elhatározta nemzetének sorsát sok századokra- Egészen a mai napig, s azontúl is bizonnyal soká.

A római katolikus vallás elfogadása által a magyarság lett a nyugati világeszme legszélsőbb képviselője kelet felé. Ha Bizáncból fogadtuk volna el a hitet, — ahogy azt Szent István korában a hét vezérek ketteje megtette, — akkor mi lettünk volna nyugat felé a legszélsőbb nép, mely a keleti kultúrának a hordozója. Igy is, amúgy is nekünk kellett lenni az ütközőnek, melyen a két ellenkező világnézet összecsap.”

Ezután jön a záróbekezdés, az aktualizálás:

„Ma ismét odaszorított bennünket a sors, hogy választanunk kell a nyugat és kelet között. Tőlünk függ, hogy oly irányt adjunk politikánknak, mely kelet felé igazodik. Van valami csábító ebben a gondolatban, amely évszázadok alatt sok jó magyarnak csavarta el a fejét. De, aki az emberiségnek nagy haladását tekinti, annak nem lehet haboznia. A mi sorsunk oda van kötve a civilizáció jövőjéhez, bármit hoz is magával végzetünk, a nyugati kereszténység morális elvén építették fel őseink ezt az országot, azon kell a jövőben is nyugodnia.”

Egy mai szónoknak alig kellene a fenti száz éves szövegen változtatnia. Talán azt, hogy a sorsunk oda van kötve a civilizáció jövőjéhez hangozhatna úgy, hogy az európai civilizáció jövője hozzá van kötve a mi sorsunkhoz. Rá kellene mutatni arra, hogy a nyugati kereszténység morális elveit ma már csak nyomokban lehet nyugaton felfedezni, és ezen elvek fontosságát csak itt mi, Közép-Európa ütközésekkel edzett országai hangoztatjuk. Megmaradásra képzett ki minket a múltunk. Ha most megmaradunk, megmarad az európai civilizáció is.

Surján László