A tavalyi év egyik nagy filmje volt A brutalista (The brutalist) című háromórás alkotás, amely egy Ezüst Oroszlán-díjat, három Golden Globe-díjat és tíz Oscar-jelölést kapott. A film egy Amerikába kivándorolt magyar építész életét, küzdelmeit meséli el. A történet kitalált – a hazánkból elszármazott építészek sikere azonban nem fikció.

Arra, hogy mi a közös a Lánchídban és a Magyar Tudományos Akadémiában, a többség azonnal rávágná Széchenyi nevét. De ha úgy szól a kérdés, hogy mi a közös az említett kettőben, továbbá a Nyugati pályaudvarban, a Dohány utcai zsinagógában és a Magyar Zene Házában, a legtöbben a fejüket vakarnák. Pedig a válasz egyszerű: mindegyiket külföldi építész tervezte.

A nagyvárosokban már vagy kétszáz éve szokás, hogy más országokból származó, nemzetközi hírnévnek örvendő építészeket bíznak meg egy-egy emblematikus épület megtervezésével. Míg a Lánchíd esetében erre a szakemberhiány miatt volt szükség, manapság inkább a presztízsszempontok ösztönzik a városvezetőket vagy az államokat arra, hogy felkérjenek egy-egy világsztárt. Ami persze az alkotót, a megrendelőt és a közvéleményt egyaránt kompromisszumokra kényszeríti, hiszen az előbbinek figyelembe kell vennie az adott város építészeti hagyományait, valamint a lakosság ízlését és tűrőképességét, míg az utóbbiaknak meg kell érteniük: nem csak az alkotói szabadságnak, hanem az alkotói szabadság korlátozásának is megvannak a maguk ésszerű határai.

Ennélfogva a fenti cím is megtévesztő egy kissé. Ahogy a Lánchíd sem nevezhető angol hídnak, úgy például Hugyecz László alkotta sanghaji Park Hotel sem magyar toronyház. Mi több, honfitársaink elhíresült külföldi épületei még a magyarosnak nevezhető stílusjegyeket is nélkülözik. Ugyanakkor – és ez az érem másik oldala – a nagyközönség tájékozottabb része (a helytörténészekről és az építészszakmáról nem beszélve) általában tisztában van azzal, hogy egy-egy nevesebb épület kihez, vagy minimum milyen nemzetiségű építészhez köthető. A külföldi megbízásra dolgozó építészek tehát valójában a saját hazájuk hírnevét is öregbítik. Éppen ezért igenis érdemes számon tartani, hogy a nagy világvárosokban mely ikonikus alkotás köszönhető hazai, vagy legalábbis innen elszármazott személynek – legalább most, amikor Hollywood összekapcsolta a fejekben Magyarország és az építészi kreativitás fogalmát.

Kezdjük a példák sorát a szabadság városának is nevezett New Yorkkal, amely a 20. század első felében valóban a korlátlan alkotói kibontakozás lehetőségét kínálta azoknak a szerencséseknek, akik hozzájárulhattak a tervezőasztalon az ég meghódítására törekvő megapolisz átformálásához. E korai évtizedeknek volt az egyik meghatározó épülete az 1930-ban elkészült 27 emeletes San Remo-ház, New York első ikertornyos lakóháza. A Central Park szélén álló, a neoreneszánsz stílust manhattani méretekben megvalósító épület tervezője Emery Roth, aki 1871-ben Róth Imreként látta meg a napvilágot a felvidéki Gálszécsen.

Ugyanő tervezte a szintén a Central Park mellett található El Doradót, amely szintén egy ikertornyos luxusapartmanház, amely formájában és méreteiben is a San Remót utánozza, azzal a különbséggel, hogy a historizáló stílus helyett már az art deco jegyeit követi. A Central Park körüli épületekről készített fotókon állítólag ez a ház látható a legtöbbször. Róth Imre életművében azonban nem ez a két munka, hanem a Ritz-torony áll az első helyen, amelyet a helyi születésű Thomas Hastings építésszel tervezett közösen. A 165 méter magas toronyházat, amely a maga idejében a világ legmagasabb apartmanhoteljének számított, 1926-ban nyitották meg a nagyközönség előtt.

Róth irodáját (Emery Roth & Sons) halála után a fiai vitték tovább.

Ez a cég tervezte a 2011-es terrortámadásban elpusztított World Trade Centert is, így New Yorknak nemcsak az első, hanem – legalábbis közvetve – a legismertebb ikertornya is összekapcsolódik a felvidéki származású építész nevével.

Ha már New York a téma, akkor a pécsi születésű Breuer Marcellt, a Bauhaus egyik legismertebb művelőjét is meg kell említenünk. Breuer már a második világháború utáni időszak alkotója volt. Legismertebb épülete az 1966-ban átadott Whitney Museum of American Art (vagy ahogy a helyiek nevezik: a Whitney) székhelye. A járókelők feje fölé növő, komor hangulatú betonépület – amelyet az arra sétálók állítólag elkerültek, annyira ijesztőnek találták – az ún. brutalista építészet egyik legismertebb példája. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk a művészet gyönyörködtető szerepéről, illetve általában a lakosságot (fogalmazzunk így) megosztó épületekről, nem kérdés, hogy Róth Imre mellett Breuer Marcell is beírta nevét a New York-i építészet történetébe, sőt állítólag a bevezetőben említett film karakterét is részben Breuer személye ihlette. Maga a Whitney Múzeum egyébként 2014-ben – mivel a kiállítótere idővel már kicsinek bizonyult – elköltözött a helyszínről; az épület ma már a Metropolitan Museum részlegeként működik, immár hivatalosan is felvéve a tervező nevét (Met Breuer).

Szóljunk még néhány szót a belsőépítészeti munkákról is, ahol szintén találkozhatunk magyar nevekkel. A legismertebb ilyen munka, a detroiti Fisher-ház belső előtere a felvidéki kereskedőcsaládba született Maróti Gézát dicséri. Maróti élete végéig Magyarországon élt, s ő volt az, akit a Zeneakadémia és a Grasham-palota épületszobrait is készítette. Maga a Fisher-ház egyébként egy két világháború közötti art deco felhőkarcoló, s a forma- és színvilágát tekintve kifejezetten esztétikusnak mondható belső terem fontos szerepet játszott abban, hogy az épületet ma az USA egyik legjelentősebb műemlékeként tartják számon.

Ha már elhagytuk New York-ot, vessünk egy pillantást a hatvanas-hetvenes évek Chicagójára is. Nem, nem Paul Kersey-ről, a New York-i bosszúálló építészről akarunk beszélni, aki végül ide tette át a székhelyét, hiszen a Charles Bronson alakította igazságosztó tervező figurája csak fikció, bár a nevét akár magyarosan is ejthetnénk. Mácsai Jánosról van szó, aki a magyarországi német megszállás elől menekülve vált Amerikában John Macsaivá, s bár ő nem futott be olyan kimagasló karriert, mint korábban Róth Imre New Yorkban, jó néhány középületet és felhőkarcolót tervezett a városban ő is, és amíg élt, kifejezetten ismert névnek számított a helyi építészszakmában.

Most pedig az Egyesült Államok határait átlépve – de még mindig az amerikai kontinensen maradva – utazzunk egy kicsit délre! Brazíliában járunk, konkrétan São Paulóban, amely ma a fehér toronyházak végtelen panorámájáról ismert, ám ahol a harmincas évek elején még egyetlen ilyen épület sem állt – sőt nem csak itt, egész Latin-Amerikában sem. Az első fecske a több mint száz méter magas, nyomokban a New York-i Vasalóházra emlékeztető Martinelli Building volt, amelyet Fillinger Vilmos tervezett. Bár az épületről szóló magyar cikkek megemlítik a Krassó-Szörény vármegyében született építész nevét, az angol nyelvű nemzetközi szakirodalom nagyvonalúan Martinellit, az építtető-vállalkozót nevezi meg tervezőként. Szerencsére a brazilokról ez nem mondható el, ugyanis sikerült találni az interneten olyan angol nyelvű brazil szakoldalt, amely korrekt módon leírja a valóságot, továbbá egy portugál nyelvű Wikipedia-szócikk is elérhető Fillingerről (magyar nyelvű nem).

Végül, amerikai kitekintésünk utolsó állomásaként, nézzünk el a kanadai Mississaugába, ahol nem a hőskorszak toronyházai, hanem egy kifejezetten posztmodern, „tekergős” formát követő felhőkarcoló-csoport kapcsán találkozhatunk egy magyar tervező nevével. A 2012-ben átadott, kétségtelenül látványos Absolute World towers nevű lakóházakat – amelyekre az ott élők a Marilyn Monroe nevet ragasztották – egy pekingi és egy torontói iroda tervezte; az utóbbi egy ’56-os magyar, az akkor már hetvenes éveiben járó Burka Attila cége, aki személyesen is részt vett a munkában.

Ikonikus modern épületeket azonban nemcsak a tengerentúlon, hanem a világ más részein is terveztek Magyarországról elszármazott alkotók. Az 1965-67 között London egyik külső kerületében felhúzott, 26 emeletes Balfron Tower nem a magasságával, hanem a betonmennyiségével hívta fel magára a figyelmet, s mára – különféle komor hangulatú filmek és videóklipek kedvelt vizuális elemeként – popkultúrális tényezővé nőtte ki magát. A lakóház tervezője a budapesti születésű Goldfinger Ernő, aki a harmincas években költözött Londonba, s vált a brutalista modernizmus ismert képviselőjévé. Másik ismert lakóháza, a hasonló jellegű, közel százméteres Trellick Tower szintén több filmjelenetnek szolgált már a helyszínéül.

A Magyarországról elszármazott építészek azonban nemcsak az atlanti világban, hanem a Távol-Keleten is letették a maguk névjegyét. Közülük Hugyecz László a legismertebb, aki Ladislav Hudec, illetve Wu Dake néven gyakorlatilag létrehozta a modern Sanghajt. A fiatal építész eredetileg tanársegédként dolgozott a budapesti Műegyetemen, amikor az első világháború miatt behívták katonának. Oroszországi hadifogolyként szökött meg Szibériából, s jutott el hamis papírokkal Kínába, ahol végül egy sanghaji amerikai építészirodában helyezkedett el. Egy idő után aztán saját irodát alapított, és közel száz épületet tervezett különféle stílusokban, amiből hatvan most is megtalálható a nagyvárosban; ennek fele műemléki védelem alatt áll.

A Veritas Intézet kutatójának, Hammerstein Juditnak az írásából részletesen is megismerhetjük Hugyecz László életútját és munkásságát. A besztercebányai születésű alkotó nevéhez olyan épületek köthetők, mint a Sanghaji Nagyszínház, amely akkor a világ egyik legkorszerűbb moziépületének számított, a „zöld ház” néven ismert, ma a Sanghaji Írószövetségnek otthont adó villaépület, és természetesen a 84 méter magas, art deco stílusú Park Hotel, amely 1952-ig Ázsia legmagasabb épületének számított, s ma is a város egyik fő szimbóluma. Hugyecz László a kommunista hatalomváltás után elhagyta Kínát, művét azonban most is nagy becsben tartja az állam. Hugyecz egyébként később – XII. Pius pápa felkérésére – Szent Péter sírjának a feltárásában is részt vett.

Az említett Hammerstein-cikkből egy másik, kevésbé ismert építész, Gonda Károly munkásságát is megismerhetjük. Ő szintén Sanghajban alkotott, méghozzá híres kollégájával egy időben, ráadásul ugyancsak oroszországi hadifogolyként került Kínába, nem kevésbé kalandos módon. Gonda azonban csak nagyobb megrendeléseket vállalt: az ő nevéhez fűződik a maga korában ultramodernnek számító Sun-Sun luxusáruház, a klímaberendezéssel működő, emeleti lakásokkal is ellátott Capitol mozi, valamint a Cathay filmszínház. A rezsimváltás után Gonda is elhagyta Kínát.

Hugyecz Lászlót illetően érdemes megállnunk egy pillanatra, ugyanis azon nem kevés híresség közé tartozik, akit a szlovák nacionalista tudománypolitika visszamenőlegesen meg szeretne kaparintani magának. Ellentétben a magyar történetírással, amely kisebbségi komplexusok nélkül veszi tudomásul például Bél Mátyás polihisztor, Rudnay Sándor hercegprímás, Petőfi Sándor vagy akár Hugyecz László részleges szlovák etnikai hátterét, a történelmi reszlovakizáció aktivistáinak a szlovákká minősítéshez elég, ha valaki Felső-Magyarországon élt vagy született, legyen szó a Hontpázmány-nemzetségről, a Rákóczi-famíliáról vagy a felvidéki kötődésű magyar olimpiai bajnokokról. Hugyecz szlovákságának az igazolására és a korabeli névmagyarosítások kárhoztatására már egy angol nyelvű propagandaoldal is született (tulajdonosát ironikus módon Ladislav Kabosnak hívják), amiből például kiderül, hogy Sanghaj leghíresebb építésze egyenesen Szlovákiából távozott Kínába.

A valóság az, hogy Hugyecz László szlovák etnikai háttere apai ágon nem kizárható – a szintén építész Hugyecz György a vegyes lakosságú, de tót többségű Felsőmicsinyén látta meg a napvilágot –, anyja, a kassai Skultéty Paula viszont egész biztosan magyar nemzetiségű. Mindez azonban valójában lényegtelen: a Sanghajban már Hudec néven alkotó építész aktívan részt vett a helyi magyar közösség életében, a magyar egyesület elnöki tisztségét is elvállalta, 1942-ben pedig tiszteletbeli konzul lett – de nem az akkor már létező önálló szlovák államé, hanem természetesen Magyarországé.

Kevesen tudják, hogy a két említett honfitársunk mellett más magyar építészek is gazdagították munkásságukkal Ázsia különböző nagyvárosait, az arab világtól Iránon át egészen Japánig. Nincs most hely ezeknek az alkotásoknak a felsorolására, a Műcsarnok azonban tavaly – „Keletelt sorsok: magyar építészek Ázsiában” címmel – külön kiállítást szentelt a témának.

A sor végét zárjuk egy olyan sztárépítész munkájával, aki az eddig említettekkel ellentétben nem a modernista, sőt formabontó irányzatok követésével, hanem az antropológiai és természeti alapokhoz, valamint a helyi hagyományokhoz való visszatéréssel vált ismertté és népszerűvé. Makovecz Imréről és legismertebb külföldi művéről, a sevillai expópavilonról van szó. Mint ismert, az 1992-es világkiállításra felépített 67 pavilonból csak tizenötöt hagytak meg a spanyolok, a többit elbontották. A szakma és a közönség azonban ezek közül csak kettőt tart számon kiemelkedő munkaként: a chilei pavilont és Makovecz fából készült, fordított hajótestre emlékeztető, „héttornyos” alkotását, amelyet erdélyi mesteremberek, köztük székely ácsok készítettek a helyszínen.

Az épület hasznosításának mikéntje azonban sokáig kérdéses maradt: a pavilon négy évig üresen állt, majd Luis Portillo üzletember vette meg az andalúziai önkormányzattól, hogy energetikai múzeumot rendezzen be benne. A téma érdektelensége miatt az üzlet nem vált be, a tulajdonos a múzeumi tárgyakat eladta, az épületet pedig magára hagyta, aminek következtében megkezdődött az intenzív állagromlás, ráadásul a színesfémtolvajok a tornyok fémborítását is leszedték. 2022-ben aztán egy cordobai üzletember – érzékelve a helyhiányt, amitől a környéken megtelepedett vállalatok szenvedtek – megvette és felújította a pavilont, amely most pontosan úgy néz ki, mint a megépítésekor. Makovecz remekművének a története kétségtelenül egyedi: a fentebb tárgyalt épületek közül ez az egyetlen, amely nem egy már adott funkciónak, hanem a puszta esztétikájának köszönheti (ma) a létét.

Mint látjuk, a világhírűvé vált, fentebb tárgyalt épületek közös tulajdonsága a grandiózus, lenyűgöző megjelenés. Sajnos akadnak olyan szakírók, akik honfitársaink kinti sikereiről cikkezve a budapesti felhőkarcolókat szükségszerűségét emelik ki végkonklúzióként, figyelmen kívül hagyva, hogy Róth Imre, Hugyecz László és kollégáik olyan megapoliszokban alkottak, amelyeknek – történelmi és kulturális okokból – a lényegéhez tartozik a bábeli szemlélet, míg a magyar fővárosnak, tetszik vagy sem, a dualizmus végére kialakult az az egyedülálló karaktere, amelyet kiegészíteni ugyan lehet, túldominálni azonban tilos, ahogy azt egyszer itt már részletesebben is kifejtettük.

Tudomásul kell vennünk, hogy a művészi kreativitásnak vannak olyan termékei, amelyek a tengerentúlon építenek és hozzáadnak, Európában – s benne a sajátos adottságú Budapesten – viszont rombolnak és elvesznek.

Kovács Ferenc Erik