Az idei május 1. ismét bebizonyította, hogy a tömeges politikai kirajzásoknak egyszer s mindenkorra vége, nemcsak a kötelezőknek, hanem a nosztalgiázóknak is. A 90-es évek dühös szocialista majálisozói helyett ma már unatkozó újságírók hallgatják az alkalomhoz illő kliséket. Lehet, hogy végül Munkás Szent József lesz a jeles nap győztese?

A kérdés korántsem költői, és a legkevésbé sem erről az egy dátumról szól. A dolgozni akaró és tudó emberek alapvető életérdekeinek a képviselete, ellentétben a „baloldali” globalista politikusok gyakorlatával, nem egyetlen tavaszi nap kamuprogramja. Azok, akik e tekintetben átvették a stafétát a tribünön integető elődjeiktől, új védenceket találtak maguknak a színesbőrű bevándorlók és a szexuálisan aberráltak képében. A fordulat mögötti motivációk meglehetősen ágasbogasak, az egyik nyomós ok azonban nyilván az, hogy a munkásosztály (ez a már eleve gyanúsan fehér, konzervatív beidegződéseket felmutató képződmény) végül nem igyekezett kidönteni sarkából a földet. A 45 év plusz 133 nap baloldalisága tehát meglehetősen instant módon feloldódott az újkapitalizmus nemzetközi olvasztótégelyében.

Csakhogy attól még az ürügyként szolgáló probléma itt maradt közöttünk a bolygón.

A katolikus egyház, amelyet nagyon sokszor hasonlítanak egy lassan, de biztosan mozgó óriási hajóhoz, annak idején kétségtelenül lassan reagált a problémára: a munkáskérdéssel és a marxizmussal átfogóan foglalkozó első pápai enciklika, az 1891-es Rerum Novarum csak 43 évvel a Kommunista Kiáltvány, és 24 évvel Marx Tőkéjének a megjelenése után született meg. Május elsejét pedig, amelyet a II. Internacionálé – a nyolcórás munkanapot követelő 1886-os chicagói sztrájk és rendőrsortűz emlékére – 1891-ben nyilvánított „a munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé”, csak 1955-ben nyilvánította XII. Piusz a munkás Szent József liturgikus emléknapjává. A Rerum Novarum megkésettsége persze relatív, hiszen a dokumentum mégiscsak a munkáskonfliktusok legintenzívebb időszakában került a világ nyilvánossága elé.

A „fontolva haladás” gyümölcse a kiérleltség lett. XIII. Leó enciklikája a társadalmi problémák mély elemzésének, a szélsőségeket elvető megoldáskeresésnek egy olyan egyedi dokumentuma lett, amely üzenetérték tekintetében könnyen felveszi a versenyt a jellemzően uszításra és felforgatásra építő szocialista/kommunista kínálattal, sőt életszerűbb, magasabb színvonalú alternatívát kínál helyette. Azóta persze újabb, aktualizáló tartalmú pápai dokumentumok is született a témában (XI. Piusztól a Quadragesimo Anno, és II. János Páltól a Laborem Excercens, és a Centesimus Annus), azonban a Rerum-ban lefektetett alapelvek máig érvényesek, és szilárd alapját képezik a mai keresztény társadalomképnek, valamint az erre épülő különféle keresztény politikai irányzatoknak.

XIII. Leó enciklikája – amely már az elején konstatálja, hogy „az emberiség nagy része méltánytalanul szomorú és nyomorult viszonyok között tengődik”, mivel „korunk a munkásokat magára hagyta és védtelenül kiszolgáltatta a munkaadók embertelenségének és korlátlan nyereségvágyának” – úgy a baloldali osztályharcos és magántulajdon-ellenes törekvéseket, mint a munkaadói rabszolgatartó-mentalitását és kizsákmányolást erélyesen elveti, a megoldást azonban nem varrja az állam nyakába, hanem életszerű módon, az érintett felek jogainak és kötelezettségeinek kölcsönös érvényesítése révén képzeli el. „A baj orvoslására a szocialisták – írja a pápa –, a szegények irigységét a gazdagok ellen szítva, a magántulajdon eltörlését tartják szükségesnek. (…) Olyan orvoslást ajánlanak, ami nyilvánvalóan ellentmond a jogszerűségnek, minthogy az embernek természetadta joga, hogy magántulajdonban, sajátjaként birtokoljon dolgokat.”

Összhangban a jézusi kijelentéssel, miszerint mindig lesznek szegények, az enciklika szerzője leszögezi: „El kell fogadnunk azt az emberi adottságot, amely szerint az utolsók az elsőkkel nem válhatnak egyformákká. Bár a szocialisták emellett kardoskodnak, hiábavaló minden tusakodás a természet ellen.” A dokumentum szellemiségét – máig aktuális módon – a természetes adottságok megrendíthetetlenségéről való meggyőződés, valamint a baloldali államközpontúsággal szembeállított, valódi emberközpontúság hatja át. Mindez az egyenlősítő politikára is érvényes: „Arra sincs ok, hogy ezt a gondoskodást az államra hárítsuk át. Az ember ugyanis régebbi, mint az állam, ezért természeténél fogva előbb kellett legyen joga életének fenntartására, mint hogy bármely államalakulat létrejött volna.” Természetesen a baloldali politika másik fő pillérének számító osztályharc is megkapja a szabatos kritikát: „Alapvető hibát követnek el a társadalmi kérdés tárgyalásában azok is, akik a két társadalmi osztályt eleve egymás ellenségének tartják, mintha a természet a gazdagokat és a szegényeket arra teremtette volna, hogy állandó harcban egymást irtsák. Ez annyira ellenkezik a józan ésszel és az igazsággal, hogy pontosan az ellenkezője igaz.”

A megoldásként javasolt szabad és méltányos munkaszerződés jegyében a munkásoknak tartózkodniuk kell az érdekvédelem során tanúsított erőszaktól, lázadástól és a „rosszindulatú emberekkel” való szövetkezéstől, akik „irreális reményeket fölkeltve és beválthatatlan ígéreteket téve szedik rá őket, aminek az eredménye általában értelmetlen bűnhődés, azaz a jólét összeomlása”. A munkaadóknak viszont tisztelniük kell a munkások személyiségének szabadságát, nem tekinthetik őket rabszolgának, jogos bérük megvonása pedig „olyan nagy bűn, mely az ég bosszuló haragját idézi magára”.

Magyarországon Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt az, aki azonnal felismerte az első szociális enciklika jelentőségét, s magyarra is ő fordította le a dokumentumot.

Prohászka kiemelt fontosságúnak tartotta a munkáskérdést, a keresztényszocializmus elveit vallotta, amelyeket nemcsak püspökként, hanem országgyűlési képviselőként is hirdetett. Nézetrendszerét azonban nemcsak a pápai társadalompolitikai elvek, hanem a Tanácsköztársaság élményei is meghatározták. Sokat bírált következetessége, ha úgy tetszik, radikalizmusa nagyrészt ezekre a személyes tapasztalatokra volt visszavezethető.

Kérlelhetetlenségét nemcsak a dicstelen 133 nap képviselőivel, hanem az úri Magyarországgal szemben is érvényesítette. „Volt Magyarországon elégedetlenség – hol nincs? – teszi fel a költői kérdést A marxizmus csődje a tények világánál című írásában. – Volt sok hazugság s valótlanság – máshol is van. Nemzetinek mondott, rossz politikát folytattunk, azt is megengedem; nagy mulasztásokat követtünk el a földreform, a falu, a népélet körül; az is igaz; át nem hidaltunk nagy rianásokat, melyek a rendiség korából hasították szét a nemzeti egységet; szent igaz. De hát e történelmi szituációnak a történelmi materializmus szerint talán bizony a szocializálás, a kommunizálás, a termelő szövetkezetek komédiába illő pazarlása, az ostoba rendeletek özöne, mindennek adósságba, majd éhhalálba fulladása lett volna fejlődéstörténeti következménye?”

Prohászka a kortárs hazai viszonyok és a tanácsrendszer egyidejű bírálata mellett rámutat a marxi tanítás lényegi problémájára is: „A társadalmi termelés: az minden szocialista gondolkozásnak és osztályharcnak célja és koronája. Ezt Marx megfogalmazta, s mindenféle dialektikával kicsiszolta; de kihagyta belőle a pszichét, az embert. Megvan a fogalom, de vajon lehetséges-e a megvalósulása, azt a fogalmazás nem garantálja; mert hiszen itt minden az emberi, a pszichikai föltételeken fordul. Mit használ a kommunizmus, a társadalmi termelés ideája, ha elvonatkozik a természettől, s az emberi lélektől, a munkakedvtől, a munka s a szorgalom ingereitől?”

A székesfehérvári püspök éles szemmel konstatálta azt is, hogy a kommunizmus oroszországi és magyarországi térhódítása a legkevésbé sem fér össze a marxi történelmi fejlődéselmélet törvényszerűségeivel: „Hol tartunk mi úgy termelés, mint munkáspártszervezetek tekintetében Anglia és Észak-Amerika mögött, s ott a fejlődés a társadalmi termeléstől messze van még, s a pártok alig hiszik, hogy azt máról holnapra megvalósítani lehetne. Németország s Franciaország ipara is összehasonlíthatlanul fejlettebb, mint a miénk, s ezek pártvezetőségeiktől tanulnak a mi epigonjaink, de a németek s franciák is távol látják még a társadalmi termelés korszakát. S így hát Magyarország s Oroszország, ez a két agrárállam lett a marxista ideálok megvalósításának színtere.”

Több mint száz év telt el azóta, hogy a Rerum Novarum hazai tolmácsolója rendszerbe foglalta itthon az antimarxizmust. A kommunizmus ellen szólók érvelési pozícióját a történelmi tapasztalatok azóta – sajnos – visszavonhatatlanul megerősítették. Nincs ugyanis az az okfejtés, ami egy százmillió halottat eredményező kísérlet létjogosultságát meg tudná magyarázni.

Egyre inkább kibontakozni látszik viszont a vörös helyett egy újfajta, zöld kommunizmus,

miközben a bérből élők körében az olyan régi problémákat, mint a 10-14 órás munkanap, eddig elképzelhetetlen, új kihívások váltották fel. Például a robotizáció fenyegette munkanélküliség. Természetesen nem lehet kifogása senkinek sem a technikai fejlődés pozitívumainak érvényesítése ellen – ma már kedvesen megmosolyogjuk a géprombolók igyekezetét –, azonban abban sincs sok racionalitás, hogy még olyan szakmákban és iparágakban is lélektelen beszélő gépek váltsák le a dolgozókat, ahol éppen a munka lényegét jelenti az emberek közötti kapcsolat. Márpedig jelenleg éppen ezeken a területeken – egészségügyben, szociális szolgáltatóknál, tanári pályán – szeretnék lecserélni, vagy lecserélve látni az embert a technovallás különféle prófétái.

Úgy tűnik, mindinkább ideje lesz újra a szólásnak. A mára kissé elkoptatott kifejezés, a társadalmi felelősségvállalás az egyház számára 1891 óta olyan korparancs, amit akkor se hagyhat figyelmen kívül, ha küldetése alapvetően nem evilági célokra irányul. A városligeti gyepre évente egyszer kitelepülő párszázalékosok pedig hadd parádézzanak – a május elsejei „kötelező” szerepét úgyis átvette már a Pride.

Kovács Erik