Levél egy fiatalnak

A Blokád című film apró, de fájdalmas mellékszála feltárta, hogy a nemrég érettségizett utaskisérőnek halovány fogalma sincs az 1956-os forradalomról. Mit tudhatott akkor Trianonról? És mit tudtok ti, mai fiatalok? Családja, tanárja válogatja, de olyan alapismeretről van szó, ami a közgondolkodás része kellene legyen.

Olvassuk együtt Reményik versét.

Reményik Sándor: Halottak napja

Halottak napja van. Az első, 
Mióta döngve hullott Rá a hant. 
A Sír tövében egy-egy fénybogár 
Csillog. Különben sötét a határ, 
S hosszú az éj alant. 

Szívek, tilos a nagy világítás, 
S virág sincs annyi már, 
Elpazaroltuk régi ünnepen; 
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen, 
Ki ma este a temetőbe' jár. 
Hiába, virág sincsen annyi már. 

De egy-egy szálat letenni szabad. 
S hallatni tompán, fojtottan szavunk, 
És aztán: kezet fogni halkan, loppal, 
Egyik halott a másik halottal: 
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk. 

Kolozsvár, 1920. november 1.

1920 november elseje. Az első halottak napja, mióta döngve hullott Rá a hant. Miért Rá és lentebb miért Sír? A nagybetűvel Magyarországot tiszteli a költő. Az ott és akkor ki nem mondhatót. Döngve hullott rá a trianoni hant. Tilos a nagy világítás, s virág sincs annyi már… A sötétség: reménytelenség, virág pedig – mondja önkritikusan – azért nincs, mert elpazaroltuk régi ünnepen. Ebben a légkörben csak tompán, fojtottan hallathatjuk a szavunk. Jó helyen vagyunk a temetőben, hiszen mi itt mind halottak vagyunk.

Igen, százhárom évvel ezelőtt nemcsak rokonai, hanem hazája sírjához is vitte lopva a szál virágot a kolozsvári magyar. A Sír tövében csak egy-egy fénybogár. A szentjánosbogárkák fénye pedig kevés ahhoz, hogy reményt adjon.

Mélységes fájdalommal morzsolgatom Reményik sorait, szeretném, ha téged nem járna át hasonló fájdalom. Ha megkímél ettől a szándékos elhallgatás, nem jársz jobban. Gyökerektől megfosztottan virágot, gyümölcsöt se hozhatsz.

Búsongásomban mintha Bartis Ferenc nyújtaná baráti kezét. Tizenhat évvel a Reményik vers megírása után született Gyergyóban, s rá öt évvel én is megszülettem Kolozsvárt. Húsz éves volt, amikor megírta a mai gondok között is eligazító, erőt adó versét, amit 1956. november 4-én, tehát a magyar forradalom eltiprásának napján olvasott fel a Házsongárdi temetőben.

Bartis Ferenc: És mégis élünk!

Széttépve és összetörten,
Győzelmektől meggyötörten,
Már magzatként bajba-ölten,
Vándor bölcső-temetőkben
     És mégis élünk…

Dobra vernek minden vágyat,
Árverezés a vasárnap;
Nászunkra is gyászhír támad:
Üresek a gyermekágyak
     És mégis élünk…

Elvadult a dűlők lelke:
Kórót terem tarló, mezsgye;
Pusztul a föld egyre, egyre,
Hull a szikla tenyerünkbe
     És mégis élünk…

Fogaskerék, futószalag:
Egyik elment, másik maradt.
Bölcsőnk, sírunk porrá szakadt,
Zokognak a kövek, szavak
     És mégis élünk…

Hogyha sírunk: kiröhögnek.
Hogyha küzdünk: fel is kötnek,
Hogyha kérünk: odalöknek
Történelmi kárörömnek
     És mégis élünk…

Magyar, szavad világ értse!
Anyanyelvünk létünk vére!
Anyánk szíve tetemére
Átok zúdult: vége, vége…
     És mégis élünk…

Kolozsvár, 1956. november 1.

Nagyot szól a vers: tíz évre enyhített halálra ítélés járt érte. Ő is mondta: vége, vége; ez összekapcsolja Reményikkel, de nagy erővel odavágta minden elnyomónak: És mégis élünk… A három pont jelzi, hogy nincs vége, jön a folytatás.

Nincs vége persze a bajoknak sem. A kisebbségi kiszolgáltatottság ma is hatalmas teher azokon, akik az országhatárokon kívül élnek, bár nem annyira durva, mint amit Bartis nemzedékének kellett elviselnie. Őt a börtönben úgy elverték, hogy 19 csontja törött, és az egyik fülére megsüketült. Most más veszélyek lesnek rád. Nem olyan nyílt, nem olyan durva, ezért nehezebb észlelni a károkat, amiket okoz. A múltunk ismerete, az elődök példája viszont erőt ad, hogy ne fújjon el a szél, de még az orkán se. Érezd hát át az elődök fájdalmát, és meríts erőt a helytállásukból, a tényből, hogy mégis élünk, hogy mégis élsz. Élj, hogy unokáid is éljenek majd.

Féltő szeretettel köszönt:

Surján László