Karácsonykor jött a szenzációs hír: Kreml-közeli források szerint Budapest lehet a Putyin–Trump-találkozó helyszíne. Két nap múlva kiderült, hogy Szlovákia is bejelentkezett a közvetítői szerepre, ráadásul Putyin támogatásával. Bár a magyar külügy egyetért a szlovákiai helyszínnel, a történetnek van egyfajta hátbaszúrás jellege.

Mielőtt azonban még úgy éreznénk, hogy elvesztettünk egy már megnyertnek hitt lehetőséget, jó, ha tudatosítjuk: Oroszország és Ukrajna konfliktusában eddig 12 ország ajánlotta fel a közvetítést, köztük volt olyan, amelyik négyszer is. A szlovákiai helyszín tehát a tapasztalatok tükrében csupán spekuláció. Az már a hazai sajtó felelőtlensége, hogy a budapesti találkozó beharangozásakor az elvárható realista távolságtartás helyett – a pillanat megnyerésének nyilvánvaló szándékával – a szenzációkeltésre és lelkesítésre játszott.

A nemzetközi politikában a közvetítői szerep a legrangosabb feladatok egyike, legyen szó országról vagy személyről.

A 20. század legnevesebb diplomatájaként ismert Henry Kissinger például ebben a minőségben szerezte az elismertségét. Megjegyzendő, hogy a diplomáciában meg kell különböztetni a közvetítői és a jószolgálati szerepet, ugyanis „a jószolgálatot tevő fél csak összehozza a tárgyalóasztalhoz a vitában álló feleket, míg közvetítés esetén a közvetítő fél be is kapcsolódik a közbenjárása során létrejött tárgyalásokba, és a vita megoldására érdemi javaslatot terjeszt elő” (Martonyi János et al. [szerk.]: Diplomáciai lexikon. A nemzetközi kapcsolatok kézikönyve. Éghajlat Könyvkiadó, Budapest, 2018., 145. oldal).

A harmadik fél részvétele „leginkább a vitarendezés kezdeti szakaszában hasznos, amikor a szembenálló felek közötti kommunikáció még korai, sok esetben kontraproduktív lehet”, s a közvetítő javaslatai „megbízhatóbbaknak, semlegesebbeknek tűnhetnek a felek számára, és hozzájárulhatnak a közvetlen tárgyalások elindításához, az eredményes lefolytatásához szükséges bizalmi minimum megteremtéséhez” (ugyanott, 80. oldal).

Akármilyen országból azonban nem lehet közvetítő: az adott államnak egyrészt élveznie kell a szembenálló felek bizalmát, másrészt rendelkeznie kell azzal az erkölcsi tekintéllyel és képességekkel, amely a külvilág szemében alkalmassá teszi erre a feladatra.

Orosz–ukrán viszonylatban a 2014. szeptemberi minszki szerződés volt az utolsó sikeres közvetítés, ám ez az egyezmény nem a két ország, hanem az ukrán állam és a donyecki szakadár entitások viszonyát rendezte többek között egy tűzszüneti megállapodás keretében, amelynek megszövegezésében és aláírásában a közvetlenül érintett feleken túl Oroszország és az EBESZ is részt vett. (Moszkva éppen e paktum Kijev általi megszegésére hivatkozva támadta meg 2022 februárjában Ukrajnát.)

Mivel az ukrán állam és a szakadárok közötti harcok a következő évben kiújultak, 2015 októberében Luxemburg – mint az EU soros elnöke – felajánlotta a közvetítést, ám nem a minszki aláírók, hanem Oroszország és az Egyesült Államok között. Ezek szerint akkor még volt annyi politikai bátorság egy nyugat-európai országban, hogy nevesítse és porondra szólítsa az ukrajnai konfliktust befolyásuk alatt tartó nagyhatalmakat, ráadásul Xavier Bettel, a nagyhercegség miniszterelnöke még azt is elismerte, hogy az Oroszország elleni gazdasági szankciók (amelyeket súlyosság tekintetében össze sem lehet hasonlítani a mostaniakkal) lassítják az EU növekedését, ezért kompromisszumokat javasolt.

Az orosz–ukrán háború árnyékában, illetve annak kitörése után viszont kifejezetten a két szovjet utódállam közötti direkt közvetítés igényével léptek fel a mediátorszerepre törekvő országok. Erdogan török elnök már 2022 januárjában felajánlotta Putyinnak és Zelenszkijnek, hogy országában rendezzék a nézeteltéréseiket. Lukasenko fehérorosz államfő a háború kitörésének napján, február 24-én tett ugyanilyen javaslatot. Néhány nappal később a kínai külügyminiszter jelezte telefonon ukrán kollégájának, hogy országa hajlandó közvetíteni a szembenálló felek között.

Erdogan a következő alkalommal már egy konkrét humanitárius vészhelyzet, a zaporizzsjai atomerőmű miatti válság kapcsán jelentette be, hogy Törökország szívesen részt vállalna a megoldásban.

Szűk három hónappal később egy nem kevésbé fajsúlyos világpolitikai szereplő, Ferenc pápa jelezte a Vatikán közvetítési hajlandóságát.

A katolikus egyházfő az America című jezsuita folyóiratnak adott interjújában elmondta, hogy már a háború másnapján felkereste ajánlatával a szentszéki orosz nagykövetet, amit azonban Szergej Lavrov külügyminiszter akkor egy udvarias hangvételű levélben visszautasított.

2023 januárjában Erdogan török elnök egy telefonbeszélgetés során ismét felajánlotta Zelenszkij ukrán elnöknek Isztambul mediátori segítségét, míg februárban Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök fejezte ki ugyanezen készségét arra az esetre, ha a felkérés a két hadviselő országtól és az Egyesült Államoktól érkezne. Májusban, a hét legfejlettebb ipari országot tömörítő G7-csoport csúcstalálkozóján Lula da Silva brazil elnök is nyilvánvalóvá tette hajlandóságát a közvetítésre.

Figyelembe véve az Amerikai Egyesült Államoknak az Ukrajna finanszírozásában játszott vezető szerepét, valamint azt a tényt, hogy a két szláv állam viszonyának elmérgesedése a washingtoni közreműködéssel megvalósított 2014-es Majdan téri tüntetéssorozattal, illetve elnökbuktatással kezdődött, a legmeglepőbb ajánlatot alighanem Donald Trump tette, amikor 2023 júniusában kijelentette: itt az ideje, hogy Amerika közvetítőként lépjen fel a két ország között. Ami azonban első pillanatra nagyhatalmi szerepzavarnak vagy kommunikációs trükknek tűnik, valójában a geopolitikai irányváltás üzenete volt az amerikai elnöki pozíció potenciális birtokosától.

2024 januárjában, a davosi Világgazdasági Fórumon egy olyan európai ország jelentette be közvetítői igényét, amelyet akár a semlegesség márkatulajdonosának is nevezhetünk. Svájc ajánlata abban különbözött az előzőektől, hogy Kína bevonását is kívánatosnak nevezte, mivel a távolkeleti óriás az orosz szövetségi kapcsolat miatt a konfliktus fontos szereplőjévé vált. Ugyanebben a hónapban a török elnök ismét kifejezte készségét a rendezésben való részvételre. Ami Svájcot illeti, az alpesi ország nem sokkal később, a június 15-16-i konferencia rendezőjeként valóban fontos diplomáciai szerepet játszott, csakhogy az Oroszország kizárásával lebonyolított, lényegében a nyugati országok dzsemborijának tekinthető kétnapos csúcsot – elnevezése dacára – aligha nevezhetjük tényleges békekonferenciának.

Idén augusztusban aztán Brazília után egy újabb BRICS-ország, India is bejelentkezett közvetítőnek. Narendra Modi miniszterelnök kijevi látogatásán tett ajánlatot Zelenszkijnek, azonban Ukrajna kurszki betörése miatt az orosz–ukrán béketárgyalások esélyei ebben az időben minimálisra csökkentek.

Magyarország mediátori szerepe a július 1-én induló EU-elnökséggel vált politikai realitássá, noha hazánk békepárti politikája már korábban is nyilvánvaló volt. Szijjártó Péter külügyminiszter az említett svájci konferencián, vagyis két héttel a magyar EU-elnökség kezdete előtt nyilvánította ki, hogy Magyarország – mivel a többi uniós tagállammal ellentétben nyitva tartotta a kommunikációs csatornákat Oroszországgal – készen áll a közvetítésre. Orbán Viktornak már ennek a szándéknak a jegyében folytatta le a magyar EU-elnökség alatti békemisszióit, amelynek során (kronologikusan haladva) többek között Zelenszkijjel, Putyinnal, Hszi Csin-pinggel, Ferenc pápával, Donald Trumppal és Erdogannal is találkozott. Ez a diplomáciai maraton még akkor is megerősítette hazánk nemzetközi pozícióit, ha Magyarország esetleg végül nem kap a képességeihez és teljesítményéhez méltó lehetőségeket a konfliktus lezárásában.

Most már csak a bevezetőben említett megjegyzést kell kibontanunk: miért is támad az embernek hátbaszúrás-érzete a szlovákiai helyszínről szóló legújabb információ hallatán?

Mint tudjuk, a magyar kormány már a 2011-ben meghirdetett keleti nyitás óta korrekt kapcsolatot ápol a Kremllel – attól függően, hogy a nemzetközi viszonyok ezt éppen mennyire tették lehetővé –, míg Szlovákia csak a 2023-as kormányváltáskor „fedezte fel” Oroszországot. Ugyanakkor amíg Budapest a Bethlen Gábor-i külpolitika örököseként próbál egyensúlyozni a világ nagy erőközpontjai között, a pozsonyi kormány pontosan azzal a vehemenciával pályázta meg a „Moszkva legjobb barátja” címet, mint amit a fiatal Szlovákiától (más témákban) már oly sokszor megtapasztalhattunk. Ami az egész történetet külön érdekessé teszi, az az, hogy Ukrajna ügyében a Nyugat változatlanul Magyarországot állítja be a fő kerékkötőnek – a jelenség okainak megfejtése azonban már a hungarofóbia-kutatás tárgykörébe tartozik.

Az a tény, hogy Putyin a szlovákiai helyszínre való azonnali rábólintással Pozsony külpolitikai ambícióinak a nyílt támogatójává lépett elő, valójában kevésbé érdekes. Tekintettel arra, hogy Moszkva a legkevésbé sem kapkodja el a rendezési folyamatot, valószínűleg csupán a kockacukor-diplomácia jegyében kiosztott gesztusról van szó, amelyért, valljuk be őszintén, Robert Fico teljes mértékben megszolgált.

Ami itt igazán érdekes, az a tanulság, miszerint Közép-Európában az ellenség alternatívája nem a barát, hanem a rivális.

És ezen az sem változtat, hogy a magyar külügy – bölcsen és nagyvonalúan – egyetértését fejezte ki az amerikai–orosz csúcs szlovákiai helyszínével kapcsolatban. Az egykori Magyar Királyság területén osztozó utódállamok száz éve árgus szemekkel figyelik a mindenkori magyar kormány diplomáciai tevékenységét, s bár ők maguk a renitens külpolitikát a legkevésbé sem engedhetik meg maguknak (melyiküknek hiányzik, hogy a Nyugat hirtelenjében „felfedezze” a magyarkérdést?), Trump győzelmével a magyarokra jellemző különutasság egyszeriben fősodor lett.

Tudják ezt Pozsonyban és Bukarestben is. Ha számíthatunk valamire 2025-től ebben a térségben, akkor az a licitpolitika felpörgése lesz. (A trumpista Călin Georgescu idő előtti megbuktatása, noha önmagában csúnya történet, ebből a szempontból kifejezetten hasznos fejlemény hazánk számára.) Ha a hála nem is politikai kategória, a hitelesség remélhetőleg igen – legalábbis Magyarország ebben bízhat a leginkább, amikor majd sorra tűnnek fel Európában, s azon belül térségünkben a „nyergelj, fordulj” nevű sportág éllovasai.

Mindenesetre a fentebb felsorolt közvetítési kísérletek egyértelművé teszik, hogy vízióval és erővel bíró rendezőerők hiányában még a középhatalmak nemzetközi aspirációi is hiábavalók.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért a szilveszterkor záruló magyar EU-elnökséggel még nem zárultak be hazánk nemzetközi lehetőségei. Pesszimizmusra akkor sincs okunk, ha néha úgy tűnik, hogy a történelem kis játékosai nemcsak azt képesek elvenni tőlünk, ami a miénk, hanem azt is, amit még meg se szereztünk. Alig egy hónap múlva sokkal többet láthatunk a jövőből, mint az elmúlt három évben összesen. Addig is reménykedjünk, hogy a végén – bár még csak tél van – beérik a vetés.

Kovács F. Erik