Magyar Péter a napokban a köztelevízió vendége volt. A negyedórás interjú valójában egy előre betanult monológ, műfaját tekintve pedig politikai vádbeszéd volt. A YouTube-ra is feltöltött videó azóta több ezer hozzászólást kapott, amelyek legalább annyira tanulságosak, mint az interjú maga.

A „beszélgetés” szokás szerint azzal kezdődött, amivel a Magyar Péter-interjúk általában: ki és hányszor kezdeményezett meghívást, s ki hányszor utasította vissza a másikat. Ne kövessük el azt a hibát, hogy alábecsüljük ennek a rendszeresen megismételt, szórakoztató közjátéknak a jelentőségét! Magyar Péter kitartó és hiábavaló próbálkozásának a történetei ugyanis egyszerre sugallják a vendéglátó média gyávaságát és elfogultságát, szemben a népével kommunikálni akaró, s ezért kitartóan küzdő politikus képével. Ráadásul a média általi kitaszítottság automatikusan biztosítja számára a mártír, a stúdióba beülve pedig már a hős szerepét.

A lényeg azonban nem is ez, hanem a néző ráhangolása a beszélgetésre.

Az éles, arrogáns indítás kimondatlanul is háborús tereppé minősíti át a stúdiót, fenntartva ezzel az oroszlánbarlang-szituációt

– ami azért fontos, mert az ellenzéki szavazók többsége a közmédia esetében kizárólag bojkottban képes gondolkodni –, így még az az ellentmondás sem szúrt szemet, hogy az állami televízió vendége bő egy héttel későbbre tüntetést szervezett ugyanoda. Mi több, a mártírpozíció birtokában bármilyen kellemetlen kérdés esetén rá lehet mutatni a riporter elfogultságára, nem beszélve arról, hogy a stúdióbeli hadiállapot a tévészereplés íratlan viselkedési szabályai alól is mentességet ad, így az interjúalany saját kénye-kedve szerint irányíthatja a rendelkezésére álló perceket. Amit Magyar Péter meg is tett.

Amiket az imént olvashattunk, azok egy kiszámíthatóan egyszerű, sőt szinte együgyű magatartás komplex, de logikus következményei. Ne feltételezzük, hogy Magyar Péter viselkedése mögött valami nagyívű, összetett kommunikációs stratégia húzódik meg. Az élő adásban lefolytatott szemtelenkedést még Márki-Zay tette általános ellenzéki normává, de csak a közmédia esetében, annak hiteltelenítése, valamint a törzsszavazók előtti erőfitogtatás céljából. Ebben a szórásban és töménységben viszont a nyílt stúdióarrogancia mögött már személyes mozgatórugókat kell feltételeznünk.

Ez a személyes mozgatórugó pedig minden bizonnyal az, hogy

Magyar Péter nem elég kemény, vagy nem elég nyugodt az igazi vitához. Esetleg mindkettő.

Amit hónapok óta látunk – a bujkálások, a kirohanások, a beszélgetések eltúlzott, látszólag értelmetlen dominálása –, szemmel láthatóan ennek az egy ténynek az elfedését szolgálja. Az m1-en hallott, visszafojtott idegességgel előadott monológ is csupán egy menekülési stratégia volt a valós küzdelem elől. Ilyet utoljára harminc éve látott az ország: a listaállító pártok 1994-es tévévitáján a Zöld Párt nevű asztaltársaság képviselője szintén elzárkózott a disputa elől, s csak a műsor végén volt hajlandó felmondani egy betanult szöveganyagot. Csakhogy amíg a kilencvenes évek kamupártjait, ön- és közveszélyes kalandorait a demokrácia öntisztulása jó harminc éve a partvonalra helyezte, addig a Tisza Párt ma a legnagyobb ellenzéki erő, a Fidesz egyetlen komoly kihívója. Gondoljunk bármit Horn vagy Kuncze neve hallatán, a színvonalbeli esés vitathatatlan.

A továbbiakban két kérdést kell tisztáznunk. Az egyik technikai jellegű: hogyan kezelhető a média részéről az a kellemetlen, sőt megalázó helyzet, hogy amíg az egyik felet szigorú etikai és magatartási kódexek kötik, addig a másikat semmi, s ezzel visszaélve következmények nélkül provokálhatja és minősítheti a vendéglátó képviselőjét? Ez ugyanis semmivel sem elegánsabb helyzet, mint amikor az olimpián nőimitátorokat küldenek a ringbe asszonyt verni. A másik kérdés:

mit várhatunk egy olyan embertől, mint Magyar Péter, ha netán egy választási baleset folytán felelős állami pozícióba kerül?

Mint tudjuk, a köztévés riporter hölgy nagyobbrészt a figyelmes hallgatást választotta. Ez nyilván a közmédia műsorvezetői normáival magyarázható, mintsem azzal a taktikával, hogy M.P. végre akadálymentesen kibontakoztathassa a nagyközönség előtt a személyiségét. Ez utóbbira végül sor került, a hívek azonban egészen másképp élték meg a történteket. Csak néhány idézet a feltöltött videó alatti kommentekből: „Szerintem az első 25 percben megbánták, hogy behívták.” „Egy gőzmozdony!” „Ma történelem íródott!” Tény, hogy Tari Titanilla műsorvezetőt a hozzászólók közül nem sokan sajnálták.

Eddig egyedül az ATV-s Rónai Egon tudott és mert határozottan reagálni a stúdióbeli ámokfutások sorozatára. Bár tény, hogy Magyar szembesítése a saját félrevezető állításaival kissé erősre sikerült, és sokakat meghökkentett, az idő utólag Rónait igazolta – mint amikor a notórius kocsmai kötözködőnek lekevert maflást is sokszor csak hónapok múlva, saját utólagos rossz tapasztalataik birtokában értik meg a törzsvendégek. És itt kezdődik az igazi probléma: hiába az abszurd közjátékok, az értelmes eszmecserék nyílt megakadályozása, az egyenhangon felmondott panaszmonológok, a tömegemberek milliói egyszerre kiáltanak „jólmegaszontad”-ot, míg a korábbi feketeöves demagógok – Medgyessy Péter, Jakab Péter, Márki-Zay Péter – irigykedve figyelhetik druszájuk rocksztárokat megszégyenítő sikerét.

„Addig nincs baj, amíg a folyót követjük” – nyugtatta a Bud Spencer alakította pilóta az éjszakai repülés miatt aggódó utastársát az alattuk tekergő keskeny csík fölött. Addig nincs baj, amíg a Tisza még követhető, nyugtatjuk mi is magunkat, s úgy tűnik, a folyó áradása valóban elmarad. De ha végül mégsem így alakulnak a dolgok, a várható következményeket többek között éppen a nyilvános szereplések alapján rajzolhatjuk meg. A politikát ugyanis ebben a térségben nem az elitek, hanem a személyiségek irányítják.

Létezik egy olyan vezetői típus, aki minden esetben a rendteremtés ígéretével érkezik az adott szervezethez, s akinek a működését aztán a folyamatos hibakeresés, gyanúsítgatás, szabálytalanságok utáni szimatolás, botrányok kreálása és azok nyilvános kiteregetése jellemzi. Az ilyen vezetők természetszerűleg képtelenek a kreativitásra és a vízióalkotásra, ugyanakkor az erre alkalmas munkatársakat kíméletlenül elüldözik, a döntéseket pedig egy néhány fős bizalmi klikk hatáskörébe vonják. Az eredmény a vállalat drasztikus teljesítmény- és hírnévromlása, amit általában a paranoid szervezetirányítás eszkalációja követ, míg végül mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy ki a kudarcok igazi felelőse.

A vállalati szektorban az ilyen vezetőket – akik általában tulajdonosi vagy más felsővezetői tévedés folytán kerülnek pozícióba, s így sokszor az utolsó pillanatig védelmet élveznek – előbb-utóbb kiismerik és lapátra teszik. A politikában (hazai viszonylatban főleg a polgármesterek között találkozni ezzel a típussal) a kármentés már sokkal nehezebb, ugyanis a szavazók sokkal jobban kedvelik, viszont jóval kevésbé értik a botránykeltésre és ellenségképgyártásra épülő műsorszámokat, mint például egy igazgatótanács dörzsölt, tapasztalt tagjai.

Aki dolgozott már együtt ilyen típusú vezetőkkel, az akár néhány mondatból is képes azonnal beazonosítani a velük rokon lelkeket. Magyar Péter bő fél éves munkássága – az eszelős monológok, a nyomasztóan rosszhiszemű vádbeszédek, a klisékből összevágott programsaláta, az egyéni teljesítmény és komolyság teljes hiánya – olyan mixet tár elénk, ami egyértelműen az itt leírt karakterre utal.

Mindeközben fogalmunk sincs róla, hogy az egyszemélyes Tisza Párt mit gondol a nagy összetett kérdésekről, a népességfogyástól a határon túli magyarok problémáin át a 21. század eleji geopolitikai kihívásokig.

Ugyanakkor az „oktatásegészségügy” kapcsán elmondottakat már Medgyessytől Dobrevig számtalan forrásból hallhattuk, a nagy nemzetstratégiai témákat karcolgató frázisok pedig rendszerint a Mi Hazánk pár nappal korábbi sajtótájékoztatóiról származnak.

Az elfogulatlan szemlélő azt hinné, hogy ilyen személyiségjegyek és teljesítményhiány mellett nincs az az algoritmus, amely segíthet megúszni a bukást. Pedig egyelőre úgy tűnik, hogy van az az algoritmus, a bukásra pedig egyelőre várnunk kell.

A szektatagok állhatatosan kitartanak, s ezzel a kevésbé elfogult, de kormányváltást akaró szavazók is így vannak.

Rosszabb esetben csak a tipikus tömegember ismert magára a politikusban, s amit a nemzet színe-javát adó polgárság az alkalmatlanság jelének tekint, ő önigazolásként él meg. Ez az eshetőség elég szomorú lenne: az ilyen mélypszichológiai kötődések akkor is tartják magukat, amikor a meglétük már mindenkinek csak árt. Jobb esetben csupán annyi történt, hogy az ellenzéki szavazók összezártak a korábbiaknál esélyesebbnek tűnő jelölt mögött, ami ugyan nem volt elég a kormánypárt megroppantásához, a Gyurcsány-párt és az olimpiagyilkos formáció bedöntéséhez viszont igen. Ez esetben inkább csak egy politikapiaci történettel van dolgunk, a későbbi jó szórakozás minden reményével, ahogy az legutóbb 2022-ben meg is történt.

De ettől még Magyar Péter jövője – vagyis a kérdés, hogy meddig maradhat meghatározó tényező ebben az országban, s ha maradhat, akkor mire viheti még – valójában egy nagy IQ-teszt lesz a hazai lakosság számára, ennyit már most kimondhatunk.

Kovács Erik