„A mesterséges intelligencia lesz Mari néni unokája” – olvashatjuk a YouTube-videó kattintásvadász címében, de a beszélgetést hallgatva megnyugodhatunk: az említett „családtag” csupán egy napi tanácsadó lesz majd a nagymama mindentudó Pistikéje mellett (vagy helyett). De tényleg csak ennyiről van szó?

Néhány évvel ezelőtt még arról olvashattunk hírt, hogy Kínában egy cég idős emberek számára ad bérbe unokát, pontosabban unokát alakító fiatalembert. Nem robotokról van szó, hanem egyetemista korú, hús-vér emberekről. A vállalkozás ezektől az alkalmi találkozásoktól reméli a szépkorúak magányának enyhítését. Mint ismert, a távol-keleti országban az ambiciózus, karrierre vágyó vidéki fiatalok tömegesen költöznek fel a távoli nagyvárosokba, sokszor több ezer kilométerre a szeretteiktől. Az ottani családokra jellemző 4+2+1 modell következtében (a számok az egyes generációk létszámára utalnak) az idősek számára ez sokszor a teljes magukra hagyatottságot jelenti. A kezdeményezés mögött tehát, bármilyen bizarr ötletnek is tűnik, van piaci logika. Arról, hogy végül volt-e elegendő kereslet a pótunokákra, nem szóltak a későbbi hírek.

Úgy tűnik azonban, hogy az ilyen ötletek, bár alighogy napvilágot láttak, máris elavultnak számítanak. Azt mondják ugyanis, a jövő az efféle társas kapcsolatokban világszerte a humanoid robotoké. A futurisztikus híreket különösen kedvelő Mandiner szerint „lehet, hogy a gyerekeinkre már androidok fognak vigyázni”. Néhány hete az ELTE adott ki közleményt arról, hogy kutatói – nemzetközi projekt keretében – szociális robotflotta fejlesztésén dolgoznak, konkrétan olyan robotok tervezésén és gyártásán, amelyeket majd az idősgondozásban kívánnak hadra fogni. A kezdeményezők szerint ugyanis a következő évtizedben a szakképzett humán erőforrás jelentős hiányára számíthatunk a szóban forgó területen.

Ha leküzdjük az ismeretlentől való természetes ódzkodásunkat, be kell látnunk: nincsen sok kivetnivaló abban, ha valami R2D2-szerű, guruló figura viszi ki a fekvőbeteg alól az ágytálat, takarítja fel a kórtermet, vagy kapcsolja le este a villanyt, pláne, ha ezt néhány kedves, sőt személyre szabott mondat kíséretében teszi. Kiadásmegtakarításnak és játéknak ennyi belefér. A probléma akkor van, ha kiveszik a rendszerből az embert – és ezalatt még csak nem is a mosolygós nővérek hiányára kell gondolnunk. Bajnak már az is elég, ha a gépek veszik át azokat a szerepeket, amelyeket úgy a pszichológiai igények, mint a felelősség tekintetében csak embernek szabad ellátnia.

Az idősgondozás pedig pont azon rendszerek közé tartozik, ahol – néhány kivételes feladatot leszámítva – szinte teljes mértékben emberekre van szükség, a gyermekfelügyeletről nem is beszélve. Ne vitassuk el a robotok létjogosultságát a gyáriparban, sem a mesterséges intelligencia jelentőségét a kutatásban, tervezésben vagy orvosi diagnosztikában, de csak azzal a megkötéssel, hogy

a végső döntés, a felelősségvállalás joga és kötelessége mindig az embert illeti meg.

A technika ugyan egyre inkább lehetővé teszi, hogy gépek helyettesítsék a tanárt, az ápolót, az orvost, sőt (láttunk már rá példát) a lelkészt is – attól azonban, hogy valami lehetséges, még nem következik az, hogy egyúttal szükséges is. És van valami, amit egyáltalán nem árt, ha tudatosítunk: amikor a médiában már nem jószándékú javaslatként, hanem nyílt, fenyegető hangú nyomásgyakorlásként jelenik meg a követelés a vállalkozók felé a mesterséges intelligencia, illetve a robotok alkalmazására, a hétköznapi emberek irányában pedig a hódolat és a félelem érzésének elsajátítására, ott a háttérben mindig ideológiai okok állnak, konkrétan a technovallás elvárásai.

„Az ember–robot együttműködés válasz lehet a népesség növekedésével párhuzamosan elöregedő társadalom kihívásaira” – ezt az említett kutatóprojekt kapcsán kiadott ELTE-közleményben olvashatjuk. Tegyük most félre azt, hogy a népességnövekedés és az elöregedés két teljesen ellentétes demográfiai folyamatot takar, s koncentráljunk csak a kommüniké lényegére: „ember–robot együttműködés”.

Akkor tehát tisztázzuk még egyszer, hogy a robot: eszköz. Együttműködni egymással szoktunk, nem az eszközeinkkel,

ugyanis ez a szó az emberek vagy emberi közösségek (szervezetek, városok, országok) tevékeny, célorientált és kölcsönös kapcsolatát jelöli. Német–francia együttműködésről vagy tanár–diák együttműködésről már hallottunk, az „ember–robot együttműködés” azonban hazug és nevetséges, ugyanúgy, mintha ember–kamion vagy ember–ütvefúró közötti együttműködésről beszélnénk. A szóhasználat persze nyilván nem véletlen: azt sugallja, hogy a robot önálló, tudatos lény, sőt egyenrangú velünk. Ez azonban nem tudományos, hanem ideológiai, sőt hitbeli megközelítés.

Ha a technovallás dogmái szerint a robot funkciója az ember helyettesítése, akkor a mesterséges intelligencia (éjáj) egyenesen Isten szerepét célozza meg, akit egyrészt félve, másrészt teljes bizalommal illik tisztelnünk.

A különbség a keresztény Isten és az AI között az, hogy míg az előbbi szabadnak teremtett minket, és felelősségvállalást vár el a tetteinkért, addig az utóbbira – legalábbis a technopapság szerint – át kellene ruháznunk a döntési szabadságunkat. Hallgatok egy ilyen prédikációt valamelyik hírcsatornán. A stúdióvendég nem kertel: szerinte nekünk, embereknek „el kell fogadnunk egy csomó dolgot, amit egy ilyen rendszer összetetten javasol, anélkül, hogy értenénk, miért van ez”. Például a klímaváltozás (mi más – K. E.) kapcsán, teszi hozzá.

Természetesen a futurista nagyotmondásokat – legyenek azok karikatúraszerűen optimisták vagy burkoltan fenyegetők – a maguk helyi értékén kell kezelni. Ne felejtsük, hogy az „innentől semmi sem lesz ugyanaz” üzenetét korábban már himnuszként is megpróbálták ránk kényszeríteni („a múltat végképp eltörölni”), utoljára pedig épp a covid idején próbálták elhitetni velünk. Az Internacionáléra azonban már senki nem emlékszik, napi gondolataink és tevékenységeink pedig ugyanolyan hétköznapi dolgok körül forognak, mint 2020 előtt. Az ember antropológiai alapjai nem változnak, ezért a természetellenes kezdeményezések és ideológiák hosszútávon (sőt néha gyorsabban is) szükségszerűen vereséget szenvednek. Hiszen Horatius óta tudjuk, hogy naturam expellas furca, tamen usque recurret.

De nem is kell elmennünk az ideológiákig, hogy lássuk, meddig ér valójában az ember takarója.

A 20-21. század bőséggel szolgáltatott példákat a technikai fejlődés csúcsaként beharangozott találmányok és eljárások bukására, a különféle gyógyszerektől a folyószabályozásokig.

Ilyenkor örülhetünk, ha a „megoldás” nem okozott nagyobb problémát, mint az, aminek az orvoslására kitalálták. Az alapprobléma azonban nem is a hibázás – mint tudjuk, csak a semmitevők nem hibáznak –, hanem a reformhajlammal sokszor kéz a kézben járó hübrisz. Egészséges ember önmagában egyetlen kísérlet, találmány bukásának sem örül – amikor azonban azok célja nem az életminőség javítása, vagy akár az emberi teljesítmény, alkotóképesség dicsőítése, hanem a természetes rend legyőzése (ami nem azonos az előbbivel), a kudarc az okulás és kijózanodás hordozójává válik.

Nézzünk két példát! A közelmúltban több hírt is olvashattunk az önvezető autók különös, a hagyományos gépjárművekre nem jellemző meghibásodásairól. Ezek a balesetek akár tragédiával is végződhettek volna, azonban szerencsére sem haláleseteket, sem sérüléseket nem okoztak. A történetek jelentőségét az adja, hogy a mainstream média már jó ideje korunk szimbólumaként ír ezekről a járművekről, ahol a hibás döntéseket hozó sofőrök szerepét a hibátlan gépek veszik át, ami már csak azért is erőteljes üzenet, mert az autó bő száz éve a saját sorsát szilárdan kézben tartó ember jelképe. Normális esetben az akár végzetes meghibásodásokat elintézhetnénk annyival, hogy itt csak egy új, tömegesen még nem tesztelt találmány gyermekbetegségeiről van szó, s a mérnökök majd gondoskodnak a hibák minimalizálásáról vagy teljes kiiktatásáról – az ideológiai árukapcsolások miatt azonban akarva-akaratlanul is apró bábeli történetek kerekednek ki az ilyen hírekből.

A másik emlékezetes eset Alexáé, aki (vagy inkább ami) az Amazon óriáscég saját fejlesztésű mesterséges intelligenciája. Mikor kísérletező kedvű személyek megkérdezték, hogy miért is szavazzanak Donald Trumpra, „Alexa” válasza rövid volt: ő nem foglalkozik politikai kérdésekkel. Amikor viszont Kamala Harris kapcsán faggatták ugyanerről, szabályos kampánybeszédet kaptak feleletként. Íme, egy kínos pillanat a sok közül, amikor a roppant hatalmú 21. századi istenség helyett a hétköznapi ember, ezúttal például egy ügybuzgó liberális programozó árnyképe válik láthatóvá a mesterséges intelligencia paravánja mögött. De legalább tudjuk, hogy

az AI nem több és nem kevesebb, mint egy újabb globális tudatipari platform az újság, a rádió, a mozi, a tévé, az internet, illetve a közösségi média után.

A közhiedelemmel ellentétben ezeknek az eszközöknek a különböző hatalmak és érdekcsoportok általi kisajátítására nem a tömeges elterjedésük után kerül sor, hanem még annak bevezető szakaszában, vagy akár már az előtt. Az alternatív vélemények megjelenésének előfeltétele mindig a technikai értelemben vett demokratizálódás, vagyis a médiaeszközök (irányítói értelemben vett) tömeges használhatóságának a lehetősége. A szamizdatkészítők, rádióamatőrök, független filmesek, bloggerek feltűnése már a kiteljesedés része, ám ezek a tartalomgyártók sohasem voltak versenyképesek a mainstream vagy az amatőrnek álcázott mainstream szereplőkkel szemben, s a tömeges tudatformálásra mindig is alkalmatlanok lesznek. Szerepük azonban így is nélkülözhetetlen, és mindig ugyanaz marad: máshonnan el nem érhető információkkal ellátni az autonóm, gondolkodni tudó kisebbséget. A mesterséges intelligencia elterjedése azonban csak a bevezetési szakasz legelején tart, s az említett demokratizálódási fázis – ha ebben az esetben egyáltalán lesz ilyen – még a beláthatatlan jövő része.

Az AI-t illetően jelenleg a tökéletes kisajátítottság időszakában járunk.

Végszóként ehhez annyit tehetünk hozzá, hogy egy olyan időben, amikor komoly hatalommal bíró körök ellenállhatatlan késztetést éreznek a bolygó természetes gazdájának, az embernek a helyettesítésére vagy akár lecserélésére, valamint arra, hogy a homo transcendens által az ősidőktől tisztelt Teremtő helyébe valami utánzatot tegyenek, a keresztény egyházak kivételes, egyedi lehetőséget kapnak az igazságbeszédre, az elfordultak, a közönyösek és az ellenségesek megszólítására.

Ennek azonban van egy előfeltétele: a megfelelés és az ebből adódó trendkövetés kísértésének való ellenállás.

Kovács Erik