Aligha van érdektelenebb, sőt ellenszenvesebb dolog a választások utáni közvélemény-kutatásnál. Mintha csak Hosszú Katinka edzésidejét tanulmányoznánk a riói olimpiát követően. Emberi természetünkhöz tartozik ugyanis, hogy a győzelem után szeretünk hátradőlni, vereség esetén pedig félrevonulni.
Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy egy választás sosem csak a parlamenti és kormányzati arányokról, vagyis a puszta hatalmi viszonyokról szól. Minden választás után tektonikus változások indulnak el a vesztesek térfelén, különösen egy ennyire összetett, többpárti koalíció esetében. Ráadásul április 3-án a két nagy tömbről szóló politikai képlet is érvényét vesztette: a Mi Hazánk bekerülésével visszaállni látszik a régi Jobbik idejéből ismert szisztéma, amelyben a Fidesz az ún. centrális erőtér szerepét játszhatta.
Ami a felméréseket illeti, a Nézőpont Intézet április végi párttámogatottsági adatai mintha csak meg akarták volna szabadítani a szakmát a sorozatos tévedések miatti szégyenbélyegtől. Szemben ugyanis a korábbi mérésekkel, amelyek a két nagy erő szoros versenyét és a Mi Hazánk kimaradását jósolták, az április végi eredmények már a választások realitásait tükrözik. Ezek szerint jelenleg a pártválasztók 56%-a támogatja a Fideszt, egyharmada a baloldali választási szövetséget, 5%-a pedig a Mi Hazánkat.
Baloldal jövő nélkül?
A Nézőpont-felmérés legérdekesebb eredménye, hogy miközben az aktív választók körében a baloldali összefogás támogatottsága 34%, az ebben részt vevő pártok támogatottsága együttesen már ennek a felét sem éri el. A balliberális választók 53%-a ugyanis egyéb – mondhatnánk úgy is: nem létező – pártra adná inkább a voksát. A teljes reményvesztettségről és lemondásról árulkodó jelenség egyik elgondolkodtató következménye, hogy önálló indulás esetén mindössze két baloldali párt kerülne be a parlamentbe: a Momentum (6%) és a DK (5%). A 2006-ban még választást nyerő, egykor bivalyerős MSZP mindössze 1, azaz egy százalékot kapna, míg Jakab Péter Jobbikja csak hármat.
A balliberális tábor átalakulása nemcsak a kétezres évek, hanem még a közelmúltbeli előválasztások ismeretében is szembetűnő. Ma már egyértelmű, hogy Márki-Zay mellett a DK is április 3. nagy vesztesei közé tartozik. Hiába került a párt parlamenti szinten a legjobb ellenzéki pozícióba, Gyurcsány Ferenc ballaszt-szerepe ma már mindenki számára nyilvánvaló. Ráadásul az idő is ellene dolgozik, hiszen a DK-vezér 2026-ban már személyesen is elénekelheti a When I’m sixty-four-t, miközben az idős szavazótábor folyamatos biológiai eróziójával is számolnia kell. A Demokratikus Koalíció jelenlegi öt százaléka tehát sokkal inkább nevezhető optimista jövőképnek, mint átmeneti visszaesésnek.
Ezzel szemben az előválasztás utolsó helyezettje, a Momentum feltámadni látszik. Ebben valószínűleg az új pártelnök, Donáth Anna gesztusa is szerepet játszik, aki az április 3-i eredményvárón egyedül állta a sarat a színpadon, miközben a többi pártvezér gyakorlatilag elmenekült a helyszínről. Persze a törpék küzdelmét csak a megfelelő magaslatról érdemes kiértékelni: egy minapi – a politikusok személyes népszerűségére vonatkozó, szintén a Nézőpont által készített – felmérés szerint a Momentum elnökét a választók alig ismerik, és kétszer annyian tartanák távol a felelős politikai pozícióktól, mint ahányan nem.
Ami az újkori magyar politika talán legelvtelenebb alakulatát, a Jobbikot illeti, a fénykorában még 20%-os eredményeket besöprő párt ma képtelen lenne egyedül bekerülni a parlamentbe. Ha jóslásba akarunk bocsátkozni, alighanem a Jobbik esetében van a legkönnyebb dolgunk. A baloldali pártok szempontjából immár elhanyagolható szavazatpiaci értékkel bíró, ideológiailag mindig is kívülállónak számító, a minapi nemierőszak-botrány után pedig erkölcsileg is vállalhatatlan pártot a szövetségesek nagy valószínűséggel még a 2024-es önkormányzati választás előtt kipenderítik az összefogásból, ha nem is látványosan, de informálisan mindenképp. A Vona Gáborék által a „dupla vagy semmi” jegyében kidolgozott kormányra kerülési mesterterv – miszerint a Jobbik, legyen bármilyen erős, csak a baloldallal összefogva, vagyis jelentős arc- és népszerűségvesztés árán kerülhet csak hatalomra –megbukott, a hazárdjátékra pedig, annak rendje és módja szerint, maga a párt is ráment.
Végül, de nem utolsósorban említsük meg a kommunista utódpártot, az MSZP-t (bár nem hivatalosan a DK-t is annak tekinthetjük), amely mostanában látszik elérni arra a pontra, ahol 1990-ben lett volna a helye. A szocialisták 1%-a egyfajta elégtétel lehet azoknak, akik sohasem tudták megemészteni, hogy a kommunizmus eltörlése az állampárt betiltása nélkül ment végbe, s még kevésbé azt, hogy Rákosi és Kádár utódpártja három ízben is szabad választáson került újra hatalomra. Mivel a vörösből időközben teljesen szürkébe váltott MSZP léte már senkit nem zavar a baloldalon, a szövetséges pártok akár még több cikluson át is lélegeztetőgépen tarthatják a posztkommunista asztaltársaságot – belpolitikai szempontból érdektelen, morális szempontból azonban aggasztó módon.
Visszatér a centrális erőtér?
Amíg a Jobbik a radikális vonalat képviselte, a Fidesz jobbközép pozíciója magától értetődő volt a külső szemlélők számára, ami megfelelő kommunikációs lehetőségeket biztosított a kormánynak a szélsőségességre vonatkozó külföldi rágalmak esetén. Ez volt a centrális erőtér időszaka, amikor a Fidesz kényelmes pozícióból kormányozhatott a két szélső póluson elhelyezkedő, megosztott ellenzéki pártok közötti térben.
Bár az utóbbi években a kormánypárti sajtó – nyilván azért, hogy legalább a látszat szintjén visszahozza ezt a kedvező felállást – előszeretettel porolta le a Jobbik operettnáci múltjára utaló régi aktákat (többnyire évekkel ezelőtti Facebook-bejegyezések vagy kompromittáló fotók formájában), a korábban naponta fasisztázó balliberális pártok a választási siker érdekében ezúttal lenyelték a békát. A Jobbik balratolódásával keletkezett űrt előbb-utóbb be kellett töltenie valakinek, hiszen a jobbközép, kereszténydemokrata politika nem elégítheti ki maradéktalanul a radikális jobboldali igényeket, akkor sem, ha a kormány véleménye egyes kérdésekben (LMBTQ, családpolitika, migráció) lényegesen eltér az európai jobboldali fősodorétól.
Április 3-án aztán kiderült, hogy a Mi Hazánk tölti majd be ezt az űrt. A helyzet azonban már nem ugyanaz, mint a régi Jobbik idején, ugyanis a Mi Hazánk végül nem a markáns jobboldali megnyilvánulások okán, hanem a járványügyi lezárások és az oltatlanokra vonatkozó jogszabályok miatti elégedetlenség farvizén került be a parlamentbe. A Toriczkai-párt így sajátosan ellentmondásos helyzetbe került. Egyrészt klasszikus szélsőjobboldali pártként indultak: alapítóik a Jobbik radikális szárnyából érkeztek, vezetőjük a 2006-os tévéostrom irányítójaként vált ismertté, továbbá olyan „civil” szervezetek támogatását élvezik, mint az igazi nehézfiúkból álló Betyársereg. Másrészt viszont a járványügyi intézkedések ellen klasszikus liberális érvekkel tiltakoztak, aminek eredményeként olyan személyiségekkel kerültek egy platformra – ha nem is szövetségesként, de a párbeszéd szintjén mindenképp –, mint Schiffer András. Nem kizárt, hogy a választás napjára a Mi Hazánk szavazótábora már lényegesen heterogénebbé vált, mint ahogy azt egy radikális jobboldali párt esetében elvárhatjuk.
A betyársereges miliőn túli szavazatmerítés, valamint az a kivételes lehetőség, hogy felelős, komoly ellenzéki erőként jeleníthetik meg magukat a hőzöngő, kapkodó, felforgató baloldali pártokhoz képest, máris árnyaltabb stílusra kényszerítette a Mi Hazánkat, elindítva őket a parlamenti domesztikáció útján. Ráadásul – közismert politikai előéletüknek köszönhetően – nem szorulnak rá a kompenzáló gesztusokra, mint azok jobbikosok, akik korábban szélsőséges, aránytévesztő tettekkel próbálták bizonygatni a hovatartozásukat.
Arra a kérdésre tehát, hogy visszatér-e a Fidesz számára a centrális erőtér korszaka, valószínűleg igennel kell felelnünk – de hogy ez miként történik majd, arra még nem adható pontos válasz. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy az 1998–2002 közötti helyzet ismétlődik meg, amikor a balliberális ellenzék a kérlelhetetlen, a jobboldali MIÉP pedig a konstruktív ellenzék szerepét játszotta. Amennyiben viszont a kormány a stratégiai kérdésekben, illetve az esetleges válsághelyzetekben szilárdan a nemzeti érdekeknek és keresztény értékeknek megfelelő politikát folytat, a Mi Hazánk jelenlétének a szükségessége is megkérdőjeleződhet, ami viszont már tényleg radikalizálhatja a jelenleg polgáribb arculatát kereső pártot – miközben a balliberális pártok parlamenten belüli és kívüli ámokfutása valószínűleg így is, úgy is tovább folytatódik.
A témára – pezsgő helyett – egy kávé mellett térünk majd vissza a jövőben.
Kovács Erik
