Napokon át uralta a Horn Gyula sétányról szóló vita a belpolitikai diskurzust, harminc év után is napirenden tartva a kommunizmussal és általában az emlékezetpolitikával kapcsolatos erkölcsi kérdéseket.

Az előzmények ismertek: a javíthatatlanul baloldali 13. kerületi önkormányzat kezdeményezésére a főváros tavaly júniusban jóváhagyta a Horn Gyula sétány elnevezést, s a néhai kormányfő születésének 90. évfordulóján meg is tartották az avatóünnepséget. Ezt követően Sára Botond budapesti főispán a Magyar Tudományos Akadémiához fordult, hogy szakmai állásfoglalást kérjen Horn Gyulának a kommunizmusban játszott szerepéről.

Erre az önkormányzati törvény 14. paragrafusa miatt volt szükség, amely szerint „közterület, illetve közintézmény nem viselheti olyan személy nevét, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett”. A törvény lehetővé teszi az önkormányzatoknak, hogy egy közterület elnevezése előtt kikérjék az MTA szakvéleményét. Mivel a Fővárosi Önkormányzat erre nem volt hajlandó, ezt végül az önkormányzatok törvényességi felügyeletét ellátó kormányhivatal tette meg.

Az MTA állásfoglalásából egyértelművé vált, hogy Horn Gyula személye nem alkalmas arra, hogy közterületet nevezzenek el róla, így a kormányhivatal felszólította az önkormányzatot a döntés megváltoztatására, amit Karácsony Gergelyék megtagadtak.

Eddig a történet, amely valószínűleg ok érdekes fordulatot tartogat még a hírfogyasztók számára, hiszen a kormányhivatal már nem hátrálhat meg, a baloldalnak pedig a botrány jó alkalmat kínál a törzsszavazói bázis megerősítésére és egy sikeresnek ígérkező nemzetközi diktatúrázásra.

A sétány ügye azonban a napi politikán túl általánosabb kérdéseket is felvet. Például mi legyen a sorsa azoknak a közterületi névadóknak, akik rendszerépítő – vagyis a törvény szerint problémás – kommunistából lettek demokraták és hazafiak, vagy pedig negatív szerepvállalásuk mellett kimagasló művészi, tudományos vagy egyéb teljesítményt nyújtottak? Gondoljunk csak Nagy Imrére, Szabó Ervinre vagy a Tanácsköztársaság kultúrpolitikai direktóriumainak olyan neves tagjaira, mint Babits, Kassák, Móricz, Kodály, Bartók és Dohnányi. Ez a sebtében kiragadott névsor már önmagában is mutatja, hogy az önkormányzati törvény betűjének következetes betartása káoszhoz és a hagyományos bal–jobb ellentéten is túlmutató nemzeti meghasonuláshoz vezetne.

Szerencsére Horn Gyula esetében nem merülnek fel ilyen dilemmák: a volt kormányfő semmilyen kimagasló tudományos vagy művészi teljesítményt nem mutatott fel (legalábbis nem tudunk róla), politikai teljesítménye pedig finoman szólva is középszerű volt. Ráadásul – ellentétben az életét ugyancsak a diktatúrának szentelő, ám a végórákban kegyelmet nem kérő Nagy Imrével – itt még a morális ébredés, a politikai katarzis mozzanata is hiányzik. Horn Gyula legendás európai elkötelezettsége csak a rendszerváltás balesetének köszönhető, kormányfőként pedig ugyanolyan szervilizmussal szolgálta a Nyugatot, mint előtte hithű kommunistaként a Keletet. Horn Gyula életművében tehát semmilyen kimagasló – lovas szobor vagy utcanév után kiáltó – teljesítményt nem találunk, amit közvetve az MSZP minapi méltató közleménye (pontosabban az életrajzi konkrétumok kínos hiánya) is visszaigazol. Ezzel szemben az ellenérvek oldalán ott sorakoznak a szikár életrajzi tények:

Horn pufajkásként az ’56-os forradalom leverésére szakosodott karhatalmi szervezet tagja volt, apparatcsikként évtizedeken át szolgálta a totális diktatúrát – s közvetve az ezt fenntartó idegen birodalmat –, külügyminiszterként pedig a világ színe előtt is ő képviselte a kommunista magyar államot.

Egyedül a választói legitimitás, az 1994-es nagyarányú győzelem lehet az a faktor, amely Horn esetében a dilemma szintjére emelhet egy amúgy teljesen tiszta helyzetet – legalábbis erre következtethetünk Schiffer András minapi posztjából. „Horn Gyulának jár közterületi megemlékezés – írja FB-bejegyzésében Schiffer –, ahogyan Hóman Bálintnak, Teleki Pálnak, Donáth Györgynek, no meg a III. Magyar Köztársaság második elnökének, Mádl Ferencnek is járna. Horn a választók akaratából meghatározó része lett a ’90 utáni új magyar demokráciának. Ilyen lett az új magyar demokrácia és ilyen volt a magyar XX. század. Amíg a múltunkkal nem vagyunk képesek nagyvonalúan szembe nézni, addig biztosan nem lesznek nemzeti minimumaink. Addig két – kívülről egymással szemben bármikor kijátszható – Magyarország van.”

Mielőtt a lényegre térnénk, szögezzük le: a fenti névsor, ha nem is viszi félre a vitát, alkalmas lehet az olvasók összezavarására. Az eredeti kérdés ugyanis az önkényuralmi rendszerek kiépítésében/működtetésében való részvétel szintje volt, az említett személyek viszont ilyesmivel egyáltalán nem vádolhatók. A közös pont bennük (Mádl Ferenc kivételével) a vitatott társadalmi megítélés, ez azonban már egy másik aspektus. Mádl nevének beemelésével pedig egyenesen úgy tűnik, hogy Schiffer csupán egy „ma nekem, holnap neked” típusú bal–jobb kérdésként látja vagy akarja láttatni a Horn sétány ügyét, holott a vita egyetlen személy alkalmasságáról, s nem a baloldal általában vett emlékezetjogáról szól, amit nem vitat senki. Ami pedig a bejegyzés lényegét, vagyis a választói akaratra vonatkozó megjegyzést illeti, pont az nem derül ki a szövegből, hogy a szerző az 1994-es választói döntést egy önálló pro szempontként említi-e, vagy egy olyan ténynek tekinti, mint amely semlegesíti a kommunista szerepvállalást, mint contra érvet.

Amennyiben az utóbbiról lenne szó, szögezzük le gyorsan: Horn Gyula demokratikus legitimációja – bár kétségtelenül van a történetnek egy olyan olvasata, hogy „a nép” megbocsátott az elnyomóinak – csupán az 1994–1998 közötti kormányzásra vonatkozott, s nem értékelhető Horn morális felmentéseként (amelyben egyébként a néphatalom nem is kompetens). Amennyiben viszont a kimagasló választási eredményt, illetve a meghatározó közéleti jelenlétet (a kettő majdhogynem ugyanaz) önmagában egy elégséges pro érvnek tekintjük a köztéri elnevezés létjogosultsága mellett, kilúgoztuk a szempontok közül a legfontosabbat: a teljesítmény, vagy ha úgy tetszik, az érdem fogalmát. Abból ugyanis, hogy „ilyen volt a XX. század”, vagyis a puszta valamilyenségből még nem vezethető le semmiféle tisztelet. Különbséget kell tenni a történelemkönyvek és a szélesebb értelemben vett nemzeti panteon között, amelynek a köztéri névadók egyértelműen a részét képezik. Nem kérdés, hogy Horn Gyulának helye van a történelemtankönyvben, ebből azonban nem következik, hogy a panteonba is becsempészhető. Ahhoz ugyanis több szükséges egy fényes választási győzelemnél vagy a politikai ellenfelek közötti konszenzusigénynél. Az pedig, hogy szükség van-e egyáltalán a konszenzusra, egy külön írást érdemelne – de ha igennel is válaszolnánk, egy Hornhoz hasonlóan megosztó figura magasba emelése aligha szolgálna bármiféle közeledést.

Mindent összevetve, Horn Gyula sétányosítása a baloldal számára válságkezelési, a jobboldal számára pedig becsületbeli ügy.

Az egyharmados státuszába tartósan beszorult balliberális blokk, benne a (végre) töredékére zsugorodott egykori állampárttal, kétségbeesetten keresi a fogódzókat, hogy megelőzze a további lecsúszást.

És ha már az élő legenda, Gyurcsány Ferenc zsinórban a negyedik parlamenti választást veszíti el, tehetnek-e mást e blokk vezetői, mint hogy belekapaszkodnak az egykor 72 százalékos többséggel kormányzó miniszterelnök emlékébe? A helyzet azonban, mint jeleztük, aszimmetrikus, hiszen a jobboldal számára nem direkt politikai szempontok miatt fontos Horn Gyula köztéri kultuszának a megakadályozása. Hiszen a posztkommunista visszatérés csak egyszeri történelmi lehetőség volt a baloldal számára, az akkori nosztalgiaszavazók nagy része pedig már nincs is az élők sorában. A magyar jobboldal egyszerűen a saját elvei miatt nem tűrheti el a kezdeményezést.

Hagyományait, gondolkodását – bár korszakonként eltérő hangsúllyal – száz éve meghatározza az antikommunista attitűd,

Horn pedig a jobboldalon egy személyben testesíti meg a szabadságharccal szembeszálló fegyveres bolsevik, a szürkeöltönyös kádárista pártvezér, valamint a demokrácia zavarosában is ügyesen lavírozó posztkommunista túlélő figuráját.

Az pedig a mostani vitában már legyen Horn Gyula személyes pechje, hogy nem alapított könyvtárhálózatot, nem komponált Psalmus Hungaricust, és távol tartott magától minden ólomgömb alatti gondolatot.

Nehéz elképzelni olyan védőbeszédet, amely kivívná az angyalföldi sétány kapcsán a jobboldali politika megértését, de erre talán nincs is szükség, hiszen ezt az ügyet, mint írtuk, a baloldal is képes lesz a maga hasznára fordítani. Schiffer Andrásnak kétségtelenül igaza van abban, hogy két Magyarország létezik. A pufajkásból lett miniszterelnök emléke körüli csetepaté azonban nem az oka, hanem a következménye ennek a kettősségnek.

Kovács Erik