Pálmai Tamás: „Jaj, Istenem, a világ…”

A Hold mellé új követőt kap a Föld: köröttünk kerengő kisbolygóként (örök mementóként) oda gyűjti össze és egybe a Jóisten nekünk mindazt, amire nincs és sosem volt szükségünk.

Szilágyi Domokos jutott ismét eszembe. Talán mert kétszer is összefutottam Banner Zoltán bátyámmal a napokban, hisz Békéscsaba ünnepelte őt éppen, a kilencvenedik születésnapja alkalmából. Szilágyi Domokosról meg „minden is” eszébe jut az Erdélyben született, de onnan igencsak elcsángált földi halandónak. Költői nagyságától a Securitate szorításáig, Banner Zoltán előadóestjétől Bartók Béla emigrációjáig, a magyar irodalmi olimpiától, hol először láttam, hallottam Zoli bácsit a Vas Laci „szerzett” leukémiájáig, ki épp ott, Kolozsvárott, a Szamosfalvi negyed iskolai kollégiumában mondta éjszaka, hogy mit kellene tenni a diktátorokkal. Egy év alatt el is vitte az ingyen kapott sugárka szerzette kórság. „Jaj, Istenem a világ/kinek szoros kinek tág/jaj be szoros a világ/csontig hatol velőt vág…” De eszembe jut „minden is”, mert pakoljuk Imi komámmal a festményeket, hogy festés után végre a helyükre kerüljenek, s közben szinte minden festmény történe-tét motyogom, hisz ez épp Baász Imre, Palotás Dezső meg Kopasz Mária. No, meg a Lazicstól (Lázár László) kapott keretes fotó. Ki él még közülük? Már Szőcs Géza sem, aki úgy koldulta össze őket a barátoktól, hogy legyen átadni való Echinox díj az olimpián. Kereng, pörög-forog az elme, hisz épp a zenei napok is zajlanak Békésen, a Bartóktól zenében nem is oly messzi Kodály féle zenetanítás, gyökérmegőrzés jegyében. De e téma köré citál minduntalan a már emlegetett, s most már kéznyújtásnyira levő negyvenöt éves érettségi találkozó gondolata is. Hozza elő a múltat, ami nemrég persze még jövő volt: az életünket. Mert a ma, a most, csak pillanat, ahová a szaladó idő épp csak lecsapja terhét, hogy szusszanjon egyet, aztán rohan tovább, s mi vele futnánk, de hamar lelassulunk, hisz a szuflánk fogyogat szépen, hogy majd, aztán, csendesen leüljünk, s mosolyogjunk kedvesen s megnyugodva egyet mielőtt a feltámadás előtti nagy álomba merülnénk. Nagy álomba, melyben minden a helyére kerül. Eltűnik minden, ami rossz. A Hold mellé új követőt kap a Föld: köröttünk kerengő kisbolygóként (örök mementóként) oda gyűjti össze és egybe a Jóisten nekünk mindazt, amire nincs és sosem volt szükségünk. A vadászpuskánál erősebb és gonoszabb fegyvereket, a kábítószereket, a vírusokat, a szemetünket, a feleslegesen gyártott cuccainkat a műanyag virágtól a kamilla illatú vécépapírig. A minden látó, halló és mindenről jelentő mobiltelefonokat és pofánkba csacsogó tévéket, rádiókat, az e betűket az ételeinkből, a beton romjainkat és bizony oda viszi a mai világunkban rossz-akaratú embertársainknak temetőit is. Ha már Ő sem tud mást mit kezdeni velük. Mert a jobb lator mellett bizony volt egy bal is. Így lesz szender-utópiánkban tiszta és igen kis lakosságú e jobb sorsa érdemes bolygónk. Megállok itt. Messzire vinne, talán túl messzire is a folytatás. Inkább csendesen reménykedjünk: „…hogy kitágul a világ, ha egyszer jobb időt lát.” Ez a szép paradoxon: a kisebb lélekszámú kitágult világ, hol jut friss levegő mindenkinek.

További
cikkek

Hírlevél