Az apósom, anyósom is csíkszentdomokosi volt. Mint Frédi atya, a csíksomlyói szónok. Apósom is sánta volt, róla is lemondtak gyerekként a háborúból visszamaradt akna felrobbanása után, de megmaradt és teljes életet élt. Belőle nem szerzetes lett, hanem energetikus mester, a radnóti hőerőmű lelke. Ezek után hatványozottan figyeltem György Alfréd kamilliánus szerzetesre. És nem csalódtam.

Amit mondott hiteles volt, személyes példákon, megélt történéseken alapult és közérthetően, magyarul volt elmondva. A mondanivalója egyetemes volt, mégis minden porcikájában mai. Régebbi idők jó papjai így beszéltek vasárnaponként a templomban. Magyaroroszágon sajnos ritkán hallani ma ilyet. Most a búcsú szentmiséje mellett az sem csalódott, aki a vasárnap délelőtti marosvásárhelyi főtéri templomba ment, és az sem, aki Sepsiszentgyörgyön tette meg ugyanezt a park sarkánál. Iszonyú fontos mindez. Az iránymutató szó. Nem sem eleje sem vége hablaty, sem főpapi gőg, hanem híveket szolgáló értelmes magyar szó.

A búcsú miséje után megnéztem a Molnár Levente gyergyóremetei származású operaénekesről készült kisfilmet, aki otthagyta a nemzetközi zenei életben való – amúgy jól fizető – idegenlégioskodást, és hazajött, mert magyarként itt van dolga. Mint mondta, meg akarja ismerni a csonka országot, itt akar szolgálni, úgy, hogy szülőföldjét sosem feledi. Operaénekes palántákat tanít Nagyváradon, ingyenes szemináriumokat tart székelyföldön és közben járja az anyaországot, és csodálja azt.

E két nagy szerény székely lelket hallgatva, nézve kicsit elszégyelltem magam, hisz én siránkozni, méltatlankodni akartam előtte. Miért is? Előbb székelyfarcádi, de már békési „Ferenc testvér” járta meg, akit bekommendáltam egy megyeszékhelyi székely szabadság napi megemlékezés szónokának. El is fogadta, el is fogadták – még szép, ők kérték –, el is mentünk ünnepi ruhában és ünneplő lélekkel, s aztán úgy kihagyták őt a műsorból, ahogy meg van írva.

Nyeklő térdecském miatt nekem meg kimaradt az idén a búcsújárás. Helyette – felkérésre – elmentem egy nem túl messzi falu templomszentelésére kultúrműsornak. Készültem, ültem talpig fekete díszben s izzadtam felkultúrmadzagozva, aztán meg pont úgy jártam, mint Ferenc testvér. Úgy kimaradtam a műsorból, ahogy illik. Pedig szép Reményik Sándor vers és hozzá kapcsolódó próza volt a tarsolyomban, mely megmagyarázza, mit keres egy Felvidékről származó, erdélyivé lett református költő egy katolikus templom avatásán, s hogyan kapcsolódik mindez Trianonhoz és a Nemzeti Összetartozás Napjához.

Már-már összeesküvés elméletet kezdtem gyártani, de aztán jött a Duna tévé színvonalas, kedves, meleg hangú magvas közvetítése, a somlyói mise, az operás film, és elszégyelltem magam. Nyeltem egyet-kettőt, kitöröltem a szemsarki homályt és úgy döntöttem, teszem, amit eddig. Csak megpróbálom jobban.

Pálmai Tamás