A napokban megtisztelő meghívót kaptam: a Bethlen Gábor Alapítvány (épp ma van a névadó halálának 396. évfordulója) díjátadó ünnepségére. Átolvasva a díjazandó jelöltek névsorát, azonnal eldöntöttem, hogy elmegyek, elsősorban két személyiség miatt (erre a magyarázatot a későbbiekben megadom).

Előbb azonban, a Himnusz után, egy kis történelmi áttekintés, mégpedig a csodás Díszteremben, magyar nagyságok portréi között és elegáns csillárok alatt. Az Alapítvány 1980 óta működik, többek között Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Czakó Gábor, Illyés Gyula kezdeményezésére. A mai üdvözlő beszédet dr. Tarnay Richárd, Pest megyei főispán tartotta, utána a kuratórium titkára, aki egyben a műsorvezető is volt, tekintett vissza az Alapítvány nehéz első éveire, míg 1985-ben az akkori művelődési miniszter, Köpeczi Béla hivatalosan is beleegyezett, hogy írásban rögzítsék létrejöttét.

Kiss Gy. Csaba Széchenyi-díjas irodalomtörténész, akit az Alapítvány jelenlegi titkára, Petrik Béla laudált, aktívan részt vett a szervezet létrehozásáért folytatott harcban, ami a hivatalos bejegyzés után is még fél évtizedig tartott. Kiss Gy. volt az egyik személy, aki miatt elmentem, ő ugyanis az ELTE Német Tanszékén már diákként politizált.

Az MDF egyik alapító tagja volt, a lakiteleki találkozó egyik szervezője, az Alapítvánnyal pedig az volt a céljuk, hogy megismertessék az embereket Közép-Európa életével, történelmével, hogy közvetítő szerepet játsszanak, és ennek ő talán a legismertebb művelője volt.

Később író, egyetemi tanár lett, akinek egyik alapelve így hangzott: „a közvetítés öröme és a felismerés izgalma hajtja”, mert a nemzetek közötti kapcsolatok építőjének szerepét vállalta. Olyannyira, hogy több ország egyetemén volt vendégtanár. Mivel ő pár hónapja elhunyt, ma a szintén MDF-alapító Bíró Zoltán irodalomtörténész adta át a Bethlen Gábor-Díjat Kiss Gy. Csaba feleségének és lányának. Ez volt az Alapítvány első posztumusz díja.

Ekkor következett az első zenei betét: Deák Volom Dávid fúvós produkciója színesítette az ünnepséget, s megtudtuk róla, hogy külföldön is ápolja a magyar népzenei örökséget.

A következő programpont a Márton Áron-emlékérem átadása volt. Ezt pedig a nagyon tiszteletre méltó 95 éves Kerényi Lajos piarista szerzetes kapta. Ő volt a második személyiség, aki miatt elmentem. Méghozzá több okból: a gimnáziumban, ahová jártam, több előadást tartott, és válaszolt a kérdéseinkre. Könyveit megvettem. Továbbá itt és most ismét meg akartam neki köszönni, hogy édesapám több hétig tartó agóniája alatt naponta bement hozzá a betegágyhoz. Ez ugyanis az ő egyik fő, és valószínűleg a legnehezebb tevékenysége volt, nem olyan régen hagyta ezt abba, ahogy hallottam.

Mindig és mindenhol kiállt a keresztény értékek megőrzéséért, mindig és mindenhol ezen értékek társadalomformáló szerepéről beszélt. Mindig az istenkeresőkhöz szólt. Sík Sándor papköltő és Mindszenty József bíboros édesanyjának hatása meghatározó volt egész életében. Nevéhez fűződik a nagymarosi ifjúsági találkozók megszervezése.

Nekem ő mindig a bátor, a tudós és a SZOLGÁLATTEVŐ, így csupa nagybetűvel, volt és marad.

Ezek után következett Szögi László történész-levéltáros szintén Márton Áron-emlékérme. (Laudáció dr. Bernát Ritától.) Tevékenysége korábban: az ELTE főkönyvtárának vezetője volt, a Katolikus Levéltár erdélyi és itthoni megteremtése, történészek és levéltárosok tanítása, egyházi levéltárak feltárása, az ELTE történetének megírásában való részvétel, hogy csak néhány munkaterületét említsem. (Az összes kitüntetett laudációját nem tudom teljes részletességgel megírni.)

A zenész mesterien tárogatózott. Síri csönd volt a teremben, annyira a szívekbe hatolt.

Következett a Teleki Pál-érdemérem kiosztása. Ennek felirata: Merjünk magyarok lenni!

Fazekas István drámaíró, költő, jogász, református lelkész, vagyis polihisztor, mondta róla a laudáló Béres József, és aki a tisztességről, a kitartásról, a történelem nehézségiről ad mindenkor számot.

Nagy-György Józsefről tanítványa, a történészhallgató Pálinkás Márk mondta a laudációt. Két dolgot tudtam megjegyezni: mindig részt vett a gazdák védelmében szervezett tüntetéseken, mikor Horn Gyula idején mindent privatizálni akartak. Feltűnő volt a székelyek iránti lelkesedése.

Tasnádi Gábor, akit Bakos István méltatott, Tamási Áron életútját követte esszéiben, könyvében. Országos szövetséget hozott létre kollégáival például a gombatermesztők gondjairól, foglalkozott az erdélyi konyhával, Kós Károlyért és Váci Mihályért pedig rajongott.

Amikor az Alapítvány sepsziszentgyörgyi ösztöndíjasára, Csiszér Csanádra került a szó, egyetemi oktatóként teljesen felmelegedett a szívem. A fiatalembert méltató tanára alig tudta felsorolni, mi mindent csinált már ez az ifjú ember iskoláskorában és most egyetemistaként is: matekversenyek, kísérletek, ifjúsági tudósklub megalakítása, adatfeldolgozó-fejlesztés saját készítésű szoftverrel, robotika- és elektronikaverseny stb. Tényleg csak a végtelen örömöt érzem, amikor ilyen tehetségről hallok. (A végén neki is külön gratuláltam, mint a zeneművésznek is.)

A zárószót Bíró Zoltán, a kuratórium elnöke tartotta. A Szózattal búcsúztunk el egymástól hivatalosan, de a büfében még folytatódtak a beszélgetések.

Hamarosan elindultam hazafelé, hogy rögtön megírjak mindent, amire emlékszem, mert úgy gondolom, ilyen feltöltődésekre mindenkinek szüksége van, illetve lenne. És több ilyen felemelő élmény kellene.

Molnár Judit