Suzana Guoth: Dr. Guoth Kálmán emlékezete

Dr. Surján László a romokban heverő második világháború utáni Budapest látképéhez a következő képaláírást mellékelte: „A kép 1949-ben készült. A hidak akkor felépültek, – a demokrácia pedig leépült. Megkezdődött a 40 éves proletárdiktatúra. Kibírtuk, túléltük.”

Dr. Guoth Kálmán, akinek az emlékét ma pártfogásomba vettem, nem élte túl. Éppen abban az évben, 1949-ben, amikor az említett kép készült, vetett véget az életének. Csak 37 évet élt. Egy nemesi család szegény ágának volt a szorgalmas, igyekvő, a szegénységből a tudással kitörni vágyó leszármazottja.

Keresem a proletárdiktatúra meghatározásait. Legjobban a „vagyontalanok teljhatalma” definíció tetszik. De tetszik Kálmán meghatározása is, amit a búcsúlevelében öngyilkosságának végrehajtása előtt írt, mielőtt Érdnél a vonat elé vetette magát: „Elegem van a vörös paradicsomból”. De miért? Hát nem a vagyontalanok szokatlan teljhatalma volt ez? Miért félt attól a hatóságtól, amelyiknek az „á”-val kezdődő hárombetűs rövidítésétől még ma is borzong az ember? Talán azért, mert nem tetszett neki az a rendszer, amelyikben még a párttársak is árulkodtak egymásra, és a kommunisták már a saját elvtársaikat is elkezdték leöldösni.

Kevés információt találunk róla a szakirodalomban, kevés hivatkozást kutatásai eredményeire. Köszönet illeti többek között Németh Tibor celldömölki könyvtárigazgatót, aki mind a Vas Népe c. napilapban, mind a Kemenesalja c. újságban megemlékezett róla nálunk Vas megyében.

A halálba hajszolt, majd elfelejtett történész életét a magyar történelem tanulmányozásának szentelte, és gazdag tudományos örökséget hagyott hátra.

A források megadása nélkül álljon itt néhány információ Guoth Kálmánról:

„Miután a történész kiszabadult a Gulágról, ő is közel került ahhoz a Kosáry Domokos vezette történészkörhöz, amelyet a bolsevik-kommunista hatalom minden erejével megpróbált ellehetetleníteni. Az intézetbe küldött egyik fiatal marxista Hanák Péter volt, aki a jelentések szerint egészen konkrétan részt vett a különböző állambiztonsági akciókban. A terv sikerült, Kosáryékat elzavarták, Hanákék pedig átvették a vezetést. Azt, hogy egy történész ebbe belehalt, még sötétebbé teszi ezt a történetet.”

Így emlékezik vissza Berlász Jenő történész (Századok, 2016):

„Ami a háborút illeti, gyorsan és biztosan közeledett a tragikus vég. Októberben szovjet és román hadtestek elfoglalták Észak-Erdélyt. Kolozsvárról az egyetem tanárai és az Erdélyi Tudományos Intézet kutatói nagyrészt elmenekültek. Közülük Makkai Lászlót és Guoth Kálmánt Intézetünk fogadta be. Karácsonykor a szovjet seregek körülzárták Budapestet, s megkezdődött a főváros ostroma. A Festetics palota jól felszerelt bunkerében jó néhány kolléga talált biztosnak látszó menedéket. Hogy ki mindenki volt ott, biztosan nem tudom. Úgy értesültem, hogy Kosáry Domokoson és a katonaságtól megszökött Benda Kálmánon kívül ott rejtőzött Tóth András, Guoth Kálmán és mint vendég, az Országos Levéltár egyik munkatársa, Elekes Lajos. Hogy kik még, az kiderítendő. Január 18-án Pestet elfoglalták az oroszok. A német és nyilas rémuralom alól felszabadultunk. Hamar rá kellett azonban döbbennünk, hogy a szovjet hadsereg jelenléte sem jelent okvetlen személyi biztonságot. Néhány nap múlva hallottam, hogy intézetünk óvóhelyéről kicsalták, elfogták és a gödöllői fogolytáborba hurcolták Kosáryt, Tóth Andrást, Guothot és Elekest.

Ők csak a tavaszi hónapokban – bizonyos protektorok közbenjárására – kerültek szabadlábra. Ugyancsak elfogták és hosszabb-rövidebb ideig őrizetben tartották Mikó kapitány védenceit, köztük Komjáthy Miklóst is. Én szerencsére megúsztam.”

A Történettudományi Intézet munkatársai – köztük Deér József és Kosáry – Budapesten maradtak, s a Festetics-palota pincéjében rendezkedtek be – írta ugyanerről Romsics Ignác Kosáry Domokos és a Teleki Intézet, 1941–1949 című tanulmányában. Itt találtak menedék-re a szökött katonák közül Benda Kálmán és Guoth Kálmán, a behívás elől bujkáló Ortutay Gyula és felesége, egy lelőtt angol pilóta, és még néhányan. A felszabadulást a Nemzeti Múzeum pincéjében érték meg, ahova csak néhány nappal korábban költöztek át a Festetics kastélyból biztonsági okokból. A felszabadítók Alföldi Andrást, Guoth Kálmánt, az utcából begyűjtött Tóth Andrást és Elekes Lajost több ember társaságában a gödöllői gyűjtőtáborba vitték. Míg 1945-ben például Kosáryt szabadlábra helyezték, Guoth Kálmánt elhurcolták a Gulágra, ahol különleges büntető táborokba került, ahonnan csak 1948 végén megromlott egészségi és megtört idegrendszerű állapotban került haza. Egyesek megpróbálták rábeszélni arra, hogy forduljon Kosáryék ellen, mert akkor jó dolga lesz. A szovjet átnevelő tábor után úgyis mindenki elhiszi majd neki, hogy most már hithű kommunista lett, miközben Kosáry anyagilag is támogatta, amikor még nem kapott fizetést, Benda pedig lakást biztosított számára. A helyzetet, amibe került, gyenge idegállapota miatt nem tudta feldolgozni, és június 23-án teljesen váratlanul Érdnél egy vonat elé vetette magát. Sokan nem értették, miért tette ezt, amikor már felvette a kapcsolatot volt egyetemi szerelmével és fontolgatta a házasságot, a szakterületén pedig nagy volumenű terveket szövögetett.

Guoth Kálmán életrajza

(Kemenesmagasi, 1912. május 6. – Érd, 1949. július 23.) történész, levéltáros.

Édesapja MÁV-altiszt volt, aki fiát gimnáziumba adta. Előbb Szombathelyen tanult, majd Budapesten, a híres fasori Evangélikus Gimnáziumban érettségizett 1932-ben. Ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem – latin szakos hallgatója lett. Az egyetemen Mályusz Elemér és Szentpétery Imre tanítványaként vált belőle jól képzett medievista (középkorkutató) és a latin nyelv kitűnő ismerője. Szorgalmasan és kitartóan szívta magába az ismereteket és vizsgáit kiváló eredménnyel tette le. Jellegzetesen markáns volt külső megjelenése: göndör haj, horgas orrú arc, séta közben zenei ütemre mozgó kéz. Fanyar humor és szkepticizmus társult kritikus alaptermészetéhez. Nem volt kifejezetten társasági lény, de kellemesen szórakoztató tudott lenni és vonzódtak hozzá az emberek. 1936. október 2-án szerzett bölcsészdoktori oklevelet, értekezésének címe: „Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon”.

Egy esztendeig állástalan diplomásként díjtalan gyakornok Szentpétery Imre professzor mellett. 1937-től az aszódi evangélikus gimnáziumban tanított Gyóni Mátyással, a híres bizantinológussal együtt. 1938 novemberétől francia állami ösztöndíjasként 9 hónapot töltött kutatással a párizsi könyvtárakban és levéltárakban. A második világháború előtti utolsó pillanatokban e mellett igyekezett magába szívni a Nyugat levegőjét, a számára irányt adó szabadságeszméket. Annak a magyar értelmiségi nemzedéknek volt képviselője, amely szakított a feudális maradványokkal terhelt magyar múlttal és demokratikus társadalmi változást akart. Tisztán látta, hogy ha a dolgok nem változnak, az a magyarság pusztulását eredményezheti. Egyik, Párizsból írt levelében így vall erről: „…utolsó és egyetlen mentsvár a végső pusztulás elől: bevenni a magyar milliókat nemcsak az alkotmány, hanem a nemzeti élet sáncai közé is. És soha erre nagyobb szükség nem volt, mint ma, amikor a germán nyomás olyan vészesen nehezedik ránk s olyan öntudatosodott formában, mint még soha”.

Észak-Erdély visszacsatolásakor megpályázta és elnyerte Kolozsvár főlevéltárnoki (tulajdonképpen igazgatói) állását. 1942 és 1944 között itt írta meg máig alapvető forráskritikai tanulmányait az Árpád-kori krónika- és legendairodalomról. Elemzéseiben keményen szembeszállt az aktualizáló politikai magyarázatokkal, szigorúan a XI. század valóságának talajára helyezve az értékelést. Zseniális érzékkel és mesteri forráskritikával tisztázta Hunyadi Mátyás születésének pontos dátumát: 1443. február 23-át. Szakirodalmi tevékenységének teljességéhez tartoznak és alapos felkészültségét mutatják azok a publikációk, amelyekben történetfilozófiai és történetelméleti kérdésekkel foglalkozott. 1944. szeptember 15-e után Kolozsvár polgármesterének utasítására a városi levéltár egy részét Szombathelyre szállította. Szolgálati helyére a háborús körülmények miatt azonban már nem tudott visszatérni. Bujkálásra kényszerült és történész kollégáival a Teleki Intézetben húzódott meg, mivel megtagadta a Szálasi-kormánynak az engedelmességet. 1945. január 20-án került a szovjetek fogságába és – többek közt Kosáry Domokossal – a gödöllői gyűjtőtáborba vitték. Innen néhány hónap múlva a romániai Focsaniba, majd a Szovjetunióba került. A lágerélet gyenge idegrendszerét teljesen tönkretette, különösen akkor, amikor koholt politikai vád alapján egy évre különleges büntetőtáborba zárták. 1948. október 20-án tért haza megrongált egészséggel és megviselt idegállapotban.

1949 elejétől az MTA Történettudományi Intézetben kapott állást és lehetőséget a tudományos munkára. Nagy tervek foglalkoztatták: meg akarta írni a magyar politikai gondolkodás történetét és egy, a magyar történelem egészét átfogó mű ötlete foglalkoztatta. Ebben az egymással szembenálló vagy egymást váltó tendenciákat nagy történelmi személyiségek párhuzamos életrajzain keresztül bontotta volna ki. Látszólag kezdett magához térni, sőt a házasságot is fontolgatta. Találkozott egyetemi évei nagy szerelmével és a kapcsolat újra fellángolt. Súlyos betegségén, schizoid lelki alkatán azonban nem tudott úrrá lenni. Végzetes lépésre szánta el magát és július 23-án – alkoholtól sem mentesen – gyalog elindult a vasúti sínek mentén s Érd mellett egy kanyarban a vonat elé vetette magát. Az ilyen típusú öngyilkosok gyakori szokása szerint ruháját szépen összehajtotta s cédulát tűzött a csomagra „Elegem volt a Paradicsomból” felirattal. Az érdi temetőben hantolták el öt nappal halála után. A sors csapásai megtették a magukét: a talpig becsületes és komoly tudós összeomlott, bár mindig igyekezett erős maradni. Mindössze 37 éves volt. A magyar történetírás nagy ígéretét vesztette el korai és tragikus halálával.

Művei:

Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon. Bp. 1936. 75 p.
A magyarországi latinság helye az egyetemes latinságban. In: Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Bp. 1938.
Egy forrás két történetszemlélet tükrében (István király Intelmei) In: Századok, 1942. pp. 43-64.
Kolozsvár város és a magyar színügy kapcsolatai a XIX. század elején. In: Kolozsvári Szemle, 1942. pp. 14-24.
Mikor született Mátyás király? Kolozsvár, 1943. 19 p. (A Kolozsvári Szemle könyvtára 10.)
Megoldandó kérdések az Intelmekben. In: Századok, 1943. pp. 1-40.
Eszmény és valóság Árpád-kori királylegendáinkban. Kolozsvár, 1944. (Erdélyi tudományos füzetek 187.) 49. p.
Emlékezés Bél Mátyásra 1684-1749. In: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve II. 1981. Bp. 1982.”

Irodalom:

Németh Tibor: A történetírás nagy ígérete volt – Egy tragikus sorsú kemenesaljai tudós, Guoth Kálmán emlékének megidézése. In: Vas Népe, 2013. március 8. (57. sz.) p. 11.

Borítókép: Az egyetlen ismert fotó Guoth Kálmánról. Forrás: Vas Népe

További
cikkek

Hírlevél