Rendezhetők-e közös dolgaink a szlovákokkal? Szívesen felelnék igennel, ahogy 2010-ben tettük, amikor elindítottuk a Kárpát-medencei nemzetek közötti megbékélést szorgalmazó mozgalmunkat. Vannak jelek, amelyek erre utalnak. Ilyen volt például Kövér László 2021. augusztus 2-án, a somorjai kitelepítettek emlékműve felavatásán mondott beszéde.

Legszívesebben idézném az egészet, de ki olvas el manapság egy hosszúra nyúló írást? Rövidítek tehát, de megadom az egész beszéd elérhetőségét, lehessen ellenőrizni, hogy nem torzít az idézés. (Kövér László beszéde Somorján 2021. augusztus 2-án – YouTube)

A beszéd rámutatott az emlékezet-kultúra lényegére: nem szabad elfelednünk az Isten és ember ellen elkövetett bűnöket, mint a felvidéki magyarság kitelepítése is volt. Ez biztosítja, hogy a borzalmak nem ismétlődnek meg. A keresztény hit szerinti megbánás és megbocsátás meggyógyíthatja a sebeket. Teljesen igaza van a házelnök úrnak abban, hogy ez nem gyengeség, hanem épp az erő jele. A beszédnek azzal a részével viszont nem teljesen értek egyet, hogy megbánás hiányában nem tudunk megbocsátani. Egyrészt Esterházy Lujza már 1944-ben megfogalmazta, hogy egyoldalúan is meg kell bocsátani, s ez felel meg a Miatyánk szellemének. Másrészt a magyarságnak is voltak történelmi bűnei, amiért fordítva is jogos a bocsánatkérés. Természetesen egy alkalmi beszédben, és a kitelepítésre való emlékezés idején nem lehet a két nemzet kapcsolatának összes problémáját tisztázni. Jó szívvel csatlakozhatunk Kövér Lászlóhoz abban, hogy hiszünk a megbánás és a megbocsátás felszabadító lelkierejében.

Nagyon fontos volt, hogy a beszéd megkülönböztette egymástól a nemzetállamokat a nemzeti államoktól. A nemzetállami eszme a történelmi múltban gyökerezik, és létrejötte a XIX. században lett a közép-európaiak fontos célja. Miután az első világháborút lezáró szerződések ezeket létrehozták, „rövid időn belül az etnikai többség zsarnokságának eszközévé váltak a kisebbségek fölött”.

A beszéd azonban nem állt meg a múlt emlegetésénél, hanem kereste a jövő járható útját, s ezen a ponton is teljes összhangban volt a Charta szellemével. „A nemzetállam és a nemzeti állam között a különbség a nemzeti érdek értelmezésében rejlik. Abban, hogy egy állam többségi nemzethez tartozó politikai vezető rétege potenciális veszélyforrást vagy államalkotó társakat lát-e a területén élő más nemzeti közösségekben. … Egyenrangú európai polgárnak tekinti-e a szülőföldjükön élő más ajkú és más hagyományú közösségek tagjait, vagy akár minden nap érezteti velük, hogy csak másodrendű emberek lehetnek a saját hazájukban.”

A kockázat nagy, mert „csak az együttműködő közép-európai nemzeti államoknak van esélyük arra, hogy közösen kivédjék a társadalmaik lelki és morális felbomlasztására irányuló globalista támadásokat, hogy polgáraik egyenként és közösségek tagjaiként egyaránt megőrizhessék az emberi méltóságuk alapfeltételét jelentő nemi, családi, vallási és nemzeti önazonosságukat. … Csak akkor nyerhetünk igazán, ha Közép-Európában és a Kárpát-medencében senki sem lesz vesztes. Ha mindenki gyarapodni tud lélekszámban és lélekben egyaránt.”

85 éves József Attila sodró erejű órája: A Dunánál. Összefonódik benne a költő múltja a nemzetével, és végül kiadja magának, nekünk, mindannyiunknak a feladatot: rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk, és nem is kevés. Nyolcvanöt év elég nagy idő. Sikerült rendeznünk valamit? Örök optimizmusom sem gátol meg abban, hogy leírjam: semmit. Eredményeink vannak, az idegen impérium alá kényszerült nemzetrészeink élete hol jobb, hol rosszabb, s ez igaz a szomszéd országokkal való kapcsolatokra is, de mindenben van valami bizonytalanság, esetlegesség, és épp emiatt ideiglenesség. Az hiányzik, amit József Attila akar: a rendezettség.

Hogy ez a közös jövő építésével kecsegtető beszéd nem a „fogjunk tehát össze” lelkesedését váltotta ki, hanem Ivan Korčok külügyminiszter sajátos facebook bejegyzését, és egy diplomáciai jegyzéket, annak a jele, hogy a 85 esztendőt nem volt elég, hogy közös dolgainkban érdemben előrébb jussunk.

Korčok kifogásolja, hogy Kövér László az útja előtt nem egyeztettek a szlovák hatóságokkal. Volt már egy ilyen vita annak idején Sólyom László komáromi útján. Az akkori szlovák reakció a köztársasági elnökök különleges státusa miatt jogilag elfogadható volt, erkölcsileg az sem. Kövér azonban nem államfő.

Magyarországon Käfer István és Kiss Gy. Csaba többször szót emelt annak érdekében, hogy a Felvidék szót kerüljük, mert ezt a szlovákok úgy értik, hogy nem tekintjük Szlovákiát önálló államnak, csak Magyarország felvidékének. A magam részéről, tisztelve az említettek hozzáértését, törekedtem szót fogadni nekik. Pontosan tudom, hogy a Felvidék szó eredeti jelentése nem fedi le a mai Szlovákiát: kinek jutna eszébe pl. a Csallóközt felvidéknek tekinteni? Ám a trianoni vágás után új értelmet kaptak a szavak. Nagyvárad, Arad, Temesvár soha nem volt Erdély része, mégis ma minden román kézre került hajdani magyar területet Erdélynek nevezünk. A Felvidék szó is hibás földrajzi értelemben, nincs történelmi tartalma sem, mégis kiirthatatlan. Annyira általános lett, hogy teljesen értelmetlen szlovák részről félni tőle: nem tapad hozzá revansista politika. Mindezt azért említem, mert Korčok fontosnak tartotta megemlíteni, hogy országuk neve Szlovákia vagy Szlovák Köztársaság. Senki nem kétli. Kövér beszédében nyolcszor fordult elő jelzőként, hogy felvidéki, de egyszer sem országnévként. Ha a Szlovák Köztársaság tűri, hogy területén van egy felvidek.ma címen elérhető újság, akkor mi értelme van beleszólni abba, hogy milyen magyar szavakat használunk egy magyar beszédben?

Korčok úr görcsösen fél a történelmi témáktól. Nem kellene. Kijelentette, hogy Szlovákiában nem nyitnak meg történelmi témákat, ezzel sajnos lényegében kizárja a közös dolgaink rendezésének lehetőségét. Azonban bízom abban, hogy Szlovákia demokratikus állam, és nem a külügyér dönti el, hogy ki miről beszélhet és gondolkodhat. Šefan Hríb már régen nyiltan bocsánatot kért azért, amiről Korčok hallani sem akar. Čarnogurský pedig épp nemrégiben cikkezett arról, hogy a szlovákok és magyarok közötti feszültség a XIX. század terméke. Az azt megelőző több mint 900 év szerinte nem a magyarok önkényuralmáról szól. Tehát nem Korčok körül forog a világ, de még a felettébb bonyolult szlovák-magyar kapcsolatok rendezésének lehetősége sem. Betegesnek tartom, hogy szerinte Kövér történelmi leckét adott Szlovákiának. A történelmi leckét a történelem, keresztény felfogásban az Úristen adta, s nekünk, szlovákoknak és magyaroknak kell a feladatot közösen megoldanunk. Korčok miniszter úrra ebben a munkában nem számíthatunk. De nemcsak Ivan Korčokból áll a szlovák világ. Ezért a cím kérdésére ma úgy felelek: valamikor igen. Nagyon remélem, hogy az időpont nem Korčok miniszteren múlik.

Surján László