A múltat végképp eltörölni kívánó, haladáshívő, alapvetően most is marxista beállítottságú baloldalt sokkolta a hír, miszerint a kormány visszaállítaná a vármegye és az ispán elnevezéseket. Az erről folytatott nyilvános szócséplés (merthogy vitáról nem beszélhetünk) azonban egyéb érdekességeket is feltárt a mélyben.

A kommunista oktatáspolitika által retinánkba égetett, karikatúraszerű jelenetek – mint például a Döbrögi-szerű hatalmasságok elé kézcsókra járuló, hajlongó alattvalók képe – most épp elég muníciót biztosítanak a proletáros indulatok felszítására. Bár az osztályharc – a marxi teória nagy szégyenére – érdeklődés híján világszerte elmaradt, napi menüként kaptunk helyette osztályegyenlőségen alapuló, se Istent, se embert, se teljesítményt nem tisztelő népi hőbörgést. Röviden: akit érdekel vármegye és ispán szavaink két hete érvényes mélytársadalmi megítélése, vesse fel bátran a témát egy külvárosi söröző pultjánál.

Ettől függetlenül a baloldalnak nem érdemes vérmes reményeket táplálnia amiatt, hogy keserű, cinikus vagy gyalázkodó reakcióik ez esetben valóban termékenyebb talajra hullottak, mint Márki-Zay ötletelése az ukrajnai katonaküldésről. Ugyanis az ötödik sör után még legöblösebben ispánozó kocsmai vezérszónok is ráébred arra, hogy ez a téma egyáltalán nem érinti az élet számára fontos kérdéseit (evés, ivás, rezsi). A forradalom tehát, amennyiben annak a megyék átnevezésén kellene múlnia, valószínűleg ez esetben is elmarad.

Ugyanakkor nem is kell abban az illúzióban ringatnunk magunkat, hogy a kormány váratlan döntése mégiscsak a „népnek” szól. Azok az elemzők, akik ezt időben észrevették, most értetlen arccal találgatják, milyen célcsoportnak is kedvez ez a döntés, és mi az oka az időzítésnek. Többségük arra jutott, hogy a vármegyék visszaállítása egyfajta antitrianonista gesztus volt a Fidesz–KDNP legszűkebb szavazói magja felé, az időzítés pedig a küszöbön álló gazdasági nehézségek miatt fontos, egyrészt a tábor megerősítésének céljából, részben kommunikációs elterelő műveletként.

Ezekben az elemzői fejtegetésekben kétségtelenül van ráció. Magyarországon ugyanis a klasszikus kultúrharcos, ezen belül történelmi témákkal tényleg bármiről el lehet terelni a témát – bár ez nem a jobboldal, hanem az ilyenkor mindig hisztérikusan reagáló nemzetellenzék sara –, s tény az is, hogy emberpróbáló időkben (amelynek eljövetelét még csak sejtjük) egy kormánypárt számára a legfontosabb politikai cél a legszűkebb támogatói kör lojalitásának a bebiztosítása.

Azonban bármennyire is fontos része a Fidesz politikai tevékenységének a hatalomtechnika – amelynek jelentőségét 2002 tavasza óta egyébként lehetetlen túlbecsülni –, miért is feltételeznénk egy jobboldali kormányról, hogy kizárólag az aktuális közhangulat alapján, vagyis lényegében értéksemleges nézőpontból hozza meg döntéseit? Figyelembe véve, hogy a vármegye és a főispáni tisztség visszahozása milyen magas labdát jelent a teljes baloldali ellenzéknek, a karikaturistáktól az utolsó bloggerig, ráadásul még a jobboldalt is megosztja (amire mindjárt visszatérünk), a döntés sokkal inkább értelmezhető egy konzervatív, történelemtudatos gondolkodásmód termékének, mintsem egy „jobb híján” típusú machiavellista trükknek.

A társadalomnak az a szűkebb szelete – mondhatnánk úgy is: a nemzet színe-java –, amelynek az identitását, magyarságképét alapjaiban határozza meg a közös történelemhez való viszony, a múlttudat, nagyon is tisztában van a döntés jelentőségével, még akkor is, ha többségük nem ismeri pontosan a vármegyerendszer működését és történetét. A vármegye, mint elnevezés visszaállítása nem több és nem kevesebb, mint a folytonosság helyreállítása, hiszen ennek a területi egységnek – bármennyit is változott az idők során a funkciója – Szent István óta ez a neve. Ha analógiát keresünk, a legjobb példa, ha a saját nevünkre gondolunk. Önazonosságunkat legmélyebb rétegeit sértené, ha valaki a saját akaratunk ellenére annak megváltoztatására kényszerítene minket (gondoljunk csak a gyermek József Attila történetére), hiszen hiába változik az évek során a személyiségünk és fizikai külsőnk, saját múltunkat és jelenünket a tudatunkon kívül elsősorban a nevünk köti össze.

Meg kell tehát szabadulnunk attól a materialista gondolattól, hogy a tartalom jelenti a lényeget, a forma pedig a lényegtelent. A forma ugyanis sokszor magánál a tartalomnál lényegesebb, mondhatnánk úgy, tartalmasabb. A vármegye, mivel az államalapításhoz kötődik és ezer éven át meghatározta a mindennapjainkat, egy szimbólumértékű közigazgatási forma. Élünk a gyanúval, hogy akik mély ellenérzéseiket és riadalmukat gúnyba, cinizmusba vagy éppen értetlenségbe csomagolják, nagyon is tisztában vannak ezzel.

És akkor végül térjünk rá a bevezetőben említett jelenségre. Sajnos kevés az olyan jobboldali hírportál, ahol nagy mennyiségben tanulmányozhatjuk az olvasói hozzászólásokat, de ahol igen, ott egyértelműen két nagy csoportra lehetett osztani a kommentszekciók látogatóit: támogatókra és fanyalgókra (a nyílt ellenzés nem volt jellemző). A jobboldali fanyalgók lényegében egyetlen kifogást ismételtek: miért éppen most? Ők – meglehetősen egyszerű módon – az egyén képességeit vetítették ki az államgépezetre, mintha a kormány egyszerre csak a legfontosabb ügyekre tudna koncentrálni. „Ukrán háború vagy vármegyék?” „Infláció vagy főispán?” Nagyjából ilyen kérdésekkel írhatók le az általuk felvázolt áldilemmák, miközben valójában 1949 óta folyamatosan esedékes ennek a kérdésnek a rendezése, amelyet, mint tudjuk, már az MDF-kormány is napirendre tűzött.

Persze felmerül a kérdés, hogy valóban együgyűségről van-e szó. Ha összevetjük ezeknek a jobboldali fanyalgásoknak a tartalmát a balliberális kommentekével, a szennytartalom (cinizmus, rosszindulat, tudatlanság, stb.) leszűrése után majdhogynem azonos érvkészlettel találkozhatunk. Úgy tűnik tehát, hogy tudtukon kívül alkalmi nagykoalíció jött létre a nemzetellenzék és a nemzeti tábor egy része között – de miben is? Egy szimbólumértékében és mélységeiben egyaránt „erős” nemzeti kérdésben. Hasonló alkalmi nagykoalíciót tapasztalhatunk más fontos ügyekben is, például Trianon megítélése vagy a budapesti olimpia kapcsán. A nemzeti elkötelezettség szintje eltérő a táboron belül, sőt a jobboldali média hangadói között is.

A Fidesz-tábor egy politikailag példátlanul sikeres, összetartó, rengeteg közös értéket magáénak valló, de számos részletkérdésekben heterogén közösség. A vármegyerendszer és az ispánság visszaállítása például olyan politikai tett, amely láthatóvá tette a hajszálrepedéseket. De ettől nem kell megijedni. A „miért éppen most?” álságos kérdése lényegében az érvek hiányának az implicit beismerése.

Ha pedig valaki azt mondja nekünk, hogy a vármegye visszavisz bennünket a középkorba, bátran nevessünk. Nemcsak azért, mert a vármegye olyan változásokon ment át az 1949 előtti ezer évben (elég csupán a királyi, nemesi, majd polgári vármegyékre gondolnunk), amelyek tükrében lehetetlen egy homogén középkori intézménynek tekintenünk azt. Hanem egyszerű gyakorlati szempontok miatt is. Könnyű belátni: attól, hogy Tolna megyét egy adott naptól már Tolna vármegyének hívják, még nem borul Szekszárdra éjféltől semmiféle középkori sötétség, és másnap reggel sem kell a lakóknak kalapgyűrögetve kopogtatniuk a vármegyeháza portáján. (Nota bene, a portásdiktatúra éppen a modern egyenlőségeszmény egyik legkifejezőbb végterméke.)

Ami a jövőt illeti, nagyon fontos, hogy minél több mindent visszahozzunk az elmúlt ezer évből, és ezzel együtt tűzre hajítsuk a 45 évnyi kommunista tévút minden olyan jelzőoszlopát, amit akkoriban tudatosan az eredetiek helyébe állítottak. Egy évezred túl hosszú idő ahhoz, hogy a közelmúlt kurzusainak ürügyén elmarasztaló ítéletet mondhassanak az egész felett – ellentétben a kommunista közelmúlttal, amely önmagában és teljes egészében is egy bűnös és testidegen rendszer volt, s amelynek a hagyatékára épp ezért semmi szükségünk nincsen.

Amennyiben nem kapcsoljuk össze a jelenünket és a jövőnket a kommunisták által erőszakosan leszakított történelmi múlttal, egyetlen alternatíva marad: a tartós meghasonlás.

Kovács Erik