Lehet sokunknak ismerős a régi népmese a bölcs öregemberről, amelyben egy leszerelt katona hazafele menet találkozik vele, és a sok év szolgálat alatt összekuporgatott három aranyát sorra nekiadja egy-egy jó tanácsért. Az első hallásra kicsit banálisnak tetsző mondatok azonban előbb kisebb vagyonhoz juttatják az obsitost, majd az így szerzett pénzecskéjét és az életét is megmentik, végül pedig a boldogságot is elhozzák számára. Mert – szól a régi mondás – jó az öreg a háznál.
Miért is jut eszembe éppen most ez a gondolat? Mert az elmúlt hetekben sorra beleütköztem a kijelentés igazságába. Előbb a 85 éves Hégely Laci bácsi – Békés díszpolgára, nótafa, biogazda, énekes, citerás, tündérkertes, erdélyimádó, tíz civil szervezetben tag – akit ez alkalomból köszöntött a KÉSZ-es csapatunk. Laci bátyánk teljes szellemi frissességgel énekelte el a székely, a csángó és a bodrogközi születésnapi dalokat, majd a Bánk bánból a Hazám, hazámat és végül az O sole mió-t. Érces hangjánál csak életigénylése, optimizmusa volt nagyobb. Aztán, anyósom – mama – temetése után ütközünk nap, mint nap abba a hiányba, amit maga után hagyott. Egyszerű székely józan paraszti esze, mindenre tanácsot adni tudó, megoldást kínáló bölcsessége mellett a zakuszka, a zsírolvasztás, a mogyorószedés közben is folyamatosan emlegetjük, hiányoljuk. Az orvos írók és képzőművészek kongresszusán pedig csak a szánkat tátottuk, amikor a 86 éves, mai is aktívan dolgozó gyógyszerész kolléga, Dr. Incze László perceken keresztül mondta fejből szép és frappáns verseit, melyeket megfelelő magyarázó környezetbe illesztve adott elő, és aki ott helyben is szülte az alkalomhoz illő négysorosait. Egy rövidet hadd idézzek. A címe Európai Egyesült Államok: Anyanyelvek és országok múltán/jólét és öröklét forgatagában/felmerül a kérdés nyilván/mi ragyog majd fent az égen?/Telihold, félhold vagy kereszt/újabb száz év távlatában? Egyik este pedig, egy hatvanat jócskán elrúgó kollegina adott olyan fergeteges stand up műsort, hogy a végére a levegőnk és a könnyünk is elfogyott a nevetéstől. Üde, frappáns, szellemes, aktuális volt, amit produkált. Országot jár vele és gyógyít. De nem maradt le a másik hölgy sem, aki szintén a nyugdíj tájékán ugyan, de előbb hastánccal, majd társastánccal és mandalával bűvölte és elemezte is közben a kongresszusi társaságot. Egyik új tagunk pedig, mikor az alig 75 éves orvos ezredesünk Dankó Pista dalokat játszott és énekelt a hegedűn, azonnal nótázni kezdett és táncra perdült, mert ő még csak 78 éves!
Talán kicsit kilóg az öregek sorából, de Charles Bronsonos markáns arca, komolysága miatt amúgy is mindig kicsit többet mutató államfőnk vált az eucharisztia hete alatt érett vezetővé, aki épp saját szellemi és hitbéli érési folyamatát bemutatva, kicsit lelkileg nyilvánosan pőrére vetkőzve mutatta meg azt az utat, amelyet mindannyiunknak érdemes volna követni: „Az Isten keresése, befogadása nem lehet passzív, az cselekvő aktivitást jelent. Jeleket mindannyian kapunk, csak rajtunk múlik, hogy a véletlent vagy Isten keze munkáját látjuk benne.”
Végül, de messze nem utolsó sorban Ferenc pápa következne. Sokan nem szerették. De aki most Budapesten látta, hallotta az a szívébe zárta. Ő sokszor említette: ne az után ítéljetek meg, amit mások szerint mondtam, hanem azok után, amit teszek. Példáink vannak tehát. Most már csak követnünk kellene őket.
