Mindig szerettem régi újságokat olvasni. Kulcslyukon nézni a múltba. Megismerni olyan tényeket, amelyekről nem beszélnek a történelemkönyvek. A múltból sokat lehet tanulni, hiszen tudjuk, nincs új a nap alatt. Korunkban az internet hihetetlen bőséggel kínálja az olvasnivalót. Néhány kattintás, és máris olvashatom azt, amit száz éve talán a nagyapám olvasott.

Néha, amikor így elmerülök a múltban, megzavarodom. Mintha a máról lenne szó. Olvasom például, hogy az „állami életnek megvannak a maga alkotmányos formái. A közszabadságok és az emberi jogok nevében minden kormányhatalomtól meg kell követelni, hogy ezeket a formákat szigorúan tiszteletben tartsa. De ugyanezt ismét csak mindnyájunk szabadsága és mindannyiunk legelemibb emberi joga érdekében meg kell követelni azoktól is, akik ellenzéken vannak és mai kormányzati rendszer megbuktatására törekednek. Kormányt buktatni szabad, de csak alkotmányos eszközökkel. Mindenki harcolhat azért, hogy a maga programját és a maga eszméit juttassa érvényre az állami élet irányításában. De csak legális fegyverekkel. Benn a parlamentben. Vagy künn a választók előtt. De nem terrorcsapatokkal. Különösen akkor nem, ha a saját bolondgombáinak annyira nincsen talaja az országban, hogy azoknak a megvalósításához külföldről kell importálnia a terrorcsapatot.”

Van a szövegben néhány árulkodó szó. A közszabadság például nemigen szerepel a mai vezércikkekben, az emberi jogok viszont gyakran. Mikori hát ez az írás? Az idézet utolsó mondatai zavarnak meg. A vezércikk kijelöli az ellenzék kormányt buktató szándékának terepét. Parlament vagy a választókkal való közvetlen kapcsolat. Az erőszak természetszerűen nem megengedett az ellenzék számára. „Különösen akkor nem, ha a saját bolondgombáinak annyira nincsen talaja az országban, hogy azoknak a megvalósításához külföldről kell importálnia a terrorcsapatot.” Tán csak nem a Brüsszelbe szaladgáló, Soros emlők fejésére ácsingózó csoportokra céloz a szöveg? Aligha, de nagyon illik rájuk is.

Ezek a gondolatok most épp száz éve, 1923. november 11-én jelentek meg a Pesti Hírlap vezércikkekében. Tehát nem jóslat, nem a gyurcsanyitákra és epigonjaikra céloz. Ulain Ferencnek és társainak hamvába holt, Hitler akkori sörpuccsához kötődő próbálkozása ihlette a szerzőt.

Effajta külföldre szaladásokra sajnos sok példa van a magyar történelemben, már az Árpád-házi trónviszályokat is nemegyszer külföldi segítséggel próbálták a vesztesek megoldani.

De az ilyen beavatkozás az önállóságunkat csorbítja, ezért sikertelen szokott lenni. Mai ellenzékünk nem tanult a múltból. Nem volt elég a sorozatban négy bukás, hogy belássa: „bolondgombáinak nincs talaja”. Más kárán tanul az okos, a balliberális meg a sajátján sem.

Szegény Ulain Ferenc doktor, a hajdani dévai ügyvéd, mint radikális jobboldali, aligha gondolta, hogy száz évvel később a balos csökevények követik a példáját. Ezek a maiak mégsem epigonok, ugyanis kötve hiszem, hogy halovány segédfogalmuk lenne Ulainról és pancser puccsáról. Viszont meg vagyok győződve, hogy e két Ferencnek egy lesz a sorsa annyiban, hogy mindkettőjüket elfelejtik. Méltán.

Végül nézzük, van-e valami tanácsa még a Pesti Hírlapnak?

Van, de nem javaslom, hogy megfogadjuk. „Magyarországon még mindig fölös számmal szaladgálnak szabadon az erőszak őrültjei.” Ez igaz. „Mulatságos dolog, hogy a rendőrség név szerint ismeri azokat, akiknek élethivatásuk lett a puccsok tervezése, hogy ahány összeesküvés és zendülő terv fölmerül, azokban mindig ugyanazok az emberek szerepelnek, az államhatalom pedig újra és újra futni engedi őket. Ha komolyan akarjuk a konszolidációt, akkor mindenekelőtt az államhatalom vegye önmagát komolyan és bánjon el az ellene szövetkezőkkel olyan szigorúan, ahogyan az ilyen veszélyes elemekkel rendezett országban elszoktak bánni.” Ezt a javaslatot viszont ne fogadjuk el.

A mi tüntetgetőink, kordonkodóink valójában hasznos idióták. Furcsán néz ki ugyanis, hogy a nyugati liberális lapokban egyik nap az orbáni diktatúra miatt hullatnak krokodilkönnyeket, másnap pedig diadalittasan számolnak be arról, hogy milyen hatalmas tüntetés rengette meg Orbán birodalmát.

Hogy a lapok szerkesztői nem veszik észre az ellentmondást, az csak azt jelzi, hogy indulatból vagy épp megbízásból szerkesztik a híreket. Ám az olvasóikhoz nem jut el a guruló dollár. Egyre több jele van annak, hogy ők már átlátnak a szitán. Megvalósul, hogy Orbánnak nem igaza van, hanem igaza lesz.

Surján László

Borítókép: Ulain és Hüttner szembesítése/Vasadi Ottó (Fővárosi Szabó Ervin könyvtár)