Egy jó évvel a halála előtt beszéltem Czakó Gáborral. A Sánta kutya díj sorsa után érdeklődtem. Elmondta, hogy noha ők abbahagyták, de javasolta, hogy folytassam. Megtetszett a gondolat, de addig-addig dédelgettem magamban, hogy egyre inkább elment tőle a kedvem. Először talán azért, mert a díjról döntő emberek civilnek számítottak, engem pedig egyértelműen politikusként kezelnének, noha konkrét feladatom, hatalmam nincs.

Másodszor azért, mert politikusság ide, civil jelleg oda, a mi oldalunk üzenetei nem jutnak el a balos szekértáborba. Vagy ha mégis, nem elgondolkodtatja őket, hanem inkább hergeli, aktivizálja őket. Miként a róluk szóló hírek nekünk teszik meg ezt a szolgálatot.

Harmadszor pedig azért, mert az efféle támadások, amelyek a gúny köpenyébe vannak burkolva, csak tovább hergelik az embereket, márpedig hergelésből túlon túl sok van, s nem tesz jót lelki egészségünknek, de talán a testinek sem. Ez a túlpörgetett feszültség eltántorítja a közélettől a nyugalomra váró embereket, főleg a fiatalokat.

Negyedszer, bár lehet, hogy ezt kellett volna első helyre tenni, mások szennyesének nyilvános kiteregetése nem keresztény cselekedett. Megszólásnak nevezi ezt az erkölcstan. Szakszerűbben: mások valós hibájának indokolatlan emlegetése, a jó hírnév megsértése vagy kisebbítése. Bűn a felebaráti szeretet ellen. Bármily nehéz is a pártpolitika terén elfogadni, de az ellentáborban lévő emberek is felebarátaim, Krisztus őket is szereti és meghallt értük. Ha a keresztény politika ebben a szellemben szólalna meg, több híve lenne, s tán szavazója is.

Mindenféle fennkölt gondolatot mellőzve, teljesen „civil” szemüvegen át Weöres Sándor tökéletesen írta le ezt a jelenséget a Pletykáló asszonyok kis remekében:

Juli néni, Kati néni / – Letye – petye – lepetye! – / Üldögélnek a sarokban, / Jár a nyelvük, mint a rokka / – Letye – petye – lepetye! – / Bárki inge, rokolyája / – Letye – petye – lepetye! – / Lyukat vágnak közepébe, / Kitűzik a ház elébe / – Letye – petye – lepetye!

Így tehát a sánta kutya számomra már nem díj, hanem állatorvosi eset. Ezzel persze nem lesz kevesebb a hazugság a közéletben, de a díj fénykorában sem szorította ezeket vissza.

Surján László