Nem könnyű a mai világban élni, pláne eligazodni. Vegyük például a plakátkérdést. Állandóan azt halljuk a baloldalról, hogy a kormány micsoda összegeket költ rájuk. Jártamban-keltemben jó sok helyen én azt is tapasztalom, hogy a főpolgármester plakátállítása szerint „élni akarunk (ti. a főváros), nem túlélni”. Vagy: az újbudai rendelőintézeten kirakott óriásplakát hónapok óta ezt hirdeti: „az önkormányzat fenntartja, fejleszti, szereti. A kormány most államosítaná.” Megkérdezhetjük: Ezeknek a költségeit vajon miért tartják az ellenzékiek megkérdezhetetleneknek?

És az miért megengedhető, hogy egy hajnali rádióműsorban egy ötgyerekes, az alkoholizmusból kigyógyult művész éppen azt jelenti ki, hogy „a kormány semmit (!) sem ad, mert a szülőknek kell mindent vinni például az óvodába is”. Továbbá: szerinte „az oktatási rendszer zavaros. A családok lehetőségei évek óta visszaestek.” Mindezt annak tudatában mondja, hogy igénybe veszi a kedvezményeket. A művészvilágról meg azt meséli, hogy „kollégái közül sokan isznak.” Ha ezeket az embereket halljuk, azt hihetnénk, hogy itt a világvége. Szerencsére azonban rengeteg hiteles művészünk van, akik éppen szép és kellemes órákat adnak nekünk. És persze van egy Kapu Tiborunk is! Többek között miattuk és a rengeteg állami juttatás miatt se higgyünk az MSZP-nek, ahol egyes tagok arról szónokolnak, hogy az emberek 40 %-a a létminimum alatt él.

Az örökké elégedetlenkedő, hiányosan tájékozott embereket könnyű felhasználni. Závecz elvtárs sajnos élen jár ebben, hiszen azt mondja, hogy „Orbán Viktor szavazatmentést csinál az interjúival, mert vissza kell szerezni az egymillió elvesztett szavazót.” A hozzá hasonló nyilatkozókkal nincs túl nehéz dolga az önimádó alaknak a közösségi médiában. Ezek a tiszások amúgy is hülyének nézik nem csak a riportereket, hanem még a saját szavazóikat is, mert állítólag még a saját aláírásukra sem „emlékeznek”, mint például Tarr Zoltán. Vagy megteszik velük azt, hogy „kongresszust” hirdetnek, ahol sem saját program nincs, sem a jelöltjeiket nem ismertetik a következő parlamenti választásokra. Csoda-e hát, ha a miniszterelnök is harcba szólít, Lázár János pedig így buzdít: „beszéljünk, érveljünk, nyissuk fel a szemeket mindenhol!”

A jelenlegi válságos időkben (ld. még az aszályt és az árvizet, valamint a gazdák helyzetét) a kormányfőre és a miniszterre kell hallgatnunk, kérve az Úr segítségét.

Az eredményeket kell felsorolni, a háború lezárását sürgetni, és a Pride-nál összehasonlíthatatlanul fontosabb dolgokat kell szem előtt tartani: béke kell, biztonság, igazságosság a meggyilkolt kárpátaljai magyar apa ügyében.

Molnár Judit