II. Albert monacói uralkodó nemrég – országa katolikus identitására hivatkozva – megtagadta az abortusztörvény aláírását. Az Európában szokatlanul bátornak számító lépés az életvédelem mellett olyan témákra is ráirányította a figyelmet, mint a domináns kultúra vagy az uralkodók értékvédő szerepe.

Mint tudjuk, a 2018-as írországi referendumon a választók megszavazták az abortusz engedélyezését, miután nem sokkal korábban az egyneműek házasságát is jóváhagyták. Az EU-tagállamok közül már csak Lengyelországban és Máltán élvez törvényi védelmet a magzati élet. Megjegyzés:

az abortuszt elsőként a Szovjetunióban legalizálták még 1920-ban, vagyis a kommunizmus mellett a magzatgyilkosság világpremierje is Lenin nevéhez fűződik.

Pünkösdi királytalanság

Úgy látszik, a kontinensen e két állam mellett már csak az EU-n kívüli monarchiák, pontosabban azok államfői hajlandók és képesek ellenállni a halálkultúra globális gőzhengerének. Parlamenti szinten viszont ott is aggasztó a helyzet. A monacói törvényhozás, a Nemzeti Tanács még májusban fogadta el elsöprő többséggel, 19:2 arányban az abortusz engedélyezését. Mivel azonban II. Albert nem írta alá a törvényt, a kormány végül november végén hivatalosan is elvetette azt. Az uralkodó egyértelműen fogalmazott, amikor megindokolta a lépését:

szerinte a katolikus identitás és a történelmi kontinuitás fontosabb annál, mintsem hogy „egyetlen politikai lendület felülírhassa a fejedelemség önazonosságát”.

Christophe Mirmand, a miniállam kormányfője ennél is világosabban beszélt. Szerinte nem egyszerű politikai döntésről, hanem a monarchia történelmi és lelki alapjainak a védelméről van szó. „Ez a katolikus identitás alakítja a fejedelemség történetét a 13. század óta – fogalmazott. – Ez a kapcsolat alapvető fontosságú, és hét évszázadon át erőteljesen hozzájárult szuverenitásunk kialakulásához és fennmaradásához. Ez a vallási, sőt spirituális dimenzió nem olyan tényező, amelyet egyetlen tollvonással el lehet távolítani.” A kormányfő hozzátette: a jelenkor felfordulásai közepette különösen fontos a közösségi értékek megerősítése és megőrzése.

Bő tíz évvel ezelőtt egy másik európai miniállamban, Liechtensteinben már lejátszódott egy hasonló történet, azzal a különbséggel, hogy az abortuszpárti érdekcsoportok itt egy referendum révén akarták átvinni az akaratukat. Magyarán az állam első embere, Alois koronaherceg, aki idős apja, II. János Ádám helyett gyakorolja a hatalmat, nem a parlamenttel, hanem közvetlenül a választókkal került szembe, pontosabban került volna szembe egy érvényes népszavazás esetén. A koronaherceg azonban – ahelyett, hogy jó európai szokás szerint már előre meghajolt volna a népakarat előtt – határozottan kijelentette: az abortusztilalom mindenféle enyhítését megvétózza, bárhogy is döntsenek a választók.

Magyarországon, ahol igen komoly kínálati és keresleti piaca van a politikai hergelésnek, egy ilyen kijelentés minden bizonnyal még a semlegesebb választókból is dacreakciót váltott volna ki – ahogy azt az idei budapesti Pride-on is láthattuk. Nem így Liechtensteinben: a 2011. szeptember 18-i referendumon a választásra jogosultak 61%-a vett részt, akiknek 52%-a elutasította a magzatgyilkosság törvényessé tételét. A népszavazást kezdeményezők utólagos magyarázata szerint az emberek a koronahercegi nyilatkozat után már nem kívántak egy lefutott meccs részesei lenni, ám sokkal valószínűbb, hogy az abortusz legalizálása egyszerűen a többség meggyőződése miatt bukott el. Mi több, ha a vétó bizonyossága valóban passzivitásba ejtette a választók egy részét, azok valószínűleg nem az oppozíció, hanem a jelenlegi helyzettel egyetértők közül kerültek ki, tehát Liechtensteinben az életvédelem támogatottága még ennél is magasabb lehet. Ennek valószínűségét közvetve a soron következő népszavazás eredménye is megerősítette.

Az abortuszigenlők ugyanis a kudarc után már egyenesen az uralkodói jogkörök ellen indítottak nyílt támadást. A liberális érdekcsoportok, ahogy azt megszokhattuk, itt is civil mezben léptek színre: míg az abortuszpárti népszavazást a Segítség büntetés helyett nevű „munkacsoport” kezdeményezte, egy évvel később a Hogy a te hangod is számítson nevű alkalmi NGO mozgósította a választókat abból a célból, hogy megfosszák az uralkodót a vétójogától.

Ezúttal a kezdeményezők még nagyobbat buktak: 2012-ben a választók 83%-a ment el szavazni, és 76%-uk az uralkodói vétójog fenntartása mellett állt ki. Volt tehát dacreakció, csak éppen a vereségükbe belenyugodni képtelen felforgatókkal szemben.

A morálisan rendíthetetlen államfők politikai ellehetetlenítése az európai életellenes agendának mindig is a kulcseleme volt.

Mire sor került a liechtensteini és monacói próbálkozásokra, az uralkodó meggyengítésének procedúráját már sikeresen letesztelték Belgiumban és Luxemburgban. Amikor a belga parlament 1990-ben törvényesítette az abortuszt, a mélyen vallásos uralkodó, Baldvin király visszautasította a jogszabály aláírását. Válaszként a minisztertanács – az alkotmány egyik passzusa alapján – a királyt uralkodásra alkalmatlannak nyilvánította, majd jóváhagyta a törvényt, két nap múlva pedig visszaállította a király hatáskörét. Bár egyes források szerint maga az uralkodó kérte ezt a forgatókönyvet, akár kényszerről, akár megegyezésről volt szó, ez az esemény a politikai visszaélésnek, az alkotmány játékszerré alacsonyításának, a jogállam és a demokrácia kikarikírozásának azóta is az egyik kirívóbb példája, függetlenül attól, hogy a történeteket a liberális média csak egy jópofa trükknek próbálja beállítani.

Egy érdekes adalék a történtekhez: a belga abortuszlegalizálás idején az egyik legismertebb nyugat-európai kereszténydemokrata, Wilfried Martens volt a miniszterelnök. Bár ő és pártja nem szavazta meg a törvényt, a koalíciós szocialisták – a liberális ellenzékkel összefogva – igen, azonban a történteknek végül nem lett semmilyen politikai következménye. A belga kereszténydemokraták a demokrácia és az államérdekek tiszteletben tartásával magyarázták saját passzív asszisztálásukat. Államérdek alatt itt természetesen az előrehozott választás, vagyis a potenciális hatalomvesztés elkerülését kell érteni. Így nézett ki tehát 1990-ben a belga értékelvű politika, vagy ahogy Martens nevezni szerette, a „lehetőségek művészete”.

A belgához hasonló receptet követett szűk húsz évvel később a szomszédos Luxemburg is, amikor a halálkultúra másik emblematikus intézményét, az eutanáziát törvényesítették. A különbség annyi, hogy ez esetben a törvényhozás a 48 órás színjáték helyett szimplán elvette az uralkodó vétójogát, vagyis egy alkotmánymódosítással egyszer s mindenkorra letudta a problémát. Mindez közvetlenül azután történt, hogy Henrik nagyherceg kifejezte erkölcsi ellenvetését az asszisztált halállal szemben – vagyis a luxemburgi honatyák még a látszatra sem adtak, ugyanis nem a hatalomgyakorlás általános elveivel kapcsolatos meggyőződésük, hanem egy konkrét, kimondottan liberális presztízskérdésnek számító ügy kapcsán rendezték át véglegesen a hatalmi viszonyokat.

Edmund Burke köntösében

Bár jogilag teljesen mindegy, hogy egy monarchia vagy egy respublika államfője blokkolja-e törvényhozást, ebben az esetben különös jelentőséget kapnak a két államforma közötti különbségek, magyarázatot adva arra, hogy miért hajlamosabbak az uralkodók a morális alapú vétóra, mint a köztársasági elnökök.

A legnyilvánvalóbb különbség, hogy amíg az európai uralkodók jellemzően dinasztikus alapon öröklik a hatalmat (a kivétel Andorra és a Vatikán), addig a köztársasági elnököt közvetve vagy közvetlenül a nép választja. Elsőre úgy tűnhet, hogy emiatt a köztársasági elnök legitimitása és erkölcsi pozíciója magasabb az uralkodóénál. A népszuverenitás azonban korántsem egy abszolút fogalom. Közelítsük meg először a konkrét példák felől a kérdést! Mindannyian ismerjük a kilencvenes-kétezres évek globális „demokráciaexportjának” a kudarcát, amit aztán az ún. arab tavasz tapasztalatai is megerősítettek. A politológusok kedvelt fordulata, miszerint Huntington legyőzte Fukuyamát, közhely, de igaz. Kiderült, hogy a civilizációknak is van saját természetük, s ez a természet nem minden esetben egyeztethető össze a demokráciával.

Anarchia, tömeges emberi szenvedés, szélsőséges erők választási győzelmei, pánikszerű korrekciós kísérletek szegélyezik a demokráciaimportőr országokban ezeket a járatlan, sehova se vezető zsákutcákat.

De még nyugaton is érzékelhető egy erős igény az állandóságérzetet és népszuverenitás-felettiséget sugalló kellékek jelenlétére. Nem szokás kimondani, de a legtöbb európai köztársaságban az államfő egyfajta királypótlékként – méltóságteljes, kiegyensúlyozott, tekintélyt sugárzó figuraként – jelenik meg. (A Trumpra, Macronra vagy Novák Katalinra zúduló nyilvános gyalázkodás már egy új világjelenség része, ami egy külön cikk témája lehetne.) Petrétei József alkotmányjogász hívja fel a figyelmet a PPKE JÁK 2014-es tanulmánykötetében arra, hogy a magyar Alaptörvény nem részletezi az államfő jogköreit, viszont leszögezi, hogy a köztársasági elnök „képviseli Magyarországot”. Ez, tehetnénk hozzá, a dualizmus idején tipikusan uralkodói funkció volt. De az államelnöki intézményt a prezidenciális és félprezidenciális országokban is általános tisztelet övezi.

Csakhogy az elnökök mandátuma legfeljebb két választási ciklusra szól, így személyüket, legyenek bármilyen népszerűek, folyamatosan az ideiglenesség érzete lengi körül. Ezzel szemben az uralkodó haláláig a népével marad, együtt nő fel és öregszik meg velük, része az életüknek, s ugyanez az utódjáról is elmondható. Bár ezek „puha” tények, magyarázatot adnak arra, hogy az európai monarchiákban miért ragaszkodik a lakosság a mai napig – az ún. progresszívek értetlenségére és bánatára – az ősi államformához.

A tapasztalati tények mellett azonban létezik egy elméleti alapvetés is, ami megkérdőjelezhetővé teszi a népfelség abszolút jellegét.

Edmund Burke angol filozófus elhíresült, paradigmateremtő definíciója szerint a társadalom nem más, mint az élők, a már holtak, s a még meg nem születettek közötti társas viszony.

Ha elfogadjuk a Burke-i definíciót – ami a jövő nemzedékekért viselt felelősség hangoztatásával Európában „félig” már meg is történt –, akkor rá kell döbbennünk arra, ami eddig csak evidencia volt: a népszuverenitás csupán a jelenleg itt élők akaratának a kifejezésére alkalmas.

A nyilvánvaló felvetésre, hogy miként is lehetne jelenidőben képviselni a már elhunytak és a még meg nem születettek akaratát, a kulcsszó az örökség, aminek felvállalása az ősök „érdekképviseletének” egyetlen lehetséges módja.

Az örökség átvétele (múlt) és továbbadása (jövő) összekötő szerepet ró a mindenkori politikai elitre. Örökség alatt itt a legszélesebb értelemben vett kultúrát, egy összetett, a történelem folyamán egyszerre gazdagodó és erodálódó tapasztalat- és érték-konglomerátumot kell értenünk. Magyar részről e konglomerátum legismertebb elemeit – keresztény örökség, függetlenségvágy, katonai erények, sajátos gondolkodásmód stb. – mindenki ismeri, aki hallott már politikai beszédet a nemzeti ünnepeken.

Napjainkban, az újkori népvándoroltatás idején szokás már az eredeti etnikai összetételt is ennek az örökségnek a részévé nyilvánítani. Németországban a merkeli elárasztás idején a „domináns kultúra védelme” címen kezdeményeztek diskurzust a nemzeti értékek és érdekek témájáról a bajorok, nem sok sikerrel.

A fő kérdés az, hogy ki vagy mi garantál(hat)ja politikai részről az értékőrző szerep felelősségteljes ellátását. Azzal az illúzióval ugyanis fel kell hagynunk, hogy a társadalom többségét adó tömegember, aki sokszor még a saját egyéni érdekeit sem képes felismerni, nemhogy közösségi szempontokat mérlegelni, választóként majd nemzedékeket és korokat összekötő értékek alapján próbál nyomást gyakorolni a politikusokra.

A válasz az, hogy az értékvédő szerepét leginkább a monarchiákat vezető dinasztiák képesek betölteni. Ugyanis a család az a társas forma, amely a legstabilabb hordozója a Burke-i „örök társadalomnak”.

És persze vannak más, gyakorlatiasabbak okai is annak, hogy egy uralkodó hajlamosabb lehet a politikai elittel folytatott értékelvű konfrontációkra, mint egy köztársaság első embere.

Az uralkodónak – az államelnökkel ellentétben – nem kell újraválasztási szempontokkal bajlódnia. Mentes azoktól a belpolitikai kényszerkötődésektől is, amelyek a jellemzően pártpolitikusokból lett elnököket a közélet csúcsán is elkísérik. Így

a monarchia első embere nem rabja és nem lekötelezettje a mindennapos politikának, s nem kell emiatt szükségtelen vagy erkölcstelen kompromisszumokat kötnie. Ennél is fontosabb szempont, hogy az uralkodó – miután a szülő–gyermek kapcsolat a legerősebb emberi köteléknek számít – személyesen is érdekelt abban, hogy virágzó, vagy legalábbis jól működő országot hagyjon majd az utódjára.

Talán ennek a fontos antropológiai tényezőnek a hiánya is szerepet játszik abban, hogy a köztársaságokban a „szülők és gyermekek”, vagyis a nagynevű mentorok és a nagynevű tehetségek (Merkel, Sarkozy stb.) kapcsolattörténetét hátbaszúrások és kisstílű árulások sokasága tarkítja.

Meg kell még említenünk a hitbéli szempontokat is: az európai uralkodók közismerten hívő keresztény emberek, akik úgy érzik, hogy döntéseikkel elsősorban a Teremtő, s nem pedig a választók felé kell elszámolniuk. Természetesen nem állíthatjuk, hogy minden uralkodó méltó képviselője és védelmezője a keresztény értékeknek, miként az államelnökök között is számos gyakorló hívőt találunk. A szekularizált köztársasági eszme azonban ugyanúgy kortátok közé szorítja az államfők politikai mozgásterét, mint a limitált idejű mandátum, az újraválasztástól való szorongás vagy az említett pártpolitikai kötődések. Ezek a problémák egyébként a teljes választott politikai elit esetében érvényesek, beleértve a hivatalosan kereszténynek számító pártokat is. Baldvin király, Henrik nagyherceg, Albert herceg és Alois koronaherceg nemet tudott mondani az abortuszra, a hatalomvesztéstől tartó Wilfried Martens nem.

A közéleti skizofrénia problémája

Amikor egy államfő elvi-értékrendi alapon megtagadja egy törvény aláírását, valójában egy skizofrén helyzet áll elő. A parlament és a köztársasági elnök ugyanis egyaránt a nép választottja, s logikailag nem létezhet egyszerre két különböző népakarat. Ugyanez a probléma akkor is, amikor egy demokratikusan választott felsőház mond nemet a szintén demokratikusan választott alsóház törvényjavaslatára, függetlenül a kétkamarás rendszer előnyeitől. Az Egyesült Királyságban vagy korábban a királyi Magyarországon viszont más volt a helyzet, mivel ezekben az országokban a felsőház örökletes, hivatali és érdem-alapon delegált képviselőkből áll(t), az állandóságot és a minőséget képviselve az aktuálisat és az esetlegest megjelenítő népakarattal szemben.

Amikor a monarchia feje vétózza meg a nép által választott parlament döntését, nem beszélhetünk közéleti skizofréniáról. Mivel az egymással szembekerülő szuverének esetében a szuverenitás forrásai eltérőek, az uralkodó belső ellentmondásoktól mentesen védheti meg az ország domináns kultúráját a jelenidejű érdekek vagy a korszellem által befolyásolt törvényhozás döntéseitől.

Természetesen az uralkodókról itt leírtak csak egy valóban szuverén, az említett értékrendi szempontoknak tényleg elkötelezett személy esetében érvényesek. Egy alkotmányosan vagy politikailag gyenge, vagy ami még rosszabb, az értékvédő szerepre saját privát nézetei miatt alkalmatlan uralkodó esetében gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy az adott ország egy koronás vagy egy kalapos vezető segédlete mellett járja-e be az önfelszámolás nyugati útját.

Keményfi Kornél