Az együttélés kultúráját hiányolja Közép-Európában Surján László, rámutatva arra, hogy ma „a párbeszéd egyik nehézsége a nyelvtudás hiánya” – holott „Trianon előtt a vegyes lakosságú vidékeken a kétnyelvűség általános volt”. Ez így igaz, s most erre vonatkozóan szeretnék megosztani néhány adatot a bő száz évvel ezelőtti időkből.

A KSH-nak az 1910-es, vagyis a Trianon előtti utolsó népszámlálás eredményeit bemutató, többkötetes statisztikai összegzése meglehetősen bő terjedelemben számol be az ország területén élő etnikumok nyelvtudásáról – ami nem csak a világnyelvek vonatkozásában érdekes, hanem a nemzetiségi kapcsolatoknak is egy igen lényeges indikátora. Elődjeink természetesen nem az utókor történészeinek kedvéért adták közre ezeket a fontos társadalomstatisztikákat:

a nemzetiségi kérdés – politikai, közigazgatási vagy éppen oktatási ügyek formájában – ekkor már meghatározó, mindennapos témája volt az akkor 18 milliós (Horvátországgal együtt 21 milliós) ország közéletének,

s az irányító elit ideológiai szempontból is fontosnak tartotta, hogy minél több polgár beszélje a hivatalos nyelvet. (Ez utóbbi törekvés egyébként teljesen normális egy állam részéről, amennyiben pozitív ösztönzőkkel, s nem az anyanyelvhasználat visszaszorításával, netán embertelen kényszerítéssel próbálja elérni célját, ahogy azt manapság például Ukrajnában láthatjuk.) A nemzetelvű megközelítés egyébként a KSH korabeli összegző elemzéseiből is kitűnik, ugyanis a szerzők gyakorlatilag csak a magyar vonatkozású következtetéseket tárgyalják. Tegyük hozzá: a korabeli technikai feltételek mellett bonyolult, időigényes, terjedelmi vonatkozásait tekintve pedig észszerűtlen vállalkozás lett volna az egyes kisebbségek idegennyelvtudásának teljes körű elemzése.

Az 1910-es népszámlálás során hét nagy anyanyelvi csoportot (és ugyancsak hét nagy felekezetet) különböztettek meg. Ekkor még nem identitás szerint írták össze a nemzetiségeket – vagyis amikor magyarokról, németekről vagy románokról beszélünk, akkor magyar, német, román anyanyelvű személyekre kell gondolnunk. Ennek tudatosítása azért is fontos, mert egy soknemzetiségű országban jól ismert jelenség az uralkodó nemzethez, esetünkben a magyarokhoz húzás jelensége, aminek létét Kárpát-medencei viszonylatban először az 1941-es népszámlálás bizonyította be közvetlenül. Ekkor identitás és anyanyelv szerint is összeírták az etnikumokat, s a magukat magyarnak vallók száma mintegy félmillió fővel, vagyis közel 5%-kal haladta meg a magyar anyanyelvűekét. Ugyanez a szabályszerűség a szlovákok esetében viszont 35%-os negatív különbözetet eredményezett. Mindez azt jelenti, hogy 1910-ben a magukat magyarnak vallók aránya vélhetően felülmúlta a magyar anyanyelvűek 54,5%-os arányát (ami így még igazságtalanabbá teszi Trianont), de azt, hogy konkrétan mennyivel, nem tudhatjuk. Mindenesetre a nemzeti(ségi) hovatartozás anyanyelvi alapon való értelmezése jelen írás vonatkozásában pont megfelel a kívánt célnak.

A Magyar Statisztikai Közlemények 64. kötetében olvasható, „A Magyar Korona országainak 1910. évi népszámlálása – Végeredmények összefoglalása” című anyag szerzője elégedetten konstatálja, hogy a Horvátország nélkül vett Magyarországon „a nem magyar ajkú népességnek 22,5%-a beszél magyarul (1900-ban csak 16,9%-a), az összes népességnek pedig közel kétharmadrésze, 64,7% érti az állam hivatalos nyelvét”, hozzátéve, hogy „1900 óta, amikor az arányszám 59,6 volt, jelentékeny javulás mutatkozik”. Ami a magyarok idegennyelv-tudását illeti, megtudhatjuk, hogy „a városokban a csak magyarul tudók százaléka a magyar anyanyelvűek között 61,5-ről 64,9-re emelkedett, ellenben a vármegyékben még némi esés mutatkozik, 82,2-ről 81,9-re”.

Tehát a városokban (ez a törvényhatósági jogú, vagyis nagyobb létszámú városokat jelenti) 1910-ben a magyarok több mint egyharmada, a községekből és kisebb városokból álló vármegyékben pedig nem egészen 20%-a beszélte valamely nemzetiség nyelvét.

A Horvátország nélkül vett Magyarországra vonatkozó részletesebb adatokat az alábbi táblázat tartalmazza.

A magyarok nemzetiségi nyelvtudása és a nemzetiségek magyartudása egyszerre tükröz szimmetrikus és aszimmetrikus viszonyt. Szimmetrikust azért, mert a nemzetiségek és a nyelvek sorrendje mindkét oszlopban ugyanaz, vagyis nyelvtudás szempontjából a magyarok a németekhez, a németek pedig a magyarokhoz kötődnek leginkább, és így tovább. Aszimmetrikus viszont azért, mert az idegennyelv-tudással bírók aránya minden esetben magasabb a nemzetiségek, mint a magyarok körében. Ennek nyilván a magyar nyelv államnyelvi státusa a fő oka, de léteznek demográfiai magyarázatok is. Nyilvánvaló, hogy egy etnikailag vegyes közegben a többség nyelvét sokkal inkább elsajátítják a kisebbségek, mint fordítva, egyszerűen azért, mert többnyire az adott régióban, illetve településen domináns etnikum adja a hétköznapi kommunikáció nyelvét.

Ennek megfelelően az etnikai együttélés fő színtereinek, a városoknak a többségében ekkor a magyar volt az uralkodó nyelv.

A magyar–horvát viszonylatban megfigyelhető kirívó aszimmetria például szintén a helyi arányokra vezethető vissza, ugyanis a Horvátország nélkül vett Magyarországon a horvát kisebbség valójában etnikai szórványt képezett. (Ugyanezt láthatjuk fordított viszonylatban a Drávától délre, ahol a horvátoknak szintén csak 1,9%-a beszélt magyarul.) Amit viszont nem tudunk, hogy magyar részről a német nyelv relatíve magasabb arányú ismeretében mennyire játszott szerepet annak nemzetközi, különösképpen a Monarchián belüli státusa, illetve a német (sváb, szász) etnikummal való együttélés, netán a már magyar anyanyelvű, de német származású személyek családi-rokonsági eredetű nyelvismerete.

Arra, hogy milyen fontos szerepet játszott az idegennyelvi jártasságban a fizikai közelség, igazán csak a vármegyei adatokból következtethetünk. Az erőteljesen román többségű Hunyad vármegyében például a magyarok 45%-a beszélt románul, míg a románoknak csak a 7%-a magyarul. A magyarok által már nagyobb arányban lakott, de szintén román többségű Kolozs vármegyében pedig a magyarok 42%-a tudott románul, míg a románoknak csak a 13%-a magyarul. Figyelembe véve viszont, hogy a megyeszékhelynek, Kolozsvárnak az 1910-es népszámlálás szerint 82%-a volt magyar, és mindössze 14%-a román, kifejezetten feltűnő, hogy az itteni magyarok 20%-a románul is tudott, míg a románok egyharmada nem beszélte a lakosság domináns nyelvét. Még kirívóbb volt a helyzet a székely fővárosban, Marosvásárhelyen, ahol a magyarok aránya ekkor 89%, a románoké pedig mindössze 7% volt, ugyanakkor a magyarok 14%-a beszélte a románt, míg román részről itt is egyharmadnyi volt a magyarul nem tudók aránya – ráadásul úgy, hogy itt már székely az agglomerációs környezet.

Ezek a példák egyúttal rámutatnak arra, hogy egy nemzetiségi lakos mindennapos életének egyáltalán nem volt szükséges feltétele a magyar nyelvtudás, ami az állam toleráns kisebbségpolitikájának egyik közvetett bizonyítéka.

Az alábbiakban nézzünk meg még néhány érdekes helyi példát a kölcsönös nyelvtudásra!

Az Ipoly környékén fekvő, főleg magyarok és szlovákok lakta, ám viszonylag éles etnikai választóvonallal „kettévágott” Hont vármegyében például a magyarok 18%-a beszélt szlovákul, és a szlovákok 29%-a magyarul. Még erőteljesebbek voltak a nyelvi kapcsolatok az etnikailag talán leginkább kiegyensúlyozott nagyvárosban, a Kárpát-medencei multikultúra legismertebb példájának tekinthető Pozsonyban, ahol a magyarok 60%-a tudott németül, 28%-a pedig szlovákul, miközben a németek 50%-a és a szlovákok 41%-a beszélte az állam nyelvét. A másik hasonlóan multikulturális (magyar–román–német–szerb) nagyvárosban, Temesváron a magyarok 62%-a tudott németül, 19%-a románul, s 9%-a szerbül, míg magyarul a németek 63%-a, a románok 44%-a és a szerbek 47%-a beszélt.

Végül nézzük meg a nemzetiségi együttélés másik fontos statisztikai mutatójának, az etnikailag vegyes házasságkötéseknek az adatait, méghozzá az 1901–1910-es időszakra vonatkozóan, ezúttal is a Horvátország nélküli országterületre vetítve.

Mindenekelőtt látnunk kell, hogy egy adott etnikum szempontjából a vegyes házasságra lépők aránya szükségszerűen alacsonyabb, mint a vegyes házasságkötések aránya. Ha például egy magyar–német faluban ugyanazon évben összeházasodik egy tisztán magyar, egy tisztán német és egy magyar–német pár, magyar szempontból a vegyes házasságra lépők aránya 33% lesz, a vegyes házasságoké viszont 50%, és ugyanezek az arányok érvényesek német szempontból is. Esetünkben nyilván az első adat az érdekes, mivel az nem az eseményről, hanem az érintett személyekről szól.

Bár az iménti adatok az 1. táblázattól eltérően nem csak a magyar–nem-magyar, hanem (elméletben) az összes etnikumközi kapcsolatot magukba foglalják, s ennélfogva a két táblázat adatai nem, illetve csak a magyarokra vonatkozó adatsorok tekintetében vethetők össze érdemlegesen, azt így is látjuk, hogy a kisebbségek körében a vegyes házasságkötések aránya jóval alacsonyabb, mint a magyar nyelvet beszélőké (mely különbség a kisebbségek közötti nyelvi kapcsolatok beszámításával még tovább nő), s a magyarok esetében is összehasonlíthatatlanul kevesebb, mint a nemzetiségi nyelveket ismerőké. Mondhatni tehát, hogy

az etnikumközi kapcsolattartás megállt a nyelvtudáson alapuló kommunikációnál, ugyanis a párválasztás többnyire már a saját etnikai (anyanyelvi) közegen belül történt.

Ahogy a Magyar Statisztikai Közlemények 7. kötetében található „Vegyesházasságok aránya felekezet és nemzetiség szerint – A Magyar Korona országainak 1900., 1901. és 1902. évi népmozgalma” című tanulmány szerzője fogalmaz: „Tekintetbe véve azt, hogy nálunk a nemzetiségi megoszlás és az egyes nyelvek keveredése nem kisebb fokú, mint a felekezeti széttagoltság, amellett bizonyít, hogy a nyelvi különbség jóval erősebb válaszfal az emberek között, mint a vallás különbözősége; (…) a felekezetileg vegyes házasságok száma jóval nagyobb, mint a nyelvileg vegyes házasságoké.”

A szerzőtől megtudhatjuk még, hogy „legkönnyebben keverednek a németek s az anyaországban még a horvátok is, amit elszórtságuk s az utóbbiak kis száma magyaráz meg”, továbbá az is kiderül, hogy „a városok közül is azokban fordul elő a legtöbb ilyen vegyes házasság, amelyekben egy nemzetiségnek sincs abszolút túlsúlya, pl. Pozsonyban (1902-ben) 34,4%, Temesvárott 22,5%, Sopronban 22,1%, tehát német többségű, de tekintélyes magyar kisebbségű városainkban”.

A táblázatban az is jól látható, hogy a románoknál és a szerbeknél a férfiak, a másik négy kisebbség esetében viszont a nők kötnek nagyobb arányban etnikai vegyesházasságokat, míg a magyaroknál szintén a férfiak mutatják fel a magasabb arányt. Noha a két ortodox nemzetiségnél a jelenség okára nem találunk világos magyarázatot, elfogadva azt az elméletet, hogy a vegyesházasságok adott esetben mobilitási lehetőséget is jelentettek az egyén számára, s hogy ez a szempont a nők esetében valószínűleg nagyobb jelentőséggel bírt, a magyarok – mint domináns nemzet – esetében érthetőnek tűnnek a nemek közötti eltérések.

(Az itt ismertetett adatok közvetlen forrásául az Együttélés.hu weboldal, közvetett, eredeti forrásaiéként pedig az ott összesített KSH-kiadványok szolgáltak.)

Csepeli Kálmán