Előző két írásunkban a Kárpátaljára vonatkozó román és szlovák területi igényekről írtunk, feltárva azok történelmileg, etnikailag és morálisan indokolatlan jellegét. Sorozatunk utolsó részében a „gens fidelissima”, vagyis a kárpátaljai ruszin/ukrán népesség áll figyelmünk középpontjában.

Mindenekelőtt tisztázzuk, miért beszélünk egyáltalán ruszin/ukrán népességről. Nem egy újabb elnevezési kísérletről van szó a ruszin népre használt eddigi szinonimák és álszinonimák – rutén, magyarorosz, kárpátorosz, kárpátukrán – helyett. A ferde törtvonalra ez esetben az információhiány miatt van szükség, ugyanis Kijev nem ismeri el külön népcsoportnak a ruszinokat, így azt sem tudni, hogy az utolsó, 2001-es ukrajnai népszámláláson magát ukránnak valló bő egymillió kárpátaljai lakosból hányat tekinthetünk valójában ruszin nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek.

Csak azt tudjuk, hogy Kárpátalján az aktuális hatalom már Trianon óta támogatja az ukrán, illetve támadja a ruszin identitást. Ebben nincs különbség az egykori csehszlovák és a jelenlegi kijevi hatalom között, kivételt e tekintetben csak az 1939–1944 közötti magyar fennhatóság jelentett. Természetesen ott, ahol történelmi perspektívában vagy az etnikai jogkiterjesztő mozgalmak alanyaként beszélünk a ruténekről, az alábbiakban nem használjuk a kettős megnevezést.

Dióhéjban a kárpátaljai ruszinokról

Fejezetcímünkben nem véletlenül szerepel a kárpátaljai jelző, ugyanis a ruszin szállásterületnek csak egy része található ezen a 13 ezer négyzetkilométeren. A különféle népszámlálások szerint 20-30 ezren a Felvidéken, 15 ezren a Délvidéken, 5-10 ezren pedig az egykori Máramaros vármegye Romániához csatolt részén élnek. Paul Robert Magocsi becslése szerint ugyanakkor Kárpátalján 650 ezer, az Egyesült Államokban nagyjából szintén ennyi, a Felvidéken 130 ezer, Lengyelországban 60 ezer, Délvidéken 25 ezer, Romániában pedig 20 ezer a ruszinok száma.

Gergely Jenő történész szerint az első ruszinok a halicsi és kijevi fejedelemségekből érkeztek Magyarországra, viszont különböző időben és mindig alacsony létszámban, így hamar beolvadtak a magyarságba. Tömeges és szervezett betelepítésükre először a tatárjárás után került sor Északkelet-Magyarországon. Ez a folyamat aztán évszázadokon át tartott, és csak a 17. század közepén fejeződött be. Ennek eredményeként a ruszin nép különböző nyelvjárásokat beszél, és etnográfiailag sem egységes. (Az alcsoportok ismertetéséről most eltekintünk; elnevezéseiket és szállásterületeik térképét lásd itt.)

Bonkáló Sándor, a ruszin nyelv és irodalom kutatója a negyvenes években a következőképpen foglalta össze nyelvük kialakulásának a körülményeit: „A kárpátaljai ruszin irodalmi nyelv, amelyen a XVIII. sz. végéig írtak a ruszin írók, az egyházi szláv nyelv keretébe szorított kárpátaljai ruszin népnyelv volt. A ruszinok a Kárpátok déli lejtőin éltek, elszakadtak a többi keleti szlávoktól, nyelvük és műveltségük azokétól eltérő irányba fejlődött. Megőriztek bizonyos ősorosz elemeket, amelyek már nincsenek meg sem az oroszban, sem az ukránban, de ugyanakkor kisebb-nagyobb változáson ment át a hangrendszerük, alak- és mondattanuk és főleg szókincsük.” (Zorja–Hajnal, 1941: 59., 69., 65., idézi Botlik József: Hármas kereszt alatt)

Az 1646-os ungvári unió, vagyis a munkácsi ortodox püspökség Rómához való csatlakozása óta a ruszin nép identitásának elválaszthatatlan része a görögkatolikus vallás, sőt egyesek a nemzetté válásuk folyamatát is innen számítják. Adódik ebből a kérdés, hogy a görögkatolikusok létszáma alapján vajon meghatározható-e a kárpátaljai ruszinság valós nagysága. A válasz nemleges, ugyanis a két halmaz csak részben fedi egymást. Mint Botlik József rámutat, az ezredforduló után a Kárpátalját lefedő Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegyéhez 300 ezer görögkatolikus tartozott, akik közül mindegy 250 ezer tekinthető ruszinnak/ukránnak, a többiek magyar, román és szlovák nemzetiségűek. Ugyanakkor ennek a 250 ezer embernek sem ismerjük a pontos identitását, miközben – a görögkatolikusok üldöztetésének utóhatásaként – feltehetőleg nagyon sok ortodox (pravoszláv) hívő sem meri felvállalni az eredeti családi felekezeti kötődést.

Akit részletesebben is érdekel a ruszinok történelme, az – példának okáért – a fenti hivatkozásban említett Botlik-könyvből megismerheti azt. Az alábbiakban csupán a 20-21 századi változásokat említenénk vázlatosan, mivel döntően ez az időszak határozta meg a mai kárpátaljai etnikai valóságot. Arra vonatkozóan, hogy a 20. század különböző határváltozásai előtt milyen nemzetiségi viszonyok jellemezték a térséget, a történelmi Magyarország utolsó, 1910-es népszámlálásából kaphatunk képet. Mint előző cikkünkben szó volt róla, a mai Kárpátalját ekkor 601 ezren lakták, ebből 332 ezer főt tettek ki a ruszinok (55%), 184 ezret pedig a magyarok (31%), s rajtuk kívül meghatározó volt még a német anyanyelvűek jelenléte.

Az első világháborút követően Kárpátalja két évtizedig Csehszlovákiához tartozott, gyakorlatilag a központi hatalom gyarmataként. Botlik József szerint „a csehszlovák államhatalom hamar felismerte: Kárpátalján a görögkatolikus vallás, a Rómával való unió az egyetlen áthidalhatatlan akadálya annak, hogy a ruszin népet beolvasszák és egyre nagyobb tömegeiben »csehszlovák néppé« tegyék”. Ennek jegyében a görögkatolikus egyházat elnyomták, az ortodox térnyerést viszont támogatták. Mindennek a fentebb leírtak mellett volt még egy fontos oka: a csehszlovák államhatalom a görögkatolikus egyházat „magyarón”-nak, azaz magyarbarátnak tekintette.

Mint ismert, az 1938-as első bécsi döntéssel Kárpátalja Tisza-menti része is visszakerült Magyarországhoz, olyan városokkal együtt, mint Ungvár, Munkács, Beregszász. Kárpátalja hegyvidéki részét a következő évben a Magyar Királyi Hadsereg foglalta vissza. Ezzel újra létrejött a magyar–lengyel államhatár, a ruszinok pedig ismét magyar fennhatóság alá kerültek. A magyar elit körében Kárpátalja autonóm státusa nem volt vita tárgya, azonban azt csak egy átfogó gazdasági–szociális fejlesztés után szerették volna megadni a rendkívül szegény régiónak. Ez a fejlesztés lényegében a még Darányi Kálmán által kezdeményezett, Egán Ede nevével fémjelzett, a kárpátaljai szegénység felszámolását célzó korábbi vidékfejlesztési program folytatása lett volna.

Ezzel szemben a Bródy András vezette ruszin autonomisták kifejezetten a közjogi megoldást helyezték előtérbe, sőt egyenesen az 1868-as magyar–horvát kiegyezés mintáján alapuló társországi státust követeltek Kárpátaljának. A radikalizmusa miatt végül a magyar kormánnyal is szembekerült Bródy – a visszatért területet képviselő kilenc új honatya egyikeként – így beszélt erről a magyar országgyűlésben: „A magyarorosz nemzet a saját elhatározásából tért vissza a Szent István-i birodalomba; amit egy idegen hatalom [ti. Csehszlovákia] az egész világ színe előtt vállalt szerződés ellenére megtagadott tőle, azt meg fogja kapni az ősi hazában: nemzeti életének, szellemi, gazdasági és kulturális fejlődésének szabad lehetőségét az autonómia keretében.” (Képviselőházi Napló, 1939. I: 290-291., idézi Botlik József: I.m.)

1940 júliusában Teleki Pál miniszterelnök beterjesztette a Kárpátaljai Vajdaságról és annak önkormányzatáról szóló tervezetet, így végül a régió a visszacsatolástól számított bő egy éven belül autonóm státust kapott. A magyar állam emellett számos más intézkedést is hozott Kárpátalja fejlesztése, illetve a ruszinok és a görögkatolikusok helyzetének javítása érdekében. Ezek közül a legfontosabbak:

• a ruszin nyelvű ügyintézés kötelezővé tétele a hivatalokban;
• a nem magyar nemzetiségek (ruszinok és szlovákok) anyanyelvű oktatásának a biztosítása;
• 900 ezer pengő értékben új iskolák alapítása, illetve a régiek felújítása;
• Kárpátaljai Tudományos Társaság néven helyi tudományos akadémia létrehozása;
• Zorja–Hajnal néven kétnyelvű, negyedéves tudományos folyóirat indítása;
• az önálló ruszin irodalmi nyelv kodifikálása (Marina-féle grammatika);
• államsegélyek biztosítása a görögkatolikus papok számára.

A magyar állam támogató hozzáállása jelentős szerepet játszott abban, hogy a 20. század negyvenes éveiben végső fázisába ért a ruszin nép nemzetté válásának történelmi folyamata, amelyet a csehszlovák impérium csak megakasztani tudott, megakadályozni nem. Ez utóbbi csak a szovjet fennhatóság fél évszázada alatt sikerült.

Kárpátalja szovjet annektálását, vagy ahogy azt – súlyosan történelemhamisító kifejezések beiktatásával – hivatalosan megfogalmazták, a „Kárpátontúli Ukrajna” és Szovjet-Ukrajna „újraegyesítését” 1944 novemberében jelentették be egy munkácsi kommunista pártkonferencián. A kárpátaljai ruszinságot 1946. november 7-én hivatalosan is ukránnak minősítették át. A görögkatolikus egyházat nyomás alá helyezték, püspöküket, Romzsa Tódort meggyilkolták, a pravoszláv egyházba való áttérést megtagadó papokat több évtizedes kényszermunkára ítélték, 1949-ben pedig hivatalosan is megszüntették a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegyét.

Az egyházmegye újbóli megalapítása csak a rendszer bukása után vált lehetővé. Kijev, amely 1991 decemberétől immár teljes szuverenitást gyakorolt Kárpátalja felett, a kilencvenes években minden lehetséges eszközzel akadályozta a görögkatolikus egyházi élet újbóli felvirágzását, miközben az egyházmegye papjai a helyi pravoszlávokkal is mindennapos küzdelmet folytattak a kommunizmus alatt elkobzott parókiák és egyházi javak legalább egy részének a visszaszerzéséért. Jelenleg a kárpátaljai ruszinok/ukránok mintegy negyede tagja a görögkatolikus egyháznak. A munkácsi egyházmegye – a kommunizmus előtti státusának megfelelően – önálló szervezeti egység a görögkatolikus egyházon belül, vagyis közvetlenül Róma alá tartozik, azonban ukrán nacionalista körök részéről folyamatosan érezhető a törekvés, hogy a lembergi metropolita hatáskörébe kerüljön át.

Autonómiatörekvések a Szovjetunió felbomlása után

Az autonómiatörekvések általában az etnikai vagy területi önrendelkezést, illetve a kettő kombinációját célozzák. Kárpátalja esetében a rendszerváltás után – amely ott (minimális fáziskéséssel) egyúttal Ukrajna függetlenedését is jelentette – mindkét törekvésre találunk példát, amit, mint láttuk, az egyházmegyei autonómia megtartásának igénye is kiegészít. A helyi ruszin/ukrán népesség Kárpátalja egészére, míg a magyarság a Tisza-menti területre vonatkozóan fogalmazta meg autonómiakövetelését.

Ezeknek a törekvéseknek a legismertebb, máig érvényes dokumentuma az 1991. december 1-i népszavazás. A referendum tárgya Kárpátalja különleges státusú önkormányzatának, illetve Beregszász központtal egy magyar autonóm körzetnek a létrehozása volt. Magát a népszavazást Ukrajna egészében megszervezték, annak fő célja pedig az ország függetlenségéről való döntés volt, csak a Kárpátalján élők egy második, a Beregszászi Járás lakói pedig egy harmadik szavazólapot is kaptak. Kárpátalján a részvételi arány 90%-os volt; a régió autonómiájára a résztvevők 78%-a, a beregszászi magyar körzetre pedig az érintettek 84%-a – vagyis a magyarok helyi arányszámát is meghaladó többsége – szavazott igennel. Az esemény politikai értelemben vett legitimitását jól mutatja, hogy (az akkor még szovjet tagállam) Ukrajna első emberének, Leonyid Kravcsuknak a kérésére került az autonómia szó helyett a „különleges önkormányzati státus” kifejezés a szavazólapra.

Kijev végül ignorálta a népszavazás eredményét. A mulasztásért egyértelműen a mindenkori központi hatalmat terheli a felelősség, közvetve azonban Magyarország is felelős, ugyanis az ukrán–magyar alapszerződés, amelyet az Antall-kormány öt nappal a népszavazás után írt alá, egyik autonómiaformát sem említi, miközben garantálja az államhatár sérthetetlenségét. Kijev elutasító magatartása miatt a rutén nemzeti törekvéseket felvállaló szervezet, a Kárpáti Ruszinok Szövetsége végül az ENSZ-hez fordult, hogy segítsen az 1945 előtti, vagyis még a magyar állam által biztosított kárpátaljai autonómia visszaállításában. A magyar–ukrán alapszerződés 1993-as budapesti ratifikációja után a szövetség – látva, hogy az ügy most már elméletben sem számíthat külső diplomáciai támogatásra – radikális lépésre szánta el magát: létrehozta Kárpátalja ideiglenes kormányát. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy két héttel később a helyi közigazgatási szerv, a területi tanács elfogadta az 1991-es népszavazás eredményét – az ukrán állam azonban ezek után sem ültette át azt a gyakorlatba.

Több magyar vért, semmilyen autonómiát!   Egy rövid kitérő erejéig nézzük meg, miként is viszonyul jelenleg a kárpátaljai autonómia témájához a hazai balliberális szubkultúra, vagy legalábbis annak egyik zászlóshajója. A Telex 2022 júniusában – a „Tényleg létezik demokratikus igazolás Kárpátalja függetlenségére?” című, ebben a formában eleve hamis kérdést feltéve – ún. tényellenőrzésnek vetette alá az 1991-es népszavazást, ám végül kénytelen volt elismerni, hogy az autonómiapárti referendum ténye „inkább igaz”.   Ugyanakkor a szerző a fact-checking műfajában kötelező objektivitás helyett konklúzióként az ukrán nacionalistáknak kedvező álláspontot tette magáévá: szerinte „az Ukrajna feldarabolását célzó orosz törekvések miatt az autonómiatörekvések politikailag meghaladottá váltak”. Valójában persze egy legitim, az államot annak végrehajtására kötelező népszavazást sem politikailag, sem jogilag nem érvényteleníthetnek visszamenőlegesen a különféle események. A Telex azonban ennél is tovább megy, s elkeserítő látleletet adva a balliberálisok emberségéről és magyarságáról, a kárpátaljai magyar fiatalok harctéri bevetése mellett érvel, az ez elleni tiltakozásokat „Kreml-szagú követelésnek” minősítve.

A kilencvenes évek végén olyan kormányzati dokumentumok szivárogtak ki Kijevből, amelyek egyértelművé tették, hogy az ukrán állam továbbra sem kívánja elismerni a ruszinok létezését, sőt különféle cselekvési tervekkel rendelkezik a „politikai ruszinizmus” hazai és nemzetközi lejáratására. Ezzel párhuzamosan a Kárpáti Ruszinok Szövetségéből kitúrták az autonomista vezetést, akik emiatt 1997-ben már egy külföldi fővárosban, konkrétan Budapesten szervezték meg a ruszinok világkongresszusát, ami egyúttal a rutén nemzeti mozgalom száműzetését is szimbolizálta.

Habár az 1991-es népszavazás óta már közel három és fél évtized telt el, ez egyáltalán nem jelenti annak érvénytelenségét vagy elévülését. Egyrészt ugyanis az akkori szavazók jelentős része még mindig életben van, másrészt azóta sem történt olyan népi akaratnyilvánítás, amely ennek az igénynek a megváltozását igazolta volna, harmadrészt pedig ne felejtsük, hogy az önrendelkezési törekvések érvényessége a történelmi tapasztalatok szerint évszázados távlatokban mérhető. Létezik továbbá egy gyakorlati szempont is, ami akarva-akaratlanul felveti – méghozzá az eddigieknél sürgetőbben – Kárpátalja és azon belül a magyarlakta térség jövőbeli státusának a kérdését, ez pedig az új amerikai vezetés megváltozott álláspontja a háborút illetően, amely belátható távolságba hozta Ukrajna helyzetének a nemzetközi rendezését.

Magyar–ruszin/ukrán együttélés Kárpátalján

Mint láttuk, Kárpátalja történelmében meghatározó szerepet játszott a magyar állam felelősségvállalása, valamint – társadalmi szinten – a magyar–ruszin együttélés pozitív tapasztalata. Utolsóként ezt a témát járjuk körbe röviden.

A két nép együttélésének története lényegében egyidős a ruszinok etnogenezisével, hiszen a később ruténné vált szláv népeket a Magyar Királyság telepítette le a mai Kárpátalján. A négy évtizedes letelepedési folyamat lezárulását követően zajlott le a Rákóczi-szabadságharc, ahonnan már eseményjelleggel is datálható a két nép közötti kapcsolat. Ismert tény ugyanis, hogy a magyarországi nemzetiségek közül a ruszinok vettek részt a legaktívabban a harcokban a fejedelem oldalán; a szakirodalom szerint különösen a munkácsi és szentmiklósi uradalomban élők ragaszkodtak a földesurukhoz.

Azt, hogy a magyar állam milyen szerepet játszott a negyvenes évek első felében a ruszin kulturális életben, sőt nemzetté válásban, fentebb már részleteztük. Amit konklúzióként érdemes leszögezni: a magyar politikai örökségnek immár visszavonhatatlanul része az autonomista hagyomány, bármennyire is képtelen ezt a hazai baloldal elismerni, a jobboldal pedig tudatosítani. Beszédes tény, hogy a kilencvenes évek végén a Kijev által ellehetetlenített ruszin autonomista politikusok nem Prágába vagy Pozsonyba, hanem Budapestre tették át a székhelyüket – és mivel ebben a döntésben egyáltalán nem érthető tetten a magyar állam szerepe, nyugodtan állíthatjuk, hogy a helyszínválasztás során a pozitív történelmi tapasztalatok adták az ösztönzést.

A magyar állam az 1993-as kisebbségi törvényben a ruszinokat is felvette a 13 őshonos nemzetiség listájára (az ukránokkal együtt). Mivel a szóban forgó kisebbségek kulturális autonómiát élveznek, a ruszin önrendelkezés lényegében valóra vált – csak éppen nem Kárpátalján, hanem Magyarországon. Ami Kárpátalját illeti, szintén Budapest elkötelezettségét mutatja, hogy a magyar állam – karöltve az ország legnagyobb karitatív szervezeteivel – az orosz–ukrán háborúnak már az első hónapjaiban rekordértékű segélyszállítmányokat küldött a térségbe, nem csak a magyar többségű, hanem a ruszin/ukrán-lakta részekre, sőt a Kárpátokon túli területekre is.

Ami az egyházi kapcsolatokat illeti, a magyarországi görögkatolikus vezetők rendszeresen kiálltak a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye önállósága mellett. A rendszerváltás után az államhatár túloldalán működő hajdúdorogi püspökség volt az, amely azonnal segítséget nyújtott a munkácsiaknak az újrakezdéshez. A magyar–ruszin tudományos együttműködésről – amelyek szintén az 1939-es visszacsatolás után élték a virágkorukat – fentebb már szóltunk; ezen a téren a magyar állam segítsége jelenleg a nemzetpolitikai cselekvés területén, vagyis magyar–magyar viszonylatban érvényesül.

A magyar–ruszin kapcsolatok legfontosabb dimenziója nem politikai, hanem társadalmi jellegű, ennek egyik legfőbb indikátora pedig a nyelvismeret. A korabeli népszámlálások alaposan, a vármegyék és törvényhatósági jogú (mai szóhasználattal: megyei jogú) városok szintjén dokumentálták az egyes nemzetiségekhez tartozók nyelvtudását. Eszerint 1910-ben országosan a magyarok 0,5%-a, a ruszinoknak pedig 14%-a beszélte a másik nyelvét. Ebből felületesen, első látásra azt a következtetést vonhatnánk le, hogy a különbség az államnyelv magasabb státusára vezethető vissza – valójában azonban arról van szó, hogy minél nagyobb mértékben osztozott egy etnikum szállásterülete egy másik etnikumén, annál jobban ismerték az előbbihez tartozók az utóbbiak nyelvét. Ez az oka annak, hogy Máramaros vármegyében például már fordított volt a helyzet: a helyi többséget adó ruszinoknak csak a 8%-a beszélte az államnyelvet, miközben a magyarok mintegy negyede tudott ruszinul. A rutének magyarnyelv-ismerete egyébként Bereg vármegyében volt a legmagasabb (26%).

A magyar–ruszin kétnyelvűség tehát helyi szintén már Trianon előtt is erősen érvényesült, azonban Kárpátalja 1939-es visszatérése után az államvezetés konkrét lépéseket is tett ennek elősegítésére, ahogy azt például a tudományos élet intézményesítésének az esetében láthattuk. A gesztusértékű politikai tettek között kell említenünk, hogy Teleki Pál miniszterelnök 1940. január 1-én elmondott újévi rádióbeszédében ruszin nyelven üdvözölte a kárpátaljai hallgatókat. Azt pedig az említett Botlik-könyvből tudjuk, hogy a negyvenes évek elején a magyar fiatalság részéről kifejezetten megnőtt az érdeklődés a ruszin nyelv iránt, olyannyira, hogy az ungvári ruszin líceum és tanítóképző hallgatóságának közel felét a magyar nemzetiségű diákok tették ki.

Manapság ennek a fordítottját tapasztalhatjuk; a ruszin/ukrán diákok magyar tannyelvű iskolákba való tömeges beiratkozása már több évtizede megfigyelhető jelenség. Ebben nyilván az is szerepet játszik, hogy Kárpátalján hagyományosan Magyarország jelenti a kaput Európa felé. Ezenkívül egyértelmű jelek utalnak arra, hogy számos ruszin/ukrán nemzetiségű személy is felvette a magyar állampolgárságot, vagyis az egykori közös országhoz való jogi kötődés etnikumokon átívelően érvényesül Kárpátalján. (Konkrét adatokat már csak azért sem ismerünk, mert Kijev tiltja a többes honosságot.) Törvényileg egyébként nincs akadálya annak, hogy nem magyar etnikumú személyek is élhessenek a kedvezményes honosítás lehetőségével, ugyanis a jogszabály csak azt írja elő, hogy a kérelmező felmenői magyar állampolgársággal rendelkezzenek. Ez a feltétel pedig a Kárpát-medencében élő őslakosok, így a ruszin (felmenőkkel bíró) személyek esetében eleve adott.

Végül érdekességképpen említsük meg azt a tényt, hogy Kárpátalja lakói nem a kijevi, hanem a budapesti időzónához igazítják az óráikat. Ez nem egy szimbolikus gesztus, mint amikor az erdélyi magyarok szilveszterkor a közép-európai idő szerint bontják ki a pezsgőt, hanem annál sokkal több: egy állandó, életmódjellegű igazodás, ami egyúttal mindennél beszédesebben fejezi ki a kulturális hovatartozás érzületét.

Összefoglalás

Sorozatunk első két részében részletesen is ismertettük a román és szlovák szélsőjobboldal Kárpátaljára vonatkozó területi igényeit. Bemutattuk azokat az érveket – egyrészt az egykori Máramaros vármegye történelmi román régióként való interpretálását, másrészt a 19 évnyi (szlovák fennhatóságnak nevezett) csehszlovák uralmat –, amelyekkel az érintett politikusok nyilvánosan is megindokolták a kívánságaikat. Végül, de nem utolsósorban rámutattunk arra, hogy a román és szlovák ultranacionalisták területi vágyálmai valójában a Trianonban már bőségesen kielégített Kárpát-medencei irredentizmus, vagyis az egykori Magyar Királysághoz tartozó területek rovására történő terjeszkedési stratégia folytatásának tekinthetők.

A Kárpátaljával szembeni román és szlovák területi igényeknek a valóságban sem történelmi, sem etnikai, sem pedig erkölcsi alapja nincsen, miközben azok esetleges megvalósulása az etnikai konfliktusok és a regionális instabilitás egyértelmű kockázatát hordozná magában. Mindezeket az alábbi tényekkel tudjuk igazolni:

1. Történelmi szempontok. A történelmi Máramaros vármegye Trianon előtt soha nem volt Románia része; a történelmi román jelenlétet az is cáfolja, hogy Máramaros, illetve a régióközpont, Máramarossziget román elnevezése az eredeti magyar név hangzásalapú átvétele. Az sem igaz, hogy Kárpátalja valaha szlovák fennhatóság alatt állt: az első Csehszlovák Köztársaság idején Szlovákia és Kárpátalja két egyenrangú tagállam volt, alá-fölérendeltségi viszony nélkül. Ráadásul a 19 éves csehszlovák uralom történelmi léptékben eltörpül más állami fennhatóságok, például az ezeréves magyar jelenlét időtartama mellett.

2. Etnikai szempontok. A román szélsőjobboldal által követelt területen a románok lakossági aránya a 20. század folyamán végig 5-6% között mozgott. A szlovák szélsőjobboldal által igényelt területen a szlovákok aránya már Trianon idején is csak 1% volt, jelenleg mindössze fél százalék, a szlovák anyanyelvűeké pedig csupán 2 ezrelék. Kárpátalja mintegy 600 településéből csak 3 falu román, s mindössze 1 falu szlovák többségű.

3. Morális és kockázati szempontok. Románia az Erdély birtokbavételétől számított 70 alatt teljesen felszámolta a 700 éves szász kultúrát, a magyar többségű nagyvárosokba több százezer románt telepített, az önálló magyar egyetemet megszüntette, a nemzetiségi szimbólumok használatát pedig ma is bünteti. A szlovák politikai elit a 2. világháború után aktívan kivette részét a magyarok kitelepítéséből és teljes jogfosztásából, s a független szlovák állam kisebbségpolitikáját is az elnyomó intézkedések jellemzik (nyelvtörvény, Beneš-dekrétumok megerősítése, magyarellenes belső közigazgatási határok stb.). Témánk szempontjából külön fontos, hogy az Európa Tanács elmarasztalta Szlovákiát a területén élő több tízezres ruszin kisebbség alapvető nyelvi jogainak a szabotálása miatt. A homogenizáló nemzetpolitika hagyománya miatt sem Románia, sem Szlovákia nem alkalmas új etnikumok befogadására, s bármilyen mértékű területszerzés a részükről a kisebbségi jogsértések és az etnikai feszültségek eszkalációját eredményezné a térségben.

A trianoni és párizsi béke nyerteseinek kisebbségpolitikájával szemben éles kontrasztot képez a magyar államnak a dualizmus idején, s különösen az 1939–1944 közötti időszakban tanúsított Kárpátalja-politikája, de a jelenlegi magyar állam is élő, jól működő kapcsolatokat ápol a határ két oldalán élő ruszin kisebbséggel.

Ennek legfontosabb példái a következők:

Királyi Magyarország:

– Hegyvidéki Akció a falusi szegénység felszámolására (Egán Ede irányításával).

Két világháború közötti Magyarország:

– Kárpátalja különleges jogállásának biztosítása;

– Kisebbségi nyelvhasználati jogok garantálása a hivatalokban és az oktatásban;

– Helyi magyar és ruszin tudományos élet intézményesítése;

– Görögkatolikus egyház kiemelt támogatása.

Rendszerváltás utáni Magyarország:

– Kisebbségi önkormányzat biztosítása a magyarországi ruszinok és ukránok számára;

– Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye erkölcsi és szervezeti támogatása;

– Rekordértékű segélyadomány szétosztása a háború alatt, etnikai hovatartozástól függetlenül;

– Magyar állampolgárság biztosítása az őshonos lakosságnak, etnikai hovatartozástól függetlenül.

Keményfi Kornél