A Nyugat ezer évig meghatározó példa volt számunkra. Hol ellene, hol érte harcoltunk. Most egészen új a helyzet, szembe fordulunk vele, remélve, hogy meg lehet menteni saját magától.

A Délamerikai Magyar Hírlap Évkönyve 1961-ben tanulmányt jelentetett meg a magyar forradalom következményeiről. A szerző Feketekuthy László, egy bártfai születésű jogász, a Szabad Európa Rádió munkatársa.

Öt évvel a forradalom után Feketekuthy felmérte annak jó és rossz következményeit. Az utóbbiak egyike szerinte, hogy a szabadságharc nyomán és következtében rosszabbodott a magyarság és a nyugati szabad népek viszonya. A magyar nép – írja— kiábrándulást, neheztelést, sőt haragot érez a Nyugattal szemben. Visszagondolva azokra az évekre, a harag szó túlzás. Volt bennünk egyfajta keserűség, amit azonban ellensúlyozott az országba főleg egyházi csatornákon keresztül érkezett segély, elsősorban élelmiszer. Ezzel szemben – vélte Feketekuthy – az októberi szabadságharc bukása miatt magyar részről a csalódás és a kiábrándulás a kétségbeesésig és (nyugatellenes) dühig fokozódott.

Semmiféle dühre nem emlékszem. Csalódásra igen. Dühünk inkább a fővárost szétlövő szovjet tankokra irányult. Ezeket Kádár Apró Dögei névvel illettük,

s ha manapság valami dühít, az az, hogy az Apró család még most is a hatalomra törhet.

„A harag általában az egész szabad világ ellen irányul, de … a magyar nép elsősorban az Egyesült Államoknak tesz szemrehányást a forradalom elbukásáért, … mert tőle várta a legtöbbet, és mert Amerika a szabad világ vezető hatalma.” Amikor Feketekuthy dühöt említ, talán az 56-os menekültek véleményére támaszkodik. Itthon nem voltak túlzott elvárásaink. Eszünkbe jutott Zrínyi igazsága: akinek nem borja, nem nyalja. Mi idegenek vagyunk a Nyugat számára, nincsenek „anyai” érzelmeik irántunk.

A Nyugat és a Szovjetunió közötti versenyben a magyar forradalom úgy juttatta előnyhöz a Nyugatot, hogy annak a kisujját sem kellett megmozgatnia. Befogadta ugyan a menekülteket, de ezzel is csak jól járt. Magasan képzett munkaerőt kapott, köztük jeles értelmiségieket, akik a következő években új hazájuk színeiben igen sikeres tudományos pályát futottak be. A szerző a Nyugatnak a magyarságra vonatkozó véleményéről a következőket írta:

1. Az alapérzés kétségkívül: a rokonszenv, az elismerés, sőt a csodálat a hősi magyar nép bátorsága és erkölcsi tisztasága iránt.
2. Ehhez azonban sokak részéről ugyanolyan félreérthetetlenül bosszúság vegyül, azért, hogy a magyar nép megzavarta a nyugalmat, durván felébresztette a világot a koexisztenciális vágyálmokból.
3. A Nyugaton — számukhoz képest aránytalanul — hangadó baloldali értelmiség pedig azért haragszik a magyarokra, mert nem álltak meg a félúton, teljes szabadság helyett nem elégedtek meg valamilyen cukrozott, „nemzeti” kommunizmussal.
4. A magyarság és a Nyugat között a legnagyobb feszültséget a nyugatiak sajátos lelkiállapota okozza, nevezzük leegyszerűsítve lelkiismeret-furdalásnak. Az ember nem szereti azt, akinek adósa vagy lekötelezettje, és akinek nem tudja, vagy nem akarja adósságát letörleszteni. Ilyenféleképpen érez a Nyugat a magyarsággal szemben. Azzal mentegetőznek, hogy a harmadik világháború felidézésének veszélye nélkül nem lehetett többet tenni a magyarokért, de ha őszintén szívükbe néznek, azt is láthatják, hogy nem is akartak semmit sem tenni. Nem akarták megzavarni a szabad világ konjunktúra-szépítette nyugalmát. De belsőleg nyugtalanítja őket valami, hogy nem tettek semmit.

Mindezek eredményeként tehát egy ellentmondásos érzés támadt a nyugati emberben a magyarokkal szemben: elismerés is, bosszankodás is, zavar is.

Feketekuthy ezután a jövőbe tekintett: „Az idő persze tompítja majd mindkét oldalon az érzelmeket. A Nyugaton enyhül majd a bosszúság, de vele együtt fakul az elismerés is. Magyarországon a kétségbeesésben felcsillan majd a remény, mert az ember, és különösen a magyar ember, nem élhet remény nélkül. Mivel a remény legfőbb tárgyi alapja mégis csak a Nyugat, elsősorban Amerika ereje, a haragnak idővel szükségképpen enyhülnie kell.”

A cikk írása óta eltelt több mint hat évtized nem hozta meg a feltételezett normalizálódást.

1956 után azért ábrándultunk ki a Nyugatból, amit nem tettek, most viszont azért, amit tesznek. 1990 után a fenti négy pont részben megismétlődött.

A vasfüggöny lebontásában játszott szerepünk elismerést váltott ki belőlük. A reformkommunisták ugyan részben ellopták a show-t (Horn Gyula zsebelte be a kitüntetéseket), de az elismerésből jutott minden magyarnak. A nyugati jobbközép pártoknak a közép-kelet-európai fordulat előtt nem kellett sokat erőlködniük, hogy a baloldalt háttérbe szorítsák, elég volt a szovjet előretolt segédcsapatának minősíteni őket. 1991 után ezzel már nem állhattak elő. Elsősorban az olasz kereszténydemokraták jöttek rá, hogy a király mezítelen. Nem készültek fel, nem volt világos jövőképük. Ezenkívül roppant féltek, hogy valamiéle radikális rendszerváltás lesz nálunk. Mivel gazdasági szempontból egyre jobban függtünk tőlük, s mivel azt reméltük, hogy a késő Kádár korszak hívei is örülnek az új, demokratikus helyzetnek, elfogadtuk a megbékélést sürgető tanácsokat. Az új kormány voltaképp csak a parlamentre támaszkodhatott, a sajtó, a bankok, a gazdaság, az oktatás, az egyetemek mind a baloldal kezében voltak. Nem az 1994-es bukás a csoda, hanem az, hogy az első polgári kormány négy éven át ki tudott tartani.

A számonkérés elmaradása hozta az országot abba a helyzetbe, hogy még mindig az Apró család hatalmi ambícióival kell foglalkoznia.

A Nyugat esetleges lelkiismeret-furdalásának nincs nyoma, sőt annak sem, hogy volna valami lelkiismert féléjük. A magyarok többségének szemében a korábban csodált és utolérni vágyott Nyugat minden erkölcsi tekintélyét elveszítette. Hogyan is nézhetnénk fel az utolsó ukrán katona életét is feláldozó hatalmi ambíciókra, a kereszténység tudatos háttérbe szorítására, az emberi élet tiszteletének teljes hiányára, a nemzetközi egyezményekbe foglalt emberi jogok semmibevételére, a pillanatnyi haszon minden áron való hajszolására, a tudományos megalapozottság nélküli, érzelemvezérelt, már-már hisztérikus energiapolitikára, a migráció felelőtlen kezelésére. Szerencsére nem a Nyugat egészének alkonyáról van szó.

Itt a politikai napforduló reménye: a balliberális politika alól kezd kicsúszni a talaj. Elszakadtak a józan észtől, s ezzel segítik a konzervatív fordulatot.

Ennek lényege nem csupán a konzervatív pártok erősödése, hanem az emberek gondolkodásának változása. A pártok némelyike még túl érdes, nem érett a kormányzásra, – József Attila szavával – „képzeli, hát szertelen”. Szertelenségük ellenére táboruk nő. Előretörésük esélye adja meg a következő európai parlamenti választás óriási jelentőségét.

Magyarország e konzervatív fordulatnak az élén jár. Egyre többen figyelnek ránk.

Amikor ismét meg akarjuk nyerni az európai választásokat, nemcsak egy újabb, szép hazai sikerre vágyunk, hanem az európai konzervativizmus erősödésére is. Mit tehetünk ezért? Eligazít a Kossuth nóta: mindnyájunknak el kell menni! Húsz éve, de talán soha nem volt még ekkora tétje egy európai parlamenti választásnak.

Surján László,
a KDNP tiszteletbeli elnöke

Eredeti megjelenés: magyarnemzet.hu