Nagy Bálint: Dönts együtt Istennel! (recenzió)

„Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot.” (József Attila)

Nagy Bálint jezsuita szerzetes, hivatásgondozó rövid, alig 100 oldalas könyve hiánypótló a maga nemében. Nem azért, mintha a keresztény, katolikus teológiának ne lenne páratlanul gazdag, több évezredes hagyománya az életvezetés és a döntések segítése terén. Ezek azonban jellemzően a morálteológia szárazabb, tudományos nyelvezetét beszélik. A most megjelent könyv nemcsak a személyes hivatásgondozói praxisra épít, de beépíti az ignáci lelkiség szintén nagyon gyakorlatias, a szívet és az észt egyaránt alaposan megmozgató látásmódját is.

A ma embere permanens időzavarban él. Legtöbbünk valószínűleg úgy gondolja: a mindennapok taposómalmában nem engedheti meg magának, hogy döntéseire túl sok időt vesztegessen. Jó hír, hogy a jó döntés a legjobb befektetés: mint az evangéliumban a jó földbe hullott mag, mely százszoros, hatvanszoros vagy harmincszoros termést hoz. (Mt 13, 1-23). Nem beszélve arról, hogy a döntés „művészete” a gyakorlással fejleszthető is – noha a helyzetek egyedisége soha ki nem küszöbölhető, ahogy a személyiség maga is szent misztérium. A keresztény ember döntéseit Istennel együtt hozza meg, aki azért küldte hozzánk Fiát, hogy életük legyen, sőt bőségben éljünk. (Jn 10,10).

Bálint atya könyve 4 részre, azon belül összesen 12 fejezetre tagolódik (nota bene, a Szentírásban a 12-es szám az Isten általi elrendezésre utal – Izrael 12 törzse, 12 apostol, az Új Jeruzsálem 12 kapuja stb.) Ezek rövid számbavétele következik – természetesen a teljesség igénye nélkül. (Zárójelben a saját megjegyzéseim olvashatóak – H.G.)

Az első rész a jó döntés alapfeltételeit taglalja. A döntési folyamat nem a cél vagy az alternatívák tisztázásával kezdődik, hanem egy alapvető megnyílással önmagam és a másik felé. A saját biztonságos (szent) „belső terembe” helyezkedve észreveszem, hogy döntésemben nem vagyok egyedül. „Alapvetően kapcsolatban élő lények vagyunk (…) Mindnyájan kapcsolatra és kapcsolódásra vagyunk teremtve, hogy adjunk és elfogadjunk (…) Bízhatunk abban, hogy a velünk lévő történésekben Isten tevékeny, mi pedig kereshetjük és felismerhetjük Őt abban, ami éppen van.” Bár a végső szót természetesen nekünk kell kimondani, a döntés súlyos felelősségét megoszthatjuk másokkal – így tudunk „szabadon, örömmel és szeretettel” dönteni (Nemes Ödön SJ) a folyamatos önmarcangolás és önmagunk körüli toporgás helyett.

A döntés előtti megnyílás egy alapvető őszinteséggel is együtt kell, hogy járjon. Bálint atya hivatásgondozóként például gyakran találkozik olyan helyzettel, hogy valaki belül már meghozta a döntést, és valójában ehhez keres megerősítést. Ez sem probléma, csak legyünk őszinték magunkkal és a másikkal. A körülmények, elsősorban az idő nyomását sem szabad alábecsülni: lehet, hogy nekünk még évekre volna szükségünk egy valóban kiérlelt döntés meghozatalához, de erre egyszerűen nincs lehetőségünk. „Nem lehetünk mindig szabadok, de mindig tudunk őszintén lenni magunkkal, és őszintén kifejezni Istennek mindazt, amit átélünk. (…) Nekünk csak az a dolgunk, hogy ne fordítsuk a figyelmünket meg vágyainkat másfelé. Ennyi az egész.”

A döntés alapfeltétele még egy alapvető értelmi belátás is: látjuk-e, meg tudjuk-e fogalmazni magunk számára, hogy pontosan miről is kell most döntést hoznunk. Ilyenkor sokszor nem a végső, távlati célokról, hanem pusztán a következő lépésről van szó: ott akarom-e hagyni a munkámat a főnökkel való konfliktusom miatt, és új állást keresni, vagy egyelőre csak megpróbálom vele tisztázni a problémát, és kérek egy időpontot? Ha megtetszik nekem valaki, nem az az első kérdés, hogy el akarom-e jegyezni, hanem meghívom randevúzni. Ugyanígy, ha valakiben felmerül a papi-szerzetesi hivatás gondolata, nem az az első döntés, hogy le tudok-e mondani a világi életemről, hanem elmegyek egy hivatástisztázó évre. Keresztényként persze annyival nehezebb (vagy éppen könnyebb?) a helyzet, hogy bizonyos alternatívák eleve fel sem merülnek. Szent Ignác után szabadon: „nem tudunk választani olyan dolgok között, vagy olyan kérdésekben dönteni, amelyek Istentől vagy az Egyház közösségétől eltávolítanak bennünket, vagyis amit bűnnek nevezünk.”

Az utolsó alapfeltétel az érzelmi állapotunk kérdése, amit Szent Ignác „belső időjárásnak” nevez. Alapelv, hogy összezavarodott lelkiállapotban semmiképpen se hozzunk nagy életdöntéseket (talán nem véletlen, hogy a keresztény hagyományban a gonosz „diabolosz” – szétdobáló, összezavaró). A három alkalmas belső időjárás (avagy lelkiállapot) közül az elsőt talán a villám képével tudnánk körülírni: amikor az Istentől eredő meghívás annyira egyértelmű és erős, hogy az emberben nem maradnak kételyek a felismert, megtapasztalt igazság felől. Ilyen az evangéliumokban András, Simon és Máté apostolok meghívása, Saul meghívása és persze számos ószövetségi próféta elhívása is. A legtöbb ember azonban nem kap ilyen egyértelmű meghívást, inkább a vigasz és a vigasztalanság, a derű és a ború váltakozó lelkiállapotait. A jó hír az, hogy a szív hullámzásainak megfigyelése, ignáci szóval megkülönböztetés után ez is kiválóan alkalmas a jó döntés meghozatalára. „Választási lehetőségeinket mérlegelve lássuk, hogy mi történik a vigasz állapotában, és döntsünk mindig amellett, amit Isten közelségében, a vigasz idején felismertünk és megéltünk.” A harmadik alkalmas időjárást a tiszta, hűvös ég metaforájával jellemezhetnénk. Ilyenkor nincsenek nagy érzelmi mozgások, viszont „elég tisztán tudunk gondolkodni, és képesek vagyunk felismerni azokat az irányokat, amelyek Isten felé vezetnek, és azokat is, amelyek nem segítenek a Hozzá vezető úton.” Mindhárom „belső időjárás” (lelkiállapot) alkalmas tehát a döntéshozásra, személyiségtől és élethelyzettől is függ, hogy számunkra épp melyik járható.

A második rész a „mit szeretnénk?” kérdéssel foglalkozik. Jézus is felteszi ezt a kérdést a vak Bartimeusnak, noha látszólag egyértelmű a helyzet. „Uram, hogy lássak!” – válaszolja ő, és a fizikai látása mellett a lelki látás kegyelmét is elnyeri, hiszen követni kezdi Jézust (nem minden csodás gyógyulás után olvashatjuk ezt). A vágyaknak kitüntetett szerepük van az ignáci lelkiségben. Isten ugyanis – Ignác saját megtapasztalása szerint – „ezen a legmélyebb szinten szeretne találkozni velünk: érdekli, hogy mi van bennünk legbelül, hogy képessé váljunk kapcsolódni önmagunkhoz, majd hozzá, hogy így együtt haladhassunk tovább az élet útján” (akár egy szerelemkapcsolatban). A legmélyebb vágyakhoz két úton lehet eljutni. Az első a felszínesebb vágyaktól indul, amelyek mögött általában mélyebb késztetések rejlenek. Így például, ha valaki új állásra, költözésre, ismerkedésre vágyik, valószínű, hogy mélyebb szinten a nagyobb szabadság vágya foglalkoztatja. A másik út a fantázia képeitől (mesék, mítoszok, álmok, elbeszélések, filmek, regények, stb.) indul, amelyek a bennünk élő archetípusok (ősképek) nyelvén szintén a mélyebb vágyainkra utalnak. Fontos még megjegyezni, hogy bár a vágyaink feltérképezése elengedhetetlen a jó döntéshez, nem szabad beléjük ragadni. Ennek legjobb módja, ha kifejezzük őket Isten előtt az imában. „Ez az az imádság, amely megnyitja az utat a fejtől a szívig, attól, amit gondolunk Istenről, odáig, amit ő valójában mondani, ajándékozni szeretne.” (A maguk módján a művészek is ezt teszik, nem véletlen, hogy ez a tevékenység hagyományosan a transzcendenssel áll kapcsolatban). Különösen a modern emberre jellemző egy alapvető szorongás, bűntudat és szégyenérzet, ha a mélyebb vágyairól kellene beszélni, ami akár Isten létezésének tagadásában is formát ölthet (ha nincs, akkor nem is kell beszélni vele, azaz nem kell szembenézni létezésünk értelmével). Bálint atyának (Szent Ignác után) erre is van válasza: „ha nem is vágynánk arra, hogy beszéljünk Istennel ezen a szinten, ki tudjuk-e mondani, hogy vágyunk arra, hogy vágyjunk beszélni vele?” (Ateisták kezdő imája: “Isten, ha mégis létezel…”) Ez már elindít azon az úton, amelyen előbb-utóbb egy „új és eddig ismeretlen tágasság, szépség és élet jelenik meg számunkra, amikor Isten valósága és saját valóságunk találkozik egymással.”

A „mit szeretnénk” kérdés eldöntéséhez fontos ez a tágas, új perspektíva. Nem mindegy ugyanis, hogy a döntés alatt hová, mire irányítjuk a tekintetünket. „Ha az irányt megtaláljuk, alapvetően megérkeztünk.” Sok esetben nem is a jó és a rossz között kell döntenünk (bár bűnre hajló természetünk okán ez sem mindig egyszerű), hanem a jó és a még jobb között. Ehhez pedig óhatatlanul hozzátartozik a veszteség, az elengedés is. „Vállalhatjuk a veszteség fájdalmát, tudva, hogy egy életünk van, de Istennel együtt jó irányba haladunk, aki gondoskodni fog rólunk is a jövőben, és mindazokról, akiknek döntésünk esetleg fájdalmat, veszteséget okozott.” (Ezt a veszteséget megtapasztalhatjuk akkor is, ha papi-szerzetesi, és akkor is, ha házas életformát választunk, hiszen mindkét esetben számos egyéb lehetőséget ki kell, hogy zárjunk életünkből).

A jó döntéssel általában mély, tartós örömöt tapasztalunk meg, amely a további életünk nagy erőforrása lesz. Nem kell azonban félnünk attól, ha ez az öröm a döntés alatt egyelőre csak távoli lehetőségként sejlik fel, amelybe az intuíció útján kortyolhatunk bele a jelenlegi nyugtalanságunk közepette. „Nagyon is egészséges, fontos és értékes a nyugtalanság, mert segít eljutni Isten jelenlétéhez, ahol megtaláljuk önmagunkat, helyünket az életben, és szívünk nyugalmát.” Bálint atya ezzel kapcsolatban felidézi Ignác megtérésének 500 évvel ezelőtti történetét. A büszke katona, a szerelem lovagja Pamplona ostroma során súlyos sebet kapott: egy ágyúgolyó törte darabokra a lábát. Amíg lábadozott, olvasni akart, ám a kedvelt lovagregények híján kénytelen volt a Szentek életével beérni. Fantáziájában egymást váltogatták egy (minimum) hercegnő meghódításának és az aszkéta, zarándok életnek a képei. Nagy meglepetésére amíg az előbbi a nagy izgalom után lelki szárazságot, kiégettséget okozott, addig az utóbbi tartós és mély örömet hozott. Felgyógyulva így jutott el a döntéshez, hogy legalább kipróbálja ezt az életformát, mely Montserrat hegyénél mély, egész életre szóló lelki megtapasztaláshoz, kiapadhatatlan örömforráshoz vezetett.

A harmadik rész az alkalmasság kérdésével foglalkozik. Ahogy a magvetőről szóló evangéliumi példázatból is látjuk: adottságainkat, talentumainkat nem elásni, hanem használni és kamatoztatni kell (Mt 25, 14-30). Más szavakkal: „amivel könnyen megbirkózunk, ami természetes könnyedséggel jól megy nekünk, annak általában köze van a hivatásunkhoz.” Ezért is nagyon fontos a természetes adottságaink reális számbavétele, amint azt a tornyot építő ember és a hadba vonuló király evangéliumi példázatából is láthatjuk (Lk 14,28-32). Ez már csak azért is óriási segítség, mert „kemény keretet” ad a döntéshez: „Adottságaink, lehetőségeink és határaink meg fogják szabni döntésünk irányát. Ezek az adottságok adják a kiindulópontot ahhoz, akivé válni fogunk majd.” Bizonyos esetekben azonban problémák forrása is lehet, ha nem reális az önképünk. Ezért: „Kérjünk reális visszajelzést magunkkal kapcsolatban olyan emberektől, akik ismernek minket, és akiktől el tudunk fogadni kritikát. Hogy miben vagyunk jók, azt leginkább mások tudják nekünk megmondani.” Ugyanakkor nem mindenkinek a véleményére kell adnunk! „Bátran tegyük félre azokat a bántásokat és cinikus megjegyzéseket, amelyek nem építő jelleggel, nem szeretettel érkeznek felénk.” Ahogy Szent Ignác is írja: „Nincs rosszabb vihar, mint a szélcsend; nincs veszélyesebb ellenség, mint ha nincs ellenségünk. (…) Aki nagyon fél az emberektől, az sohasem fog nagyot tenni Istenért.” Így tehát nem kell megijednünk mások ellenállásától, csak ne ragadjunk bele a konfliktusokba – mindig lépjünk arra, „ahol ajtók nyílnak számunkra, ahol igent mondanak ránk, legyen az munkahely, párkapcsolat vagy közösség.”

Az adottságaink reális számbavétele mellett fontos szempont még a szolgálat lehetősége, mely minden kereszténynek alapvető célja kellene, hogy legyen. „Döntésünknek valamilyen módon választ kell adnia környezetünk szükségleteire. A mi középpontunk emberként minthogyha magunkon kívül lenne. Mindnyájan szeretetre vagyunk teremtve, s az önátadásban ismerjük meg legmélyebb önmagunkat, s éljük meg, hogy a helyünkön vagyunk.” Bár igaz, hogy minden ember egy különleges hangszer, manapság sokan csak hangolják, csiszolgatják ezt a hangszert ahelyett, hogy játszanának rajta (a pszichológusok gyakran hangoztatják, hogy a nárcizmus kultúrájában élünk). Bölcsesség és bátorság is kell ahhoz, hogy felismerjem mások szerepét Isten megváltó tervében (ne erőltessem rájuk a saját akaratomat), s hogy a gyakori visszautasítások ellenére is jó munkatársként tudjak részt venni ebben.

Külön tárgyalja a szerző a test szerepét is, aminek az egész döntési folyamatban nagy jelentősége van az előkészületektől a vágyak feltérképezésén át az alkalmasság mérlegeléséig. Ez azért is örvendetes, mert a kereszténységet gyakran vádolják azzal (s talán nem alaptalanul), hogy nagyon elszellemiesedett, elvesztette a kapcsolatát a primér (testi) tapasztalatokkal. Holott egész hitünk Isten megtestesülésére: Jézus Krisztus születésére, földi életére és testi feltámadására épül. Nem véletlenül hangsúlyozza a keresztény teológia, hogy „fizikai testünk Isten jelenlétének valós otthona, ezért helye a vele való találkozásnak” (vö. pl. 1Kor, 6,19). Valójában nem lehet jó döntéseket hozni a test jelzéseinek figyelembevétele nélkül, mivel „testünk rezonál Isten jelenlétére is, és a kísértő jelenlétére is.” A testünkben tapasztalható feszültség és kiengedés, a testi betegségek és az azoktól való megszabadulás, az úgynevezett zsigeri reakciók (pl. egy vágyott vagy utált ölelésre) rendszerint a kognitív megértésnél gyorsabban jeleznek számunkra – még ha nem is helyettesíthetik azt teljesen. Márpedig a döntésekben az időnek is nagy szerepe van, aminek a keretét szintén a testünk adja meg. A nők egy bizonyos kor fölött már nem lehetnek édesanyák, de a férfiaknak is jóval nehezebb lesz egy új kapcsolathoz vagy közösséghez alkalmazkodni (egyes szerzetesrendek ezért harmincéves kor fölött már csak rendkívüli esetben vesznek fel új tagokat). „Ha nem döntesz, akkor az élet dönt majd helyetted. A nem döntés is döntés.” Bár Isten számára „nincs elveszett élet”, figyeljünk mindig a hívásra, „ami ma szólít meg bennünket, és ne legyünk lusták válaszolni, ne legyünk félénkek szembenézni mindazzal, aminek most van itt az ideje.”

A negyedik, befejező rész Isten hívásával foglalkozik, mintegy szintézisbe hozva az eddig elmondottakat. „Egy jó döntés keresésének útján szeretnénk újra és újra visszatérni Isten jelenlétéhez.” A bibliai bűnbeesés történetének (Ter 3) egyik lehetséges értelmezése, hogy a kert közepén álló fa a saját megakadásainkat, ki nem elégíthető vágyainkat szimbolizálja. „Mindnyájunk életében van valami, ami nem lehet az övé, pedig nagyon vágyna rá, de valahogy mégsem úgy van, ahogy »kéne« (…) Ez a fa valami olyasmi, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. És bármit tesz az illető, nem tudja megváltoztatni, valamiért nem ehet annak gyümölcseiből. A fa visszavonhatatlanul ott van.” Ilyenkor nem tehetünk mást, mint hogy sebzettségünket, elakadásunkat alázattal Isten elé visszük, és igyekszünk párbeszédben maradni vele ahelyett, hogy „rácsavarodnánk” a nehézségeink fájára, még mélyebb kétségbeesésbe taszítva magunkat. Akkor is könnyen félreérthetjük Isten üzenetét, ha túl hamar ítélkező, önmaguknak túl nagy jelentőséget tulajdonító önjelölt próféták közvetítik azt. Mivel minden meghívástörténet személyes, különösen az ilyen nehéz döntésekben érdemes megbízni önmagunkban és Istenben. „Adjunk esélyt Neki, hogy találkozhasson velünk, és bízzunk magunkban is annyira, hogy amit átélünk, az tényleg lehet valós. Nem mindig tudjuk azonnal, de adjunk neki egy esélyt.” Nem kell megijednünk attól, mint az evangéliumi gazdag ifjú, hogy nagy és felelősségteljes döntést hozzunk, „csak mondjuk ki Istennek azt, amit átélünk.”

Nehéz döntések meghozásában, Isten hívásának meghallásában nagy segítséget tud nyújtani egy keresztény lelkivezető, akivel szabadon és ítélkezéstől mentesen tudjuk megvitatni a problémáinkat. Ha nincs formális lelkivezetésre lehetőségünk, megkereshetünk egy olyan embert is, aki ugyan nem képzett lelkivezető, de előttünk jár az úton, és bízunk benne. Nagyon fontos, hogy a lelkivezetés nem arról szól, hogy értenünk és kontrollálnunk kellene az istentapasztalatainkat, tökéletesen megfogalmazni azt, amit érzünk. Inkább abban segít, hogy belépjünk abba a szent térbe, ahol tudunk kapcsolódni Istenhez, és ahol valóban kiérlelt, személyes döntést tudunk hozni. Éppen ezért óvakodjunk az olyan helyzetektől, „melyből hiányzik a tisztelet és a szabadság, amelyekben nem tudunk őszinték lenni, és amelyekben visszaélnek a bizalmunkkal.” Az sem túl jó ötlet, ha egyik lelkivezetőtől a másikhoz járunk, mert „a túl sok vélemény és sokszor ellentétes szempont nemhogy segítene, hanem inkább összekavar, és a magányosság érzését erősíti (…) Legyünk világosak abban, hogy kinek a véleményét engedjük közel magunkhoz. (…) Legyen Isten jelenléte, meghívása és vezetése fő iránymutatója nagy döntéseinknek, életünk útjának.”

A három igen:
1. Ki tudjuk-e mondani valamire, hogy „igen, akarom”?
2. Mások is azt mondják-e, hogy „igen, akarlak, alkalmasnak látlak?”
3. Isten is akarja-e, érezzük-e a Tőle eredő hívást?

A recenziót írta: Hojdák Gergely

További
cikkek

Hírlevél