Nem tudom, mit tennénk, ha hazánkat olyan minden szabályt és jogot semmibe vevő fegyveres támadás érné, mint Ukrajnát. Azt tudom, hogy 1848-ban nem haboztak eleink fegyvert ragadni. A hadra fogható ukrán férfiak, ha tehetik, csapot-papot hátrahagyva elmenekülnek. Nem érzik magukénak a háborút. Nem hibáztatom őket.

Ukrajnának nincs esélye, bármennyi fegyvert és lőszert kap. Az orosz katonai potenciálra gondolva nem értem az egész helyzetet. Amikor az oroszok megindultak Kijev felé, azt hittük, hogy a harcoknak hamar vége lesz. Nem lett. Ezt akkor az ukrán hősiességnek tudtuk be. De mi van, ha az oroszok épp a háború elhúzódásában érdekeltek? Ha csak kóstolgatták a nyugati haditechnikát? Ha csak a saját fegyvereiket akarták éles helyzetben kipróbálni? Később azt láttuk, hogy az ukrajnai oroszok nem fogadták lelkesen nemzettársaikat. Akkor mondták többen, magam is gondoltam, hogy most születik az ukrán nemzet. De az állóháború nem tette világossá, hogy mi zajlik az ott élő emberekben. Aki tehette, menekült. Kárpátaljára nemcsak ukrán, hanem ukrajnai oroszok is jöttek. Lehet, hogy ezzel alaposan átrajzolják Kárpátalja etnikai térképét.

Ukrajna már emberhiánnyal küzd. Elkezdte követelni, hogy a szövetségeseknek vélt országok kergessék vissza az elmenekült hadköteleseket. Jogilag ez alighanem indokolt, hiszen a hadköteles ember törvényszegő. Ukrajna persze különleges világ, s úgy látszik, a népességnyilvántartás sem áll a helyzet magaslatán.

Ukrajna fő támogatóinak vélt országok, mint például Németország, a visszatoloncolásra nem hajlandók. Meglepetésre a liberálissá vedlett lengyel kormány erre is kész.

Ady megírta, hogy rohanunk a forradalomba. Most nem tudom mit mondana. Rohanunk a világháborúba? Tévedhetek, de a háborús pszichózist jórészt a sajtó által gerjesztettnek érzem. Persze a hadiipar haszonlesése is belejátszik. De – remélem – profik csak fel tudják mérni, hogy milyen veszéllyel járna, ha valóban kitörne a háborúság.

Nehezen élem meg a lengyelek háborúpártiságát, azt például, hogy készek beengedni az amerikai atomfegyvereket lengyel területre. Az ő történelmi tapasztalatuk persze az, hogy az oroszok mindig készek elfoglalni őket. Félnek.

Nekünk a XX. század azt tanította, hogy ha mások háborújába belekeveredünk, csak rosszul járhatunk.

Mi tehát a béke mellé állunk, még akkor is, ha ez csak jámbor óhaj. Kikényszeríteni a nekivadult nagyhatalmakból a békét nem tudjuk.

De a kardcsörtető államok polgárai sem vágynak arra, hogy fiaik messzi frontokon leljék halálukat.

Nem szeretnék, ha városaikat rommá lőnék az ellenséges rakéták, halált hozó pilóta nélküli repülőgépek.

Az európai választásokon a polgárok választhatnak a békepárti és a háborúpárt erők között. Ez új helyzet, mert eddig általában belpolitikai kérdések alapján döntöttek. Jó lenne, ha megértenék: most előtérbe kerültek a külpolitikai és hadászati kérdések.

Május van. A katolikusok ilyenkor Szűz Máriához, Isten anyjához fordulnak. VI. Pál pápa mai is időszerű üzenete: „Imádkozzunk a békéért! [Mária ] Világosítsa meg a népek sorsának intézőit. Érje el közbenjárásával, hogy Isten, ki parancsol a szeleknek és viharoknak, az emberi szívek egymás ellen csapó viharát is lecsendesítse. Adja meg nekünk az igazságosság és a szeretet biztos alapjain nyugvó igazi békét!”

A békéért fohászkodni minden Istenben hívő ember tud, nemcsak a katolikusok. Nagyon is indokolt, hogy meg is tegyék.

Surján László