Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Úgy hívták, Mariska. Még alig múlt tíz éves, hogy előbb az édesanyja, s nem sokkal később az édesapja, Bajszos Nagy Mihály is meghalt. Nem volt senki rokona, teljesen egyedül maradt. Az egész falu sajnálta, de csak egy házaspár fogadta be, akiknek nem volt gyermekük. Bajszos Nagy Mihály házát bezárták, de a földjeit megművelték, Mariskát átköltöztették magukhoz. Enni-inni kapott, ha nem is túl sokat, egy picurka szobában, inkább kamrában, ágya is volt. Napközben a libákat kellett legeltetnie.

A libák sok gondot nem okoztak. Rendszerint némi gágogással, de nyugodtan legeltek, Mariska csak üldögélt a fűben és sírt. Miért? Hiszen elvben mindene megvolt. Egy valami hiányzott: egy ölelés, egy csöppnyi szeretet. Mostohái azért vették magukhoz, mert remélték: megszerezhetik Bajszos Nagy Mihály vagyonát. Mariskának volt ugyan egy testvére, akit soha nem látott. Jóval az ő születése előtt elvitték katonának. A szülei gondolatban már elsiratták: biztosan meghalt messzi idegenben. Egyik nap, a sírdogálását egy hang zavarta meg. Megszólította egy férfi: mi bánt kislány, miért törött el a mécses?

Mariska félős kislány volt, nem szívesen állt szóba idegenekkel. Mégis bizalommal nézte az idegent. Köszönt illendően, s felelelt is a kérdésre. Elmondta, hogy árva lány, akiről szívességből gondoskodnak, de nem igazán szeretnek, s neki annyira hiányoznak a szülei. Az idegen meghallgatta, pár szóval vigasztalta, majd megkérdezte, hogy merre vannak Bajszos Nagy Mihályék, mert látta, zárva van a házuk.

–          Bajszos Nagy Mihály uram és a felesége már egy éve a temetőben vannak, pityergett megint Mariska, én vagyok a lányuk.

No erre a férfi és könnyezni kezdett, majd magához ölelte Mariskát:

–          Nem is tudtam, hogy van testvérem. Én vagyok a bátyád, akit nem láttál soha, mert elvittek katonának. Amikor megkaptam az obsitot, beiratkoztam a debreceni teológiára, lelkész leszek, nem katona. Most legációba jöttem, vasárnap én fogok prédikálni.

Miután mindketten kisírták magukból az árvaság szomorúságát és a testvériség örömét, Mihály azt kérte, hogy Mariska még ne újságolja el senkinek, hogy hazajött a bátyja. Estefelé a mostohaanyja észrevette, hogy noha máskor búvalbélelt, most vidám. Mosolyogva veszt rész a vacsorán, ami nem volt valami túl gazdag: egy szelet kenyér, kevés túró meg tejföl.

A testvére pedig felkereste a papot, aki a szomszéd faluban lakott. Örömmel fogadták. Mihály falujában, Tergenyén üresen állt a paplak. Mihály beköltözött, s készült a vasárnapi istentiszteletre. Sétált a faluban, bekopogott néhány házba, beszélgetett. Kérdezte, hogy ki a legjobb ember a faluban? Volt aki azt mondta, hogy azok, akik befogadták az árva Mariskát. Mások meg épp őket mondták a legrosszabbnak, mivel csak dolgoztatják a kislányt, s végül ki fogják forgatni mindenéből.

Mihály tudta már, miről fog prédikálni vasárnap.

Összegyűlt a falu, s Mihály beszélni kezdett: Hallgassátok Isten igéjét, amint meg van írva Lukács evangéliumának 16. fejezetének 19. és 20. versében: „Volt egy gazdag ember, aki bíborba és patyolatba öltözött, és nap mint nap fényes lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a gazdag előtt, fekélyekkel tele.” Tudjuk, testvérek, mert Lukács megírta, a gazdag ember a pokolba került. De tudjuk-e hogy miért? Talán uzsorás, feslett életű ember volt? Erről nincs szó a példázatban. Gazdag volt, aki értett ahhoz, hogyan lehet az életet jól, kényelmesen, kellemetesen, vidáman leélni. Életművész volt, aki minden napot ünnepnappá tudott tenni. És ebben nincs is semmi rossz. Jó az, ha valaki tud örülni az életnek és tud élni az élet ajándékaival! De! A baj ott van, hogy közvetlenül az ő kényelmes, vidám otthona előtt ott van a leplezetlen emberi nyomorúság . Az a baj, hogy ez a gazdag ember ezt nem látja! Nem veszi észre, nem törődik vele! Tehát nem az a bűne, hogy gazdag, hanem az, hogy önző módon gazdag, csak magának élően gazdag. Ez a bűn! Az a vakság a bűn, amelyik nem lát mást, csak az ÉN-t, az ÉN kívánságait, igényeit, vágyait!

Döntsd el, testvérem, hogy hol a helyed ebben a példázatban. Te volnál a gazdag vagy épp a szegény Lázár? A legtöbben Lázár szerepében látják magukat. De nem annak reményében, hogy a menyországba jutnak, hanem azért, mert mindig felfelé néznek s találnak valakit, aki náluk gazdagabb, akit irigyelhetnek, akikhez képest Lázárnak mondhatják magukat. Nem keresik a náluk szegényebbet. Így azután nem is veszik észre a többi Lázárt, s nem is segítenek rajtuk. Náluk is rosszabbak azok, akik bár segítenek némelyik Lázáron, de megkérik az árát. Befogadják, meg is vacsoráztatják a hajléktalan vándort, de másnap felvágatják vele az egész télre való tűzifát, talán tesznek a tarisznyájába némi kenyeret, szalonnát, de elküldik, menjen tovább, amerre lát. Ugyan így látszólag jót tesz, aki gondoskodik egy árváról. De mit sem ér, ha csak azért teszi, hogy legyen a háznál az alantas munkára valaki. Önzésből nem lehet jót tenni. Az ilyenek a gazdag ember sorsára jutnak.

Tartsatok önvizsgálatot testvérek, és találjátok meg a magatok Lázárját, hogy elnyerjétek az üdvösséget.[1]

Mihály ezzel befejezte a tanítást. A lelkész nagyon meg volt elégedve. Szép jelentést írt róla a püspöknek. Mihály megkapta a palástot, lelkész lett. Mondanom se kell, hogy Tergenyét kérte magának. De addig még sok minden történt.

Ahogy ilyenkor szokás, a presbiter meghívta Mihályt ebédre. Ám addig még volt egy kis idő, s Mihály, aki hiába kereste a templomban a húgát, mintegy véletlenül oda sétált, ahol először találkoztak. Sejtette, hogy vasárnap is dolgoztatták a kislányt. Látta, hogy a mostohák is oda mennek, lassított hát, távolról akarta figyelni, mi történik. Amikor a mostohák kiértek a legelőre, kétségbeesve kiáltozni kezdtek: a libák szanaszét, Mariska sehol. Erre Mihály is odasietett. A sápítozó házaspárt eredménytelenül próbálta összeterelni a libákat. Őket csöndre intette. A köpenyét meglebbentette, mire a libák szépen összeverődtek, a mostohaanyának kellett szégyenszemre az ünneplő ruhájában hazaterelni őket. Mihály viszont, gondolhatjátok a köpenyéről, garabonciás is volt. Kicsit gondolkodott, s máris tudta, hogy hol van Mariska, s azt is, hogy nincs veszedelemben. Elment tehát a presbiterékhez, ahol már készen várta az ebéd. Ebéd után bement a paplakba. Látta, hogy ellátták vacsorával, reggelivel. Visszament, megköszönte illendően, majd elindult, kiment a faluból az alvégen. Azután beburkolózott a köpenyébe, s máris ott volt az erdő közepén egy háznál. Bekopogott, beengedték. Kilenc férfi volt ott, mind kemény legény. Tolvajok. Ők vitték el Mariskát szolgálónak. A lány épp az edényeket mosogatta, amikor a bátyja megérkezett.

–          Miféle emberek vagytok? Embert raboltok? Gyereket? Mit szólnátok, ha idehívnám a csendőröket, s rabságra cserélnétek a rablóságot?

–          Akkor inkább most agyonütlek – mondta az egyik.

–          Ne nagyképűsködj, Jóska! Te egy légynek sem tudnál ártani. Nem vagyunk mi gazemberek, igaz meg kell élni valahogy. Szegény embert soha nem fosztottunk meg a kevesétől. Volt, hogy nem elvettünk, hanem adtunk egyet-mást, ha láttuk az ínséget. A gazdagoktól sem vettünk el többet, mint amire szükségünk volt. Bántani meg senkit nem bántottunk. Koldusbotra senkit nem juttattunk.

–          Mi vitt titeket erre az életre.

–          A kényszer. Mindegyikünknek megvan a maga története.

–          Mondd el a tiedét!

–          Nem túl messze van ide egy grófi birtok, szép kastéllyal. Én voltam ott a vincellér s a borász, sőt a lovakkal is én foglalkoztam, ha kellett kocsisa is voltam a Pongrác grófnak. Jól ment a sorom, világhíres boraim voltak. A lovak sorra nyerték a nagy versenyeket. Egy napon Pongrác gróf új intézőt hozott, aki mindent kézben tartott, de a bor és a ló továbbra is az én felügyeletem alá tartozott. Egy este bementem a faluba, beszélgetni akartam az emberekkel. A kocsma erre a legjobb hely. Látod, ki az aki tud parancsolni magának, ki nem részegedik meg, ki a megbízható. Nekem szükségem volt még egy munkásra, hát figyeltem az embereket. A kocsmáros megörült nekem. Azt mondta, hogy olyan bort hoz, amilyen finomat még nem ittam. Valóban jó bor volt, történetesen az én rajnai rizlingem. Nem szóltam egy szót sem, csak dicsértem a borát. Megkéretem, hogy lehet hozzájutni. Kiderült, hogy a piacon vette vagy egy hónapja, de az árust azóta nem látták. Otthon elkezdtem kopogtatni a hordókat. Bizony a rajnaiból több hiányzott, mint amennyit a pincekönyv mutatott. Másnap megint ellenőriztem a hordókat, hát nem volt hiány. Valaki feltöltötte azokat vízzel. Alighogy végeztem, jött a gróf, az intéző és négy hajdú.

–          Látja gróf úr, mondtam: vizezi a bort. Kérdezte a gróf:

–          Mit csinálsz itt fiam?

–          Ellenőrzöm a pincét, mert valaki lopja a bort, s vizet önt a helyére.

–          Hogyan jöttél erre a képtelen gondolatra?

–          Onnan, hogy lent a falu kocsmájában a mi borunkat árulják.

–          Másokat vádol a maga bűnével, – kiabált az intéző.

–          Nem egészen, – feleltem – két dolgot biztosan nem csináltam az életemben: nem loptam és nem hazudtam. Bár mindenki elmondhatná ezt magáról.

A gróf az intézőnek hitt, engem a hajdúkkal kidobatott. Azt kértem tőle, hogy a vizezett bort megvehessem, így legalább a kára megtérül. Csodálkozott a gróf de megengedte. Ismertem egy szénégetőt az erdőben, hozzá mentem, befogadott. Azóta itt élek. A többiek később csatlakoztak hozzánk. A házat kibővítettük, most mindenünk megvan.

–          Mit csináltál a borral?

–          Megvan még. Lepároltam, s olyan finom borpárlat lett belőle, hogy csak na.

Most Mihály vette vissza a szót.

–          Tudd meg, hogy ez a lány a védelmem alatt van. Haja szála se görbüljön, vigyázzatok rá.

Mihály ezután a bíróhoz ment.

–          Nem láttam a templomban bíró uram, hát eljöttem bemutatkozni. Nemes Nagy Mihály vagyok, Bajszos Nagy Mihály fia.

–          Bajszos Nagy Mihály akkor volt nemes, amikor én kerekesszék. Vigyázzon az úr, nem tudja, hogy aki pór létére nemesnek adja ki magát, akár halállal is büntethető?

–          Tudom én, bíró uram. Ön viszont nem tudja, hogy engem a király egy csata után nemessé tett és Tergenyét meg a szomszéd falvakat nekem adományozta. Most megyek a megyére, bejegyeztetem a nemességet. Tergenyei Nagy Mihály lesz a nevem, s nekem kell fizessék az adójukat.

A bíró elsápadt, de a királyi szó ellen nemtehetett semmit. Mihály meg elintézte a bejegyzését, azután meg elment az alispánhoz. Ha a püspök valóban Tergenyére helyezi Mihályt, akkor a „tolvajok” vezére gondnok lesz nála, ketten mezőőrök, ketten éjjeli őrök Tergenyén. Itt a vége, fuss el véle.

Surján László

[1] Mihály prédikációja részben Joó Sándor 1952 februárjában elmondott igemagyarázata alapján készült.