Dracula Park néven „világszínvonalú élményparkot építenek Csíkszeredában” – székely vállalkozásként, önkormányzati támogatással. Csakhogy a kezdeményezés teljesen idegen a régió katolikus kultúrájától, a nevével egy bóvli román mítoszt népszerűsít, s még csak eredetinek sem mondható: ez már a negyedik ilyen projekt ugyanezen a néven.

Az alábbiakban röviden áttekintjük, hogyan született meg Drakula legendája, miért románosították el ezt az eredetileg székely irodalmi karaktert, miként jelenik meg a román turizmusban és országimázsban a vérszívó gróf figurája, vagyis hogyan keveredik össze az idegenforgalmi kínálatban – hamisítatlan balkáni káoszt okozva – a vámpír és Vlad Tepes fejedelem személye. Végül a bevezetőben leírt székelyföldi kezdeményezésre is kitérünk.

„Nekünk, székelyeknek…”

A vámpírokról és kísértetekről szóló regények igen népszerűek voltak a 19. század második felében a nyugati világban.

Az ír Bram Stoker 1897-ben publikálta Drakula történetét, amelynek helyszínét az egzotikum érdekében Erdélybe helyezte, bár ő maga sosem járt ott.

Stoker legfőbb újítása az volt, hogy vámpírfiguráját egy arisztokrata bőrébe öltöztette.

A közvélemény ma egyértelműen a karóbahúzásási mániájáról ismert III. Vladdal (ismertebb nevén: Vlad Tepes) azonosítja Drakulát. Még a történelmi valóságot többé-kevésbé tisztelő Hunyadi-sorozatban is tanúi lehettek a nézők az ifjú Vlad vérszívó hajlamainak.

Stoker azonban a regényében egyetlen szóval vagy életrajzi momentummal sem utal arra, hogy bármilyen azonosságot képzelt volna el Drakula és a pszichopata havasalföldi fejedelem között. Mindössze az a tény kínál egy gyengécske asszociációs lehetőséget, hogy III. Vlad keresztneve Drǎculea volt, ami a korabeli román nyelvben sárkányt, illetve démont jelentett. A szerző azonban a történetben teljesen világossá teszi, hogy Drakula nem egy havasalföldi fejedelem, hanem egy erdélyi székely volt, sőt Attila egyenesági leszármazottja, aki még a török ellen is harcolt, regényhősként pedig ilyen gondolatokat vetett papírra:

„Nekünk, székelyeknek jogunk van büszkének lenni, mert ereinkben sok bátor nép vére csörgedezik, akik oroszlánként harcoltak az uralomért. (…) Csoda-e, hogy amikor Árpád és seregei végigsöpörtek a magyar hazán, ő itt talált minket, amikor elérte a határt, s a honfoglalás ott vált teljessé?” („We Szekelys have a right to be proud, for in our veins flows the blood of many brave races who fought as the lion fights, for lordship. (…) Is it strange that when Arpad and his legions swept through the Hungarian fatherland he found us here when he reached the frontier, that the Honfoglalas was completed there?”)

A székely/magyar vonatkozás annyira egyértelmű, hogy – mint látjuk – az eredeti szövegben még a honfoglalás szó is magyarul szerepel. Adódik tehát a kérdés: hogyan került Drakula a románokhoz? Talán őt is elcsatolták Trianonban?

Azt, hogy Bram Stoker, noha székely grófról írt, valójában Vlad Tepesre gondolt, a hetvenes években „fedezte fel” egy Radu Florescu nevű román történész. Egyszerű személyiséglopásról, egy irodalmi mű tendenciózus meghamisításáról van tehát szó, amit hatvan évvel a szerző halála után követtek el. Persze mi, magyarok erre valószínűleg legyintünk: vigyék csak el a románok ezt a negatív figurát, ha annyira kell nekik, legfeljebb hozzáírjuk az esetet a többi tudományos csalásukhoz. Csakhogy ezzel a csalással – vagyis azzal, hogy a köztudatban összekapcsolták a világhírű vámpírral, s ezzel a Kárpátokon belülre helyezték át a havasalföldi fejedelem alakját –

lényegében a legendák és a globális popkultúra szintjén is megerősítették Erdély román jellegét, méghozzá a török időkre visszamenően, amikor a románság valójában még csak egy jelentéktelen pásztornép volt a magyar, székely és szász rendek által irányított országban.

Mi több, Bram Stoker a fenti idézetben azt is világosan leírja, hogy a székelyek már a honfoglalás előtt Erdélyben voltak – ami a magyar jelenlét elsőbbségét cáfolni igyekvő dákoromán kontinuitáselmélet implicit tagadása. Valószínűleg emiatt is kellett a regényt a román nacionalista érdekek szerint meghamisítani.

A továbbiakban megnézzük, hogyan hatja át ma az ottani turizmust az eredetileg nyugatról érkezett, majd románosan meghamisított, átírt vámpírkultusz.

Drakula, a GDP-pörgető

A kommunizmus alatt legatyásodott román állam eleinte komoly anyagi lehetőséget látott a vámpírmítosz turisztikai hasznosításában.

A kezdeti lelkesedést aztán növekvő idegenkedés váltotta fel, mondván, hogy az egész történet egy dublini író fantáziáján, és nem az ország valós történelmén alapul.

(Ebben akár igazat is adhatunk nekik, hiszen a román történetírás legalább hazai science fiction.) A Drakula-turizmussal szembeni politikai ellenérzés végül olyan méreteket öltött, hogy a húsz évre szóló (2007–2026 közötti) országos idegenforgalmi stratégia készítői egyenesen a Drakula-park, mint elnevezés betiltását javasolták. Tény, hogy valóban nem tűnik szerencsés választásnak a világ legismertebb horrorfiguráját megtenni egy ország márkanagykövetének.

Szakmai finnyáskodás ide vagy oda, a kilencvenes-kétezres évekre már elöntötték az országot a megalomán élménypark-koncepciók, ráadásul a covid után új erőre kaptak az ilyen elképzelések, csak immár önkormányzati szinten, amint arra még visszatérünk. Romániában – Kárpátokon innen és túl – mára egy egész iparág épült rá a vámpírbizniszre, s ennek a biznisznek komoly műemlékeket, illetve műemlékekben gazdag városokat is alárendeltek. Ebben a tipikus balkáni értékfosztásban a kapzsiságon, illetve a bóvli iránti ösztönös vonzódáson túl vélhetően a történelmi érintettség és kötődés hiánya is szerepet játszott.

A műemlékek random összedrakulázásának a legkirívóbb példája a lassan ötszáz éves törcsvári kastély (valójában vár), amelynek sem a Stoker-regényhez, sem Vlad Tepeshez nincsen semmi köze, annál inkább a magyar történelemhez, a különböző erdélyi fejedelmeken át egészen az építtető Nagy Lajos királyig, aki éppen a fosztogató havasalföldi fejedelmek miatt kezdeményezte az építkezést. Mint látjuk, a kifosztás végül megtörtént, főleg szellemi értelemben, hiszen a vár fizikailag már szerencsére a jogos Habsburg-örökös tulajdonában van. Tavaly egyébként körülbelül egymillió turista kereste fel a helyszínt.

Valójában egyetlen román szereplő van csak, amely tényleg érdekelt a törcsvári Drakula-kamu nyilvános leleplezésében: az Argyas (Argeș) Megyei Múzeum, a Poenari vár üzemeltetője. Ez a havasalföldi műemlék ugyanis valóban Vlad Tepes egyik lakhelyeként szolgált, s a reklámokban is úgy hirdetik, mint a valódi Drakula-kastélyt. Könnyen lehet azonban, hogy aki vállalja az ide vezető másfélezer lépcső megmászását, csalódni fog, ugyanis – eltérően a tényleg elkápráztató törcsvári épületegyüttestől – itt lényegében csak egy várromról beszélhetünk.

Kevésbé emblematikus jelleggel, de az idegenforgalmi propaganda szintjén Segesvár, Vlad Tepes szülővárosa is ott található a romániai Drakula-attrakciók listáján – bár mi, magyarok inkább lenyűgöző középkori épületeiért szeretjük és tiszteljük ezt a Küküllő-parti szász várost, ahol összesen három alkalommal választott fejedelmet az erdélyi országgyűlés. És ha már egyeseknek sikerült hasznot húznia III. Vlad születéséből, miért ne sikerült volna a halálából is? A Bukarest melletti üdülőfalu, Snagov fő látnivalója ugyanis az az ortodox kolostor, ahol 1497-es meggyilkolása után Tepest eltemették. Állítólag – sírja ugyanis nincs. (A település számunkra onnan lehet ismerős, hogy 1956-ban itt tartották fogva Nagy Imrét és társait.)

Az erdélyi Báránykő vállalkozói viszont legalább tudták, hogy ami nincs, azt meg kell építeni. A Beszterce-Naszód megyei kis falu, amelynek még saját önkormányzata sincsen, azzal az ürüggyel szállt fel a Drakula-vonatra, hogy Bram Stoker az ő községükbe álmodta meg a vérszívó gróf kastélyát. A Drakula-kastély – a pizza-effektus klasszikus példájaként – végül felépült, így hívják ugyanis azt a helyi hotelt, amely már a Ceausescu-korszakban is fogadta az erre fogékony szállóvendégeket.

De ne hagyjuk ki a helyszínek felsorolásából az egykori havasalföldi fővárost, Targovistét sem (erdélyi magyar nyelvjárásban: Tirgovicse), ahol egyenesen a középkori fejedelmi udvart rendelték alá a Drakula-mítosznak. Aki ugyanis Bukarestben járva befizet az átszámítva mintegy százezer forintos „Vlad Drakula” túrára, egy egész napon át csodálhatja az említett hibridlény életének valós vagy valótlan helyszíneit.

Ami írásunk fő témáját, az élményparkokat illeti, első helyen a segesvári Drakula-park tervét kell megemlítenünk, amelynek ötletgazdája nem más, mint Radu Florescu, a regényhamisító történész. A kilencvenes évek közepén megálmodott koncepció egyszerre szolgálta volna a turizmus és a nemzeti identitás ügyét. A nemes célokat kitűző projekt azonban nem nyerte el a szakma és a társadalom osztatlan lelkesedését, s még az UNESCO, valamint Károly walesi herceg, a jelenlegi brit uralkodó is tiltakozott, amiért a tervezők egy világörökségi rangú várost pécéztek ki maguknak. A helyszínt ezután áttették Bukarestbe, ám hat évnyi vergődés után a politikai szereplők elálltak az ötlet támogatásától, így abból végül nem lett semmi. A koncepció azonban – akárcsak a vámpír gróf a regény lapjain – évekkel később feléledt tetszhalott állapotából. Nemrég például a kétszázezres Craiova városvezetése harangozta be egy új Drakula-park létrehozását, de negyedik jelentkezőként Csíkszereda is ott tolong a sorban.

Összegezve az eddigieket, a románok Vlad „Drakula” Tepes nemlétező figuráját se lenyelni, se kiköpni nem tudják. Így aztán a turisztikai kínálatban jelenleg teljes a káosz:

a borzongásra vágyó tengerentúli turistákat hol „a” Drakula-várba kalauzolják (ahol csak magyar fejedelmek aludtak), hol „az igazihoz” (amely egy romhalmaz), hol egy nagyszerű szász városba (ahol Vlad szülőháza csak egy érdektelen látnivaló), hol pedig egy falusi kolostorba kriptát nézni (ahol csupán a nyugvóhely hiányzik).

Költői kérdés: muszáj ebbe a kínos kavalkádba pont a székelyeknek beleártaniuk magukat? Válasz helyett nézzük meg a helyzetet magyar szemmel is!

Mit ér az erdélyi turizmus, ha magyar?

Az erdélyi magyarok, s különösen a székelyek a rendszerváltás óta stratégiai jelentőséget tulajdonítanak az idegenforgalomnak. A turizmus ugyanis

– az átlagpolgároknak a biztos munkahelyeket,

– a vállalkozók és az önkormányzatok számára az anyagi gyarapodás lehetőségét,

– nemzeti szempontból az anyaországiakkal való kapcsolattartást, az anyaországiak számára pedig a Kárpát-medencei valóság megismerését,

– nemzetközi szempontból az erdélyi, illetve székelyföldi etnikai és kulturális valóság promóciójának a lehetőségét,

– a helyi közösség önbecsülése szempontjából pedig – a konkrét turisztikai attrakciók révén – a helyi identitás gazdagítását, a külső visszacsatolás lehetőségét, a büszkeség forrását jelenti.

Nem mindegy tehát, hogy a turisztikai befektetők milyen kezdeményezésekre égetik el a pénzt: olyanokra, amelyek teljes egészében, vagy amelyek csak részben teljesítik ezeket a kritériumokat? Önmagában persze joga van egy vállalkozónak ahhoz, hogy olcsó tömegigényeket kiszolgáló, kevés vagy zéró szellemi értéket hordozó attrakciót hozzon létre a saját gazdagodása érdekében. A város pedig, amelynek területén a beruházás megvalósul, eldöntheti, hogy közönyt tanúsít vagy partnerséget ajánl fel egy ilyen esetben. Ha a befektetés jelentős számban kínál a helyben lakóknak (tehát nem belső vagy külső migránsoknak!) munkalehetőséget, ha növeli a település vagy a régió ismertségét, s ha nem eredményez a serpenyő másik oldalán komoly károkat vagy hátrányokat, a városvezetésnek – jó gazdaként – illik odaállnia az ilyen ügyek mellé.

Jelen esetben ezek az előnyök, legalábbis a projektet bemutató sajtótájékoztató alapján, megvalósulni látszanak. A csíkszeredai városháza közleménye szerint a beruházással 220 közvetlen munkahelyet teremtenek, és évente 600 ezer látogatóra számítanak. Igaz, ezek valószínűleg nem az anyaországból érkeznek majd, hiszen nehéz elképzelni olyan budapesti turistát, aki hétszáz kilométert utazna Drakula kedvéért, de a csíksomlyói zarándokok részéről sem valószínűsíthetünk egy ilyen kitérőt. Vagyis a Kárpát-medencei kapcsolattartás szempontjából a kezdeményezés inkább érdektelennek mondható, s valószínűleg a helyi identitáshoz és önbecsüléshez sem fog hozzátenni semmit. De ez önmagában még nem lenne akkora baj.

A csíkszeredai megaprojekttel két probléma van, s ezek akkor is fennállnak, ha azt végül – ahogy mostanában sokan szeretnék – Parajdra viszik át. Az egyik probléma, ahogy az az eddig leírtakból nyilvánvaló, maga az elnevezés. Aki azt vallja vagy akár csak sugallja, hogy Drakula egyenlő Vlad Tepessel, az akarva-akaratlanul egy regényhamisítást, illetve egy románosító Erdély-propagandát támogat. Ezért magyar szempontból (de még tisztességes román megközelítésből is) ez a mesterséges kulturális termék veszélyes hulladékként kezelendő, amit távol kellene tartani magunktól.

Drakulával a magyarok két dolgot tehetnek: kerülik ennek az egész ragacsnak a propagálását, illetve minden lehetséges fórumon rámutatnak a vladtepesi hazugság tényére és mozgatórugóira.

Nyilván az sem teszi „Székelyföld-kompatibilissé” a csíkszeredai kezdeményezést, hogy Drakula figurája a démoni miliő rajongóinak egyik legkedveltebb szimbóluma – márpedig a róla elnevezett létesítménynek egy ízig-vérig katolikus régió adna otthont, autóval tíz percre a csíksomlyói kegyhelytől.

Nem véletlen, hogy a hírek szerint több helyi katolikus pap is tiltakozott a projekt ilyen formában történő megvalósítása ellen.

Lénárd András vállalkozó, a „Dracula Park” befektetője – aki egyébként a Csíki Sör ötletgazdájaként és gyártójaként, továbbá e minőségében a székely értékek szószólójaként „előző életében” kifejezetten sokat tett a térségért – az eddigi nyilatkozatai alapján maga is érzi az elnevezésben rejlő feszültségpotenciált, ugyanis a projektbemutató sajtótájékoztatón így fogalmazott: „Tudjuk, hogy ez a név megosztó lehet a környékünkön, de mivel a határokon túlról is ide vonzanánk turistákat, ezért erős branddel szeretnénk haladni.” A vállalkozó a Székelyhonnak nyilatkozva ugyanezt még szabadosabban kifejtette. „Lénárd András szerint – írja a lap – meg kell érteni, hogy nem egyszerű feladat a brandépítés. A világon élő több mint nyolcmilliárd emberből 1-2 milliárd biztosan ismeri már a Dracula nevet. Ez tehát egy húzóerő lehet, hogy minél több turistát bevonzzon a vidámpark, ahol bemutathatják a már kevésbé ismert Székelyföld és Erdély teljes egészét. A vállalkozó tisztában van vele, hogy a székelyek számára nem releváns Dracula, sőt vannak nagyobb értékeink, amelyeket a közönség elé tárhatnánk, ahhoz azonban ide kell vonzani a turistákat. Erre megfelelő a széles körben ismert Dracula név.”

Röviden: a magyar igazság bemutatása csak egy román hazugság propagálásán keresztül lehetséges. De lépjünk is tovább!

Az élménypark másik – az elnevezéstől független – problémája magának az attrakciónak a tervezett tartalma. A koncepció szerint a park egy 14-15. századi erdélyi mesevilágot jelenítene meg, amivel önmagában szintén nem lenne semmi baj. Azonban – ahogy azt az említett sajtótájékoztatón Ludmila Goiciu értékesítési menedzser elmondta – a tervekben „a Vajdahunyadi várt idéző építmény mellett székely, szász és román falu, cigánytábor, oszmán ostromtábor is megjelenik”.

Szögezzük le: az erdélyi multikultúra méltatása és reklámozása nem a székelyek dolga! Ez Bukarest feladata lenne. Egy ilyen volumenű székelyföldi turisztikai attrakciónak kizárólag a székely értékeket kellene reklámoznia, mint ahogy egy mócföldinek is a mócokról, s nem pedig a székelyekről kell szólnia.

Egy rosszul értelmezett objektivitás vagy jóemberkedés jegyében propagandát csinálni minden etnikumnak, s valahol köztük – egyként a sokból – a székelyeknek is: ez nettó önsorsrontás.

Minimum százéves álma az erdélyi magyarságnak, és azon belül a székelységnek, hogy kizárólag önnön értékeire koncentrálva, a multikulturalizmus előtti hajbókolástól mentesen mutathassa be magát a világnak. Most itt lenne a páratlan lehetőség, ráadásul a Hunyadi-sorozat (remélt) nemzetközi sikere példátlan kulturális konjunktúrát biztosíthatna egy ilyen kezdeményezéshez. A csíkszeredai önkormányzat azonban pontosan az a modellt támogatja a turizmusban, amit a román politika az állami felsőoktatásban már megvalósított: van az országban közel ötven tisztán román egyetem, van kettő multikulturális, tisztán magyar pedig egy se. Csakhogy amíg az állami felsőoktatásban ez a konstrukció elsősorban a román nacionalisták bűne, addig a magyar többségű önkormányzatot senki sem kényszeríti egy ilyen jellegű behódolásra.

Azt pedig már csak zárszóként tesszük hozzá, hogy a magyarországi tapasztalatok szerint – ahogy azt a balatoni görög falu, a bezenyei kaszinótorony vagy a sukorói Las Vegas példája mutatja –,

a helyi értékeket és érdekeket nem tisztelő, tájidegen beruházások sorsa előbb vagy utóbb a bukás lesz. Érdemes tehát hallgatni a helyi hangokra, már csak üzleti megfontolások alapján is.

Keményfi Kornél