A hazai és a nemzetközi média világpolitikai jelentőségű hírként tárgyalta Alice Weidel magyarországi látogatását. Úgy tűnik, az AfD köré húzott „berlini tűzfalat” Budapesten sikerült lebontani. A találkozó belpolitikai vonatkozásairól viszont alig olvashattunk valamit.

A balliberális szubkultúra képviselői két frontról támadták a találkozót: egyrészt az SZDSZ-t idéző avítt klisékkel – a gyurcsányista Nyugati Fény egyetlen cikkben ötször írta le a „szélsőjobboldali” jelzőt –, másrészt Alice Weidel leszbikus irányultságával, a kormány konzervativizmusa és a vendég magánélete közötti ellentéteken élcelődve. Bár az utóbbi megjegyzéseket a hazai jobboldali sajtó igyekezett nem meghallani, ne intézzük el mindezt egy kézlegyintéssel! Annak idején a hazai véleményvezérek jogosan mutattak rá a magyar családpolitikát bíráló nyugati vezetők általános gyermektelenségére, így ne csodálkozzunk azon, ha néha a liberálisok csapnak le egy-egy magasabb labdát. Amire viszont legalább néhány szóban érdemes reagálni.

Kezdjük azzal, hogy Alice Weidel magánélete és a konzervatív politika közötti disszonancia nem hazai, hanem német probléma. Mi inkább örüljünk annak, hogy a világszerte ismert magyar családpolitikát egy ötgyermekes apa reprezentálja. Ugyanakkor ne legyünk szégyenlősek, és szögezzük le: ha valaki egy szivárványcsalád fejeként harcol az LMBTQ-őrület, migráns élettárssal az oldalán a migráció, és globalista bankármúlttal a globalizmus ellen, az igenis kirívó hitelességi problémát jelent (lásd még a kommunistából lett ultrakapitalisták, vagy a kormányzati álláshalmozóból lett ellenzéki népvezér esetét).

Ennek van egy erkölcsi vetülete, ami önmagáért beszél és nem kell magyarázni, s van egy gyakorlati vetülete is, ami a politikai kockázatokra vonatkozik.

Ha ugyanis valaki csupán menedzserként, a magánéletet és a közéleti missziót különválasztva visz a vállán egy ügyet, az mindig hajlamosabb a visszalépésekre és a szükségtelen kompromisszumokra, mint azok, akik szívből, meggyőződésből teszik ugyanezt.

Kétségtelen, hogy mindenkinek, így a politikusnak is joga van a saját magánélethez, ez a tény azonban az ilyen esetekben nem lezárja, hanem bonyolítja a problémát. (A kétezres években Erdélyben volt egy közvita arról, hogy képviselhetik-e olyan politikusok a magyar oktatás ügyét, akik román tannyelvű iskolába járatják a gyermekeiket.)

Azonban még ezek az ellentmondások sem képesek elterelni a figyelmet a lényegről, vagyis arról, hogy Alice Weidel budapesti fogadása kormányzati részről egy kiváló sakklépés volt, ami teljesen szinkronban áll a magyar nemzeti érdekekkel.

Az AfD hatalomra kerülése ugyanis elkerülhetetlen, s Orbán Viktor teljesen jogosan mondta, hogy Weidel jelenti a jövőt. Bár lehet ideig-óráig kísérletezgetni a vesztesek koalíciójával, ahogy ezt korábban a szlovákok vagy nemrég az osztrákok tették, ez csak elodázza a megoldást, sőt általában a hatalomtól igazságtalanul elzárt győztes további erősödését eredményezi. Elon Musk emlékezetes Weidel-interjúja világos jelzés volt arra nézve, hogy az AfD-vel szembeni karanténpolitika sokáig már nem tartható fent, s magukra vethetnek azok az országok, amelyek úgy építenék a továbbiakban a kapcsolataikat Németországgal, hogy erről a változásról nem vesznek tudomást.

Ahogy a magyar kormányfő fogalmazott: ami eddig eretnekségnek számított, mára mainstream lett, s ez igaz, vagy rövidesen igaz lesz az AfD-re is.

Azt pedig már csak lábjegyzetként tesszük hozzá, hogy az elmúlt évek woke-őrületéhez képest (lásd: tűsarkúban járó „transznemű” miniszter Washingtonban, utcai imatilalom Londonban, olimpiai nőverés Párizsban) ma már minden jobboldali radikalizmus mérsékeltnek tűnik.

Bár a Trump-győzelemmel felgyorsult normalizálódási folyamatok visszafordíthatatlanok, az AfD számára a választás közelsége miatt kifejezetten szükség volt erre a budapesti gyorsítósávra. Ahogy Pozsonyból Kassára is kerülőúton, vagyis a magyar autópályákon át vezet a leggyorsabb út, úgy valószínűleg a berlini politikai karanténból is hamarabb oda lehet majd érni a koalíciós tárgyalóasztalhoz némi budapesti kitérővel. Azonban ennek a ténynek is van egy lényeges hazai belpolitikai vonatkozása. Ha egy feltörekvő nagy európai párt számára a magyarokkal való partnerség jelenti a hitelesítő pecsétet, akkor felmerül a kérdés: a baloldal szerint mi lehetne ennek a példátlanul előnyös nemzetközi pozíciónak az alternatívája?

Mennyivel kínálna Magyarország számára a jelenleginél több diplomáciai mozgásteret, nagyobb nemzetközi tekintélyt a tájbasimulós, „européer” baloldali külpolitika?

Az Orbán-kormány legnagyobb diplomáciai innovációja – különösen a „tanuljunk meg kicsik lenni” krédójához viszonyítva – a méltatlanul blokád alá vett jobboldali személyek, pártok és kormányok irányában demonstratívan képviselt szolidaritás. Alice Weidel meghívása ennek a sajátos hazai kockázati külpolitikának a tipikus esete, miként a Donald Trump melletti 2020-as és 2024-es magyar kiállás is az volt. Csakhogy a nemzetközi feltételek ma már sokkal kedvezőbbek az öt évvel ezelőttinél, vagy pláne a millenniumi időkhöz képest, amikor még teljesen ellenséges környezetben nyújtottunk segítő kezet az aktuálisan kiközösítetteknek.

Van azonban a február 12-i találkozónak egy másik, a magyar sajtóban nemigen tárgyalt vonatkozása is, konkrétan annak a hazai nemzeti radikális oldalt érintő következményei. Kevésbé ismert tény, hogy az Európai Parlamentben az AfD a Szuverén Nemzetek Európája, rövidítve Szuverenisták nevű frakció tagja, olyan kispártokkal együtt, mint például a Mi Hazánk. Abban, hogy az AfD végül nem a Patriótákhoz, hanem az EP legkisebb frakciójába igazolt – pontosabban más radikális pártokkal szövetkezve egy önálló csoport létrehozására kényszerült –, a Le Pen vezette Nemzeti Tömörülés részéről tapasztalható politikai fenntartások játszották a főszerepet. Ez utóbbi problémára egyébként Orbán Viktor a Mandiner és a svájci Weltwoche számára adott közös interjúban is kitért, egyértelműen leszögezve, hogy a jövőben ebben „nem lesz áttörés”.

Ugyanakkor Orbán és Weidel megnyilvánulásai egyértelművé tették, hogy a Karmelita-beli találkozó egy stratégiai kapcsolat kezdetét jelenti a Fidesz és az AfD számára.

Weidelék részéről tehát a Mi Hazánk már legfeljebb csak a brüsszeli parlamenti szavazások kapcsán jöhet szóba politikai partnerként. Mindeközben Toroczkai László, a párt elnöke a 24.hu-nak adott interjúban úgy fogalmazott, hogy „az AfD az egyik legfontosabb szövetségese a Mi Hazánk Mozgalomnak”, amit azzal támasztott alá, hogy a német radikális párt EP-csoportjának a második embere részt vett és beszédet mondott Toroczkai évértékelő rendezvényén. A hasonlat tehát immár adott: az AfD fontossági listáján pont annyi különbség választja el a Fideszt a Mi Hazánktól, mint amennyi egy kancellárjelöltet választ el egy brüsszeli frakcióvezető-helyettestől.

A történtek egyébként kiválóan illusztrálják a magyar nemzeti radikális oldal jelenlegi állapotát. Adott egy belföldön alacsony támogatottsággal, külföldön pedig közepesen gyenge kapcsolatokkal bíró párt, amely az EP-ben – kivételes lehetőségként – közös frakcióba kerül a legerősebb európai ország hovatovább legnépszerűbb pártjával. A Szuverenisták frakció megalakulásától számítva Alice Weidel budapesti látogatásáig hét hónap, Elon Musk nevezetes interjújáig pedig fél év telt el. Ennyi ideje lett volna a Mi Hazánknak arra, hogy a nagy játékosokat megelőzve a saját javára fordítsa ezt a páratlan kapcsolati tőkét, amibe akár egy pártelnöki találkozó is beleférhetett volna – ám akarat vagy képesség híján ezzel végül nem éltek (ahogy a rákosrendezői hercehurca adta lehetőségekkel sem).

Ez a nyilvánvaló impotencia azért aggasztó, mert Csurka óta tudjuk, hogy a nemzeti radikális irányzatnak – amely valójában nem a két világháború közötti szélsőjobb, hanem a népi baloldal szellemi örököse – bérelt helye van a magyar belpolitikában.

Bár kompromisszumokat nem ismerő természete inkább ellenzéki szerepkörre predesztinálja, erős nemzeti elkötelezettsége és kreatív megoldásokra való hajlama miatt a nemzeti radikalizmus a katalizátor funkcióját töltheti, tölthetné be a hazai politikai életben.

Amíg az MDF a párton belüli platformok sorában, a Fidesz az ún. centrális erőtérbe integrálva próbálta kijelölni a radikális jobboldal mindenkori helyét. Donald Trump kormányzati forradalma azonban felülírhatja a már megszokott politikai kategóriák érvényességét. Amit ma nemzeti radikalizmusnak hívunk, az könnyen válhat politikai középúttá a jövőben – amiben semmi különös vagy rémisztő nincs, mivel csupán arról van szó, hogy egészen őrült kezdeményezéseket kell egészen őrült gyorsasággal megállítani.

Mindez annak a valószínűségét vetíti előre, hogy Európában a jobbközép pártok – követve az amerikai mintát – bátrabban, a globalista-liberális elvárásokhoz kevésbé alkalmazkodva politizálnak majd, aminek eredményeként a mostani radikálisok a közeljövőben erős versenytársakat kaphatnak, és kellő életképesség, rátermettség híján bizony könnyen alulmaradhatnak a tapasztaltabbakkal szemben.

Természetesnek is tekinthető, hogy a Fidesz – sokat látott és előre kalkuláló kormánypártként – nem fogja átengedni másoknak „a történelem főutcáján” való jelenlét jogát, még az utca szélén sem. Belpolitikai szempontból Alice Weidel budapesti látogatásának ez a legfőbb üzenete.

Kovács F. Erik