„s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.”
József Attila keserű versének keserű sorait mindenki ismeri. A közvélemény viszont szinte semmit nem tud arról, hogy nemcsak Amerikába mentek a kivándorlók. Trianon után sok szó esett a magyar kultúrfölényről, de kevesebb arról, hogy például a székelyek a rossz megélhetési viszonyok miatt ezrével vándoroltak át Ó-Romániába.
Ha nem is érintett ezreket, de számottevő kitelepedés volt többek között még Boszniába is. Ettől a XX. század elején zajló folyamattól némelyek akkoriban még azt is remélték, hogy az Amerika felé áramló kivándorlás Bosznia felé terelődik. Magyarok Boszniában címmel 1912-ben jelent meg egy szerző nélküli írás a Budapesti Hírlapban (32. évf. 171. szám). A cikk szerint e reményeknek útját állta a földszerzés lehetetlensége. A telepesek óriási nehézséggel küzdve a kincstári erdők irtványaiból mintagazdaságokat teremtettek, de mégsem tudtak boldogulni mert a terjeszkedéshez szükséges földhöz nem juthattak hozzá. Pedig – panaszkodik a cikkíró bizonyos kultúrfölényes öntudattal – a magyar telepes tízszeresen nagyobb hasznot tud a földjéből kivenni, mint a faekével kínlódó „bennszülött”. Az sem biztos, hogy egyáltalán igaza volt-e, mert Matuska Mártonnak, aki 1988-ban felkereste a boszniai Vučijak magyar telepeseinek leszármazottjait Veterniken, és a tőlük hallottak alapján Kánaánból Kánaánba címmel megírta a történetüket, többen elmondták, hogy családjuk ott szépen gyarapodott. Volt, aki 70 holdat is szerzett és még vízimalmai is voltak.
A magyar telepesek által lakott Vucsijákon (másutt Vucsjáknak írják a falu nevét, mivel nem magyar az elnevezés talán a leghelyesebb forma: Vučijak) egytanítós iskola is volt. Ezt Benisch Arthur dr. írta meg a Néptanítók Lapja 1916. évi ápr. 20-án megjelent számában. Tudunk a faluból egy bizonyos Deszecsár Mária vezető-tanítóról is, akit 1913-ban a Szent István Társulat vett fel tagjai közé. A visszaemlékezők Matuska Mártonnak azt is elmondták, hogy a környéken lakó bosnyákok, mohamedánok lévén a kislányokat nem engedték iskolába járni, és roppant csodálkoztak, hogy a magyarok nemcsak engedik, hanem meg is követelik az iskoláztatást.
Mák Ferenc a Pro Minoritate 2017. évi első számában Farkasveremben címmel figyelemre méltó tanulmányt írt Ágoston Sándor református püspökről. A püspök az 1910-es években, amikor Kórógyon volt lelkész, a Julián Egyesület megbízásából több ízben is meglátogatta a boszniai magyar telepeket, köztük Vucsijákot is. A falu lakosai 1902-ben jöttek a területre, és minden ígéret ellenére nem szántóföldet kaptak, hanem csak amolyan ősrengetegnyi erdőt. Ilyen területen kellett valahogy megteremteni az élet lehetőségét – erdőt kellett irtani ahhoz, hogy művelhető területhez jussanak. A fát nem lehetett eladni, mert annak ott nem volt értéke, legfeljebb, ha faszenet égettek, abból teremthettek némi jövedelmet. Elképesztő volt a nyomor abban a faluban. „Mikor én köztük jártam, akkor már félig-meddig szántóvetők voltak. Már cséplőgép is volt a faluban. Sem azelőtt, sem azóta, soha senki meg nem látogatta őket, pedig 100 magyar család élt ott egy rakáson a boszniai nagy hegyek között.” Nyomor volt tehát vagy a nyolcvanas évek visszaemlékezői által emlegetett jó élet? Lehet, hogy ez nézőpont kérdése. Cselédsorból Boszniába menekült emberekről van szó, akik sok munkával tulajdonossá lettek, gyarapodtak. A helyzetük Kórógy felől nézve lehetett siralmas, számukra mégis ígéretes.
Ágoston Sándor szomorúan látta, hogy e mérhetetlenül elhagyatott magyar faluban még a lelki gondozást sem végzi senki. „Banyalukáról” (Banja Luka) egy trappista barát járt ki hozzájuk évente egyszer misézni – ez volt a legtöbb, amiben részük lehetett. A visszaemlékezők Matuskának elmondták, hogy a barát nem tudott magyarul. Ennek ellenére írja Mák, nyilván Ágostonra hivatkozva, hogy a magyar telepesek maguk építettek sárból-fából egy kis kápolnát. „Harangjuk sem volt. Egy fáról lógott le egy vasúti sín darab, azzal kongattak vasárnap a templomba. Mert azért minden vasárnap összegyülekeztek. Mind római katolikusok voltak. Én is közéjük ültem. Fogalmuk sem volt arról, hogy református pap vagyok. Nem is mondtam meg nekik, nem akartam őket ezzel megzavarni. Együtt énekeltem velük.” Egy székely atyafi vezette az éneket, egy másik öreg bácskai a Bibliából olvasott fel. Derűsen jegyezte meg Ágoston: akkor tanulta meg a Boldogasszony anyánkat. Később harang is került, jó harminc éve Veterniken még tudták, hol volt.
A mai vallástalan világban összeszorul az ember szíve a száz évvel ezelőtti vučijáki magyarok hitét látva. A vasárnapi összejöveteleket a visszaemlékezők misének mondják, noha papjuk nem volt. A Julián egyesület emléke még a nyolcvanas években is élt. Matuska Márton említett írása azzal kezdődik, hogy ha egy vučijáki meghalt Veternikben, a temetési menet élén egy két méteres keresztet vittek, amit még Boszniából hoztak magukkal. Honnan van a kereszt? – kérdezte a magyarul beszélő horvát pap az egyik temetés során. A juliánoktól, felelték. Az emlékezet azonban torzulhatott, mert a kereszten cirill betűk jelzik a megszokott INRI helyett, hogy aki függ rajta, az a Názáreti Jézus, a Zsidók Királya.
Hogy a Nagy Háború után az impériumváltást miként élték meg Vucsijákon, nem tudom. De a második világháború alatt a többi boszniai magyarral együtt feladták a telepes életet. A magyar kormány segítette a hazatelepülésüket, ami 1942 tavaszán meg is történt. Vucsijákról száz család települt vissza Magyarországra, mégpedig a Bács megyei Veternikre (magyarosított neve Hadikliget). A boszniai szórványból 355 család, 1400 ember lett ismét magyar állampolgár, hogy azután újra átmenjen a fejük felett a határ, és „jugoszlávként” fejezzék be az életüket.
Tisza István megpróbálta Magyarországot távol tartani a háborútól. Kimutatta, hogy Németország és a Monarchia gazdasági ereje jóval kisebb, mint a háborúban ellenük felálló hatalmaké. Forróvérű hazaffyainktól azonban idegen volt a józan megfontolás. Teleki öngyilkossága után ismét nem tanultunk. A Jugoszláviába bevonuló magyarok magukat felszabadítónak tekintették, és úgy gondolták, hogy ezzel helyreállt – legalábbis a délvidéket tekintve – a dolgok természetes rendje. Folytatták a magyarosító politikát. Nem véletlen, hogy 1942-ben a Boszniából kimentetteket is éppúgy a Délvidéken telepítették le, mint a bukovinai székelyeket. Nem számoltak azzal, hogy a magyar közigazgatás csak ideiglenesen van jelen a Vajdaságban. Utólag könnyű okosnak lenni, de 1942-ben már elég sok ember sejtette, hogy a németek nem tudják megnyerni a háborút, nem lesz jó vége, hogy hozzájuk kötöttük a szekerünket. Hát, nem is lett. A bukovinaiak végül sok szenvedés árán Tolnába kerültek az egyébként gyalázatosan kikergetett svábok helyére, a maroknyi vučijaki magyar ott maradt Jugoszláviában, annak minden következményével.
Maroknyi magyar írtja az erdőt, szántja a földet, cselédsorsból gazda lesz egy idegen közegben. Magukra hagyottan őrizgetik hitüket, s a viharok idején az életüket. Elkergeti őket alig négy évtized után egy minden korábbinál kegyetlenebb háború, új helyen új megélhetés, új impérium. De számon tartják egymást, és ha a fiatalságukra gondolnak, lélekben Boszniában járnak. Lent Boszniában általában pap nélkül zajlott a temetés, Veternikben magyarul szólt a sír felett a horvát pap, de a temetési menet élén a boszniai kereszt haladt. Szórvány. Sokan mondják: a szórvány menthetetlen. Falvak sora járja a marosszentimrei utat. A kesergés, a lemondás helyett nem az lenne a feladat, amit annak idején a „juliánusok” tettek: oda menni, szót érteni. Milyen szép, hogy a református lelkész együtt énekli még a Boldogasszony Anyánkat is a helybéliekkel. Ágoston Sándor mélyen keresztény és igazán magyar ember lehetett. Azok, akik szórványtelepülést fogadtak szívükbe, kövessék ezt a példát. Támadjanak ma is Juliánusok! Keressék fel a magukra maradottakat, érezzék meg, és mondják ki: összetartozunk.
Surján László
