Milan Kunderát idézi a cím, s nem véletlenül. A 95 éve született és tavaly meghalt cseh író egyik nagy hatású vagy épp a legnagyobb hatású műve egy rövid tanulmány, ami Európa megrablásáról és Közép-Európa tragédiájáról szól.
A német és az orosz malomkövek között őrlődő, kiszolgáltatott kis nemzetek sorsa azért tragikus, mert lehetett volna másképp is, s volt is másképp.
A középkori magyar királyság, vagy Mátyás Magyarországa még nagyhatalom, a lengyel-litván perszonálunió is kora meghatározó állama volt. Magyarország, de részben a többiek tragédiája akkor kezdődhetett, amikor a keleti malomkövet az ottomán birodalom alkotta, a nyugatit pedig a Habsburgok. Ezt követően viszont mi magyarok rosszul kezeltük a térség kis nemzeteinek öntudatra ébredését. Így, amikor módjuk lett rá, szétrobbantották a térség egységét megteremtő Monarchiát, miközben Kundera szerint nem is érzékelték, hogy az – hiányosságai ellenére – pótolhatatlan. Közép-Európa kis, sebezhető államainak gyengesége tette lehetővé Hitler első hódításait és végsősoron Sztálin győzelmét is. Fontos és máig ható következménye van annak, amit Kundera megfogalmazott: A térség nemzeteinek nem sikerült kellő mértékben beleépülniük az európai tudatba, s így a Nyugat kevésbé ismert és törékenyebb részévé váltak, ráadásul furcsa és nehezen elsajátítható nyelvük is függönyként takarta el őket.
A Nyugat a huszadik században kétszer mondott le rólunk, közép-európaiakról. A Nyugat? Mondjuk ki név szerint: Először Daladier francia és Chamberlain brit miniszterelnök és Mussolini olasz diktátor. Ők 1938-ban hozzájárultak, hogy Hitler a maga igényei szerint rendezze át a térséget. Amikor azután fordult a kocka, Franklin D. Roosevelt, és Winston Churchill megismételték ezt a hibát, de Jaltában Sztálin volt a kedvezményezett.
Tévedsz, ha azt hiszed, hogy ez az eszmefuttatás öncélú, és nincs köze mai mindennapjainkhoz. Közép-Európa nemzetei kulturálisan sok évszázada a Nyugat részei. A malomkövek között őrlődve meggyengültek, majd 1945 után kikerültek a Nyugat látóköréből.
A huszadik század végén meglepetésre képesek voltak túlélni a legyőzhetetlennek tartott Szovjetuniót, és hívatlan vendégként kopogtatni a Nyugat ajtaján.
Akkor (kényszeredett) örömmel fogadtak minket, de nyugalmat akartak: aggódva figyelmeztettek, hogy ne kérjük számon az előző korszak bűneit. Végül nagy kegyesen beengedtek minket a klubjaikba. EU és NATO tagok lettünk, de folyamatos a leckéztetés, és felháborodnak, ha a szerződéseket komolyan vesszük, és élni is akarunk a papíron meglévő jogainkkal.
Kundera már négy évtizede felismerte, hogy ez a Nyugat már nem az a Nyugat, ahová a vasfüggöny mögül kikukucskálva vágyva vágyódtunk. Kundera 1983-ban vátesznek bizonyult, amikor ezt írta: „A mai modern világban, ahol a hatlom egyre inkább néhány nagyhatalom kezében koncentrálódik, tulajdonképpen az összes európai nemzetnek szembe kell néznie azzal a veszéllyel, hogy rövid időn belül maga is kis nemzetté válik, és azok sorsára jut.” Látjuk Németország vergődését, Macron elnök kapkodását, Európa világgazdasági jelentőségének csökkenését. Kunderának igaza volt. Van-e kiút ebből a helyzetből?
Közép-Európa példa lehet, hiszen mi nemcsak élő, hanem túlélő részei vagyunk a nagy Európának.
Hajdan a kereszténység alapozta meg a Nyugat egységét. Isten a reneszánsz óta fokozatosan kiszorult a közgondolkodásból. Helyét a művészet, a kultúra foglalta el. Korunkban ez is elveszítette egységteremtő erejét, s most döbbenten látjuk Kunderával, hogy semmit sem tudnak a helyére tenni. Lehet, hogy most jön el Közép-Európa ideje? Nálunk még több az Istenbe vetett hit, több a kultúra is. Kundera feletette a lehetőséget, hogy a rejtőzködő Isten ismét megjelenik. Ennek még nem látjuk sok jelét, bár érdemes felfigyelni arra, hogy idén Nagyszombaton Franciaországban tizenkétezer zömmel fiatal felnőtt keresztelkedett meg.
Évszázadokon át Közép-Európa védte Európát a külső ellenségtől. Lehet, hogy most saját magától kell megmenteni?
Bajban van a messze város, / Gyürkőzni kell a Halállal: / Gyürkőzz, János, rohanj, János.
(Ady Endre: A mesebeli János)
Surján László
