Magyarország történelmében több tragikus esemény van. Ezeknek az alapos elemzése és valamiféle helyrehozatala talán csak Muhi után történt meg. IV. Béla ugyanis felmérte, hogy a tatár betörésnek érdemben csak az erős várak tudtak ellenállni, és ezért nagy építkezési hullámot indított meg.

Hazánk jóval Mohács előtt már igen meggyengült. Az 1505-ben tartott Rákosi országgyűlés ennek okát abban látta, hogy nemcsak nemzeti királyok uralkodtak, hanem külországból érkezettek. Elhatározták tehát, hogy ha a jövőben királyválasztásra kerül sor, akkor csak magyart ültetnek a trónra. Hogy ebben igazuk volt-e, nem tisztem vitatni. De tanulságos látni, hogy két évtizeddel Mohács előtt eleink hogyan írták le az ország helyzetét.

A bevezető részben ezt olvassuk:

„Semmi sincs, vagy lesz a földön Istennek kedvesebb, illetőleg az emberi természethez illőbb, mint a közös hazát és összes polgárainak gyülekezetét a legjobban és minden erővel szolgálni, minden törekvésünket, gondunkat, szorgalmunkat, továbbá munkánkat és iparkodásunkat ezen hazának és nemzetének szolgálatára és üdvére fordítani — hogy az boldog és sértetlen legyen — hasonlóképpen jelen állapotára és függetlenségére határozottan és ébren ügyelni, és mind azon ellentéteket, amelyekbe a haza a rá gondot viselők hanyagságából és vétkeiből eshet, úgy távoltartani, hogy minden oldalról biztonságban és békességben élőnek és megerősítettnek lássék.”

Fanyalgó természetűek mondhatják, hogy ezek üres szavak. De ha őszinte kijelentésnek vélelmezzük, akkor bizony megérezzük benne a szolgálat szellemét, amit ma okkal hiányolunk sokakból. Különösen ártalmas, hogy vannak, akik mások a fentiek szerinti igyekezetét tudatosan félremagyarázzák, és a szolgálatot hatalomvágynak és vagyonszerzésnek minősítik.

Figyeljünk arra is, hogy a szöveg közös hazáról beszél. Nyitva van a kérdés, hogy ez a nemesi renden kívüli polgárokra vonatkozik, vagy a nem magyar ajkú polgárokra.

A folytatásban az ország bajait említik: „Gyakran elmélkedvén a nagyhírű magyar királyság ama súlyos és majdnem vészes romlásáról és szükségéről, amelyben most nagyon is vergődik, — amit bárki könnyen tapasztalhat — azt akarván, hogy a legkiválóbb országlakók és hazánkat szeretők, valamint fenntartók szokása szerint az említett pusztulásnak és végső romlásnak gyökeresen gátat vessünk, ez oknál fogva több országgyűlést hívtunk egybe, nagy és fel nem mérhető munkát, fáradalmat és költséget vállaltunk ebben a dologban.”

Ezt követően mondja ki a határozat a vélt megoldást: „Jól tudjuk, hogy mi által jutott országunk ilyen szörnyen szét marcangolt és meggyengített, valamint ilyen gyalázatos pusztulásra és minden tagjában elcsúfított állapotba; mert t. i. ezt az országot igen gyakran kormányozták idegen és külországbeli urak és királyok, … nyilvánvaló, hogy ezt az országot soha nagyobb kár, veszély és pusztulás nem érte, mint akkor, amikor idegen uralom és nem saját polgárai kormányozták.”

Akkor persze, a XVI. század kezdetén nem pusztán egy majdani királyválasztás mikéntjén kellett volna gondolkodni, hanem szembenézni a felismert bajokkal, azokat orvosolni és az országot felkészíteni a török elleni védekezésre. Még volt rá két évtizedünk. Ehelyett a Dózsa-féle parasztlázadás vérbe fojtását uraink fontosabbnak tartották.

A fent idézett és 1505. október 13-án kelt határozat talán nem volt méltányos korábbi nem magyar származású királyainkkal, de az azóta eltelt fél évezred mégis hitelesíti a kicsit túlzottnak tűnő megállapítást. A határozatból soha nem lett törvény, mert II. Ulászló (Dobzse László) nem szentesítette. A szöveg tehát egy semmibe vesző sóhajtás, mégis nem árt tudnunk róla. Öntudatunkat növeli, hogy mikor a XX. és XXI. század fordulóján elutasítjuk, hogy ügyeinket Moszkvából vagy újabban Brüsszelből intézzék, ezirányú – írásba is foglalt – igényünk jövőre 520 éves.

Surján László