Egy úgynevezett lelkigyakorlat után érkezünk meg a szállásunkra, az esti órákban. Csak a világosban ébredve tűnik fel, hogy a ház, ahol az elkövetkező néhány napot töltjük, keletelve van. Mivel még ebben az évezredben emelhették, nagyon valószínű, hogy nem azzal az építészeti, vallási, ökológiai egyszóval kapcsolati tudatossággal tervezték és pozícionálták, aminek erejében eleink elhelyezték életüket és létüket a teremtett világban.

Inkább egy ősibb, elemibb és tudattalan megragadottságból fakadó esztétikai – azaz észlelésre, érzékelésre alapuló – tudatosság vezérelhette az építőket. Ha az ember itt a pirkadó idő hangjaira a megfelelő időben kilép az ágyból és a megfelelő helyen áll meg egy időre, akkor a feltáruló panoráma első képe is valahogy erről beszél. Erről a szépség iránti vágyról. A szépről, mint okról és kezdetről.

Most nyaralunk. Hófehér pokrócba csavarva várom a hajnal hűvösében, hogy megláthassam az első pillanatot, amikor felbukkan alakja. Amikor a hozzánk legközelebbi csillag belép az égboltunk kék kapuján. Nem tudom miért, de ha láthatom, ez a pillanat mindig olyan érzéssel tölt el mintha bennem is felkelne egy nap. Még színtelen a táj. A dolgok körvonalai már kivehetőek, de még kevés a fény. Egy kismadár szokatlan közelségbe száll mellettem. Karnyújtásnyi távolságból, a terasz korlátjáról tekint rám és szól hozzám. Nem hoztam magammal semmi melegebb ruhát, mert sietve készülődtünk és azt gondoltam, úgyis jó időnk lesz. Várakozás közben eszembe jutnak az elmúlt nyarak közös utai, azokban is a megállásaink, megpihenéseink. Azt hiszem idővel egyre hajlamosabb vagyok a nosztalgiára, ahogy talán mindenki, aki előtt már kevesebb nap vár érkezésre, mint amennyi már mögötte van.

A csend országútján kelve, sugaras karjaiban az első fénykazallal most érkező nappal való találkozás akarva akaratlan is emlékeztet. Emlékeztet valami örökre. Pontosabban a belém száműzött és hálába láncolt örökkévalóságra.

Nemcsak a szállásunk tengelye van beirányítva kelet felé, hanem emlékezésem erővonalai is. Nemcsak a véget ért lelkigyakorlat elnevezése, a Jeruzsálemtől keletre, az Olajfák hegyének délkeleti lejtőjén fekvő, egykor arám kisváros, Betánia miatt. Betánia, a szegények, a nyomorúság, a szenvedés, szomorúság házának helyt adó település. Amely valóságos helyszíne volt a názáreti Jézus, a Krisztus gyakori és különösen is személyes látogatásainak, baráti találkozásainak.

Nemcsak Betánia miatt, inkább a hazámtól még keletebbre fekvő, szintén egy közel keleti térség és szintén bibliai helyszín miatt is emlékezem. A ninivei- fennsík miatt. A hely, amely 2014-ben nemcsak geográfiailag volt és lett számomra is – nyugati emberként – valóban Közel-Kelet. Egy a tér és az idő vörös fonalán lüktető újabb csomópont miatt, amely 2014 augusztus 6-ról 7-re virradó éjjelen keletkezett a történelem sokszorosan, és szüntelenül „átvérzett szövetén”.

Amikor és ahol a világ lelkiismereteként szolgáló, és erre a küldetésre eleve rendelt kereszténységet, annak is a gyökereit, a kezdetekre megszakítás nélkül visszanyúló közösségeit – és nemcsak keresztényeket – egy újabb exodus-al, kegyetlen üldöztetéssel támadta meg a hazugság őrült uralma alatt masírozó terroristák serege.

Ezrek és ezrek, javarészt – de nemcsak – férfiak, mintegy utolsóként menekültek azon az éjjelen, miután a nőket, a gyermekeket és a gyengébbeket már előre küldték biztonságosabb lakott területre. A lehető legkevésbé távol, az évezredes, mind az első civilizációnak és tágabb értelemben mind a Megváltónak bölcsőt adó otthonaiktól.

Tíz évvel ezelőtt. Ekkor lett Karakosh városa és környéke egy újabb „Krakatau hatású”, de nem elsősorban természeti vagy szociális, hanem kulturális és spirituális katasztrófa kráterévé. Miképpen az üldözöttekre, úgy az üldözőkre nézve is. A szenvedés, a pusztulás, a gazdagok és hatalmasok igazi szegénységének, megátalkodottságának és nyomorának jele lett ez a nap, az egész emberiség „emelkedve zuhanó” zarándokútján.

Amint a Krakatau kitörésekor 1883-ban, a térségében hajózó tengerészek is idejekorán tudomást szereztek a közelgő veszélyről, úgy sokan tudhatták, tíz évvel ezelőtt is, hogy mi vár a közel kelet keresztényeire. Ahogy a vulkánkatasztrófa előtt három hónappal több kilométer magas füstoszlop jelent meg, úgy Karakosh, Moszul, Szindzsár és számos, a termékeny félhold földjébe ültetett békés közösség felett is már évekkel ezelőtt láthatóan gyülekezni kezdtek az „átokzivatart” hozó sötét fellegek.

Az akkori természeti csapás és kitörés okozta minden valószínűség szerint a legerősebb hanghullámot, ami az emberiség történetében valaha keletkezett: a Krakatau pusztulását a kelet-afrikai és ausztrál partoknál is hallani lehetett, mondhatjuk, hogy a Föld legtöbb pontján „értesültek” a katasztrófától. A robbanás során keletkező sokkhullám állítólag hétszer kerülte meg a bolygót.

„Azon az éjszakán, amikor elárultatott” a ninivei fennsík népe, az üvöltő csend „hetvenszer hétszer” futotta körbe a világot. Mert feketén alvadt rá a csend akkor világra. Igen, a bekövetkező eseményeknek és egyáltalán a közel kelet – a Feltámadott emlékét a kezdetek óta őrző – helyszínein megtörtént pusztulásnak is voltak előjelei. A világhatalmak hajóinak tengerészei, a kormány(os)ok nem látták vagy nem akarták látni? Vagy csak fedezékből nézték ezt is, mint egykor a tudósok, katonák a kísérleti atomrobbantásokat, és végül a felkelő nap országára, az egész emberiség magasra törő szörnyű mélységeiből ledobott és eleve halálra nemzett emberfegyverek zuhanását?

Mióta tíz éve emlékezhetem arra, hogy leromboltatott a „Közel-Kelet Vatikánja”, már tudom, hogy augusztus hónapja más jelentős események, megrendítő évfordulók, történelmi napok és éjszakák emlékének az ideje is. Van ebben az időben mire és főképpen kikre emlékezni. Hadüzenetek, háborúba lépések, Benes-dekrétumok, Hitler hatalomra lépése, Pharrajmos-cigány holokauszt, Hirosima, Asszír mártírok napja…Hogy csak a legismertebbeket említsem.

De augusztus 6-a egyben egy kiemelkedő keresztény ünnep is. Egy háborús diadalhoz, és a déli harangszóhoz köthetően egy szintén történelmi eseménynek, a színeváltozás emlékének az ünnepnapja. Amely szintén előjel volt. Előjele a golgotai megfeszítésnek és a teljes megdicsöülésnek. Erről beszélt is Jézus a Táborhegyről lefelé jövet a tanítványainak.

Mi is megyünk lefelé a családdal az Öreghegy mellőli szállásunkról a vízpartra. Töprengek, hogy vajon tudok-e a szívemmel is emlékezni, nemcsak a fejemmel? Hogyan is kapcsolódhatnék igazán? Írjak, vagy ne? Ha igen, továbbítsam vagy ne? Hiszen annyian félreérthetik.

Emlékszem egy emlékezésemre, amit tudom, hogy sokan nem értettek. Nem az ő hibájuk. Talán túl személyes volt és nagyon tág sugarú képzettársítást fedett fel. Egy kisfilmet próbáltam készíteni, amikor észleltem a keresztényüldözést, mint jelenvalóvá lett, de múltbélinek vélt valóságot. Ebben az egyszerű, barlangrajz típusú filmben egy ősi ortodox ének vásznára feszítve képek jelennek meg és elhangzik egy párbeszéd. Az akkor alig kétéves kislányom és köztem. Kezemet tapogatva kérdezgeti:

– Ez miért van itt?

– Melyik?

– Ez itt.

– Mert megcsíptem a metszőollóval és ilyen nyoma lett neki.

– És ez miért van itt?

– Hát talán mert megszúrta a rózsatövis.

– És ez miért?

– Észre se vettem és megvágtam a késsel.

– Ez miért van itt?

– Ez?

– Igen.

– Ez a gyűrűtől. A jegygyűrűtől.

– És miért ilyen piros a tenyered?

– Hát biztos azért, mert sokat dolgoztam.

– De miért ilyen hideg a kezed?

– Hideg?… hát azért, mert nem fogtad meg és még nem melegedett fel. Megfogod?

Leértünk a partra. Kevesebben vannak, mint ilyenkor szoktak. Valahogy nyugodtabb, szinte kihalt ma a környék. Visszafelé sétálva megszólít egy már messzebbről is ránk mosolygó külföldi apuka. Ritka szép színű és tekintetű ember és vele van egy gyermek. Talán a kisfia. Érdeklődik, hogy hol lehet biciklit bérelni. Tíz éves koromban voltunk először a Balatonnál, de itt most először vagyunk. Így nem segíthetünk megtalálni a célját. Legszívesebben kezet fognék vele. A kölcsönös mosolyunk keltette hullámokat hálásan meglovagolva haladunk tovább a sétányon.

Elhaladunk a helyi kertmozi mellett. Vetítőfalának utca felőli hátoldala egyben a filmesek fala is. Különösen is megdöbbentő a látvány: Rajta van hazánk egyes fiainak, lányainak megörökített kéznyoma.

A lelkigyakorlat mottója az emlékezésre és a számbavételre hívott. Elhangzott egy vers is és benne egy kulcsszó: „emlékbetörés.”

Vajon milyen lehetett az az utolsó napfelkelte ott, akkor tíz évvel ezelőtt a ninivei fennsík felett? És milyen lehetett az első az éjszakai menekülés után? Vajon milyen emlékek emelkedtek fel és süllyedtek el az akkor virrasztók, a testvéreim szívében?

Mintha a kismadár a terasz korlátján cseppnyi hangjával is emlékezni segítene. És egészen onnan, a „Kelet Rómájának” porával tollában, ezer és ezer kilométerről érkezve repült volna most hozzám egy évtizedes télbe borult forró országból, tenyérnyi hazám parázsló nyarába.

Levetem a fehér takarót magamról. Felszítani az emlékezés hamvadó tüzét mivel is lehetne jobban, mint a jelen fuvallataival? Porszem vagyok, de akkor is egy nép, egy közösség, egy család, az egyetlen test egyes tagjainak halálát hirdetem és hittel vallom a feltámadásukat Krisztusban, amíg Ő el nem jön. Mert az ő sebeik szerezhetnek nekünk gyógyulást.

Emlékszem egy másik filmre is. Egy igazi filmre, nagybetűvel. Egy utolsó nagy műre. A címe, „Nosztalgia”. Az alkotó a film végén – az esetleges félreértések miatt is – így határozza meg a cím jelentését: „A nosztalgia szó egy másik ember szenvedésével való szenvedélyes azonosulásra utal.”

Szenvedélyes azonosulásra.

Szilvási Zalán