Köszönöm, jól vagyok

Dávid Katalin üzenete

Az újrainduló Magyar Szemle (1992) azt tudakolta néhány felkért értelmiségitől, hogy mit tartanak az ország legégetőbb gondjának, és mit tartanak helyzetünkben a legbiztatóbbnak.

A választ adók egyike Dávid Katalin művészettörténész volt, aki idén szeptemberben, századik születésnapja után 37 nappal hagyott árván bennünket. Válasza nemzedékének fontos üzenete. Munkássága a II. világháború utáni időszakra esik, de gyökerei a két nagy háború közti Magyarországig érnek. Abban az évben érettségizett, amikor születtem. Nagy távlatokat látott tehát át, írása ezért ma is iránymutató.

Az alábbiakban minimális rövidítéssel közlöm a Magyar Szemle második évfolyama első számában megjelent válaszát, ami elsősorban a körkérdés első részével foglalkozik.

Fantasztikus élmény több mint négy évtized múltán visszakanyarodni fiatal önmagunkhoz. Mert én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik a háború végét már felnőttként érte meg, és most újra hallja megvallani azokat az eszméket, amelyektől akkoriban egy beteg, szegény, háborútól kivérzett ország gyógyulását várta.

A családi és a baráti kör, amely a két világháború között környezetemet jelentette, s amely így meghatározó volt számomra, olyan kereszténydemokrata eszmeiséget képviselt, amely a keresztényszociális tanítás konkrét programjával kívánta indítani az újjászülető ország életét.

Figyelem közben az azóta születettek érzéseit, akiknek többsége idegenül áll ebben az átalakuló jelenben. Alig van köztük, aki tudja, hogy eddigi élete a történelem természetes menetének ellenében telt, és hogy most ért el oda, hogy lezártnak tekintheti a második világháború éveit. És még kevesebb, aki felfogja, hogy rá vár az a munka, amelyről valamikor azt hittem, hogy az én generációm történeti feladata lesz.

NAPJAINK KEZDETÉT 1988 Szent László ünnepétől datálom. A nap nem történelmi dátum, de mégis ezen a napon esett meg valami olyan, ami először érintette meg az emberek lelkét, fiatalét és öregét egyaránt. Az első nagy tüntetés volt a 20. századi Magyarországon, amely mindenfajta diktatúra ellen szólt! Ettől kezdve, ha valaki – akár csak udvariasságból – hogylétem felől érdeklődik, válaszom minden esetben az: „köszönöm, jól vagyok!” És ettől a választól nem tántorított el semmi, ami pedig keserűvé tehetett volna. Bár ilyen – szerencsére – nem volt sok, de mégis volt néhány dolog. Amikor pl. az utolsó szocialista parlament nagy-nagy többséggel megszavazta a vízlépcső építésének folytatását. Vagy ilyen volt, amikor az utolsó szocialista kormányunk engedélye alapján az országban rejtetten meglévő valutakincs átlépett a nyugati határon, és az bizony nem volt kis összeg. Látni is iszonyatos volt a maradéknak ezt az elpocsékolását.

De én akkor sem mondtam, hogy nem vagyok jól, amikor ironikus cikkek jelentek meg arról, hányszor hangzik el a magyar televízióban ez a szó: „magyar”. Pedig ez felháborított, mint ahogy azok a durva, útszéli hangok is, amelyekkel egyesek a pápalátogatást kísérelték meg bemocskolni. Ezt a kettőt említem, pedig ezeken kívül még sok minden felháborított. Ezeket nem akarom most említeni. Azonban a „magyar” szó bármennyiszer való kimondása vagy II. János Pál pápának, ennek a nagyszerű karizmatikus személyiségnek vendégként való ittléte csak azokat irritálhatta, akik még ellenzéknek sem valók egy magyar parlamentbe. Mert mindkét dolog alapvetően morális kérdést érint, és ezenkívül intelligenciát, politikai érzéket, az ember, a másság tiszteletét, a pluralitás elfogadását és patriotizmust. Így tehát ez az idő igencsak próbára tette kedvemet, de a „rossz” jelző már nem tért vissza. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elhagyott volna az aggodalom.

Ez az érzés jellemzett engem mindig, és tudom, hogy most fokozódott, mert fokozódott a személyes és a kollektív felelősség egyaránt.

1990 óta, amikor 1947 után először lett újra módom szavazatot leadni az általam kiválasztott politikai pártra, enyém lett az ország gondja.

Lehet, hogy ez kissé túlzottnak hangzik vagy talán fellengzősnek, mégis így igaz. Ez a felelősség egy demokráciában minden embert terhel. A strukturális bűn, amelyben mindannyian részesek voltunk az egypártrendszer idején, most személyes felelősséggé vált. És ez annál keservesebb, mert nincs kibúvó alóla. Az egypárt-időben megtehette valaki, hogy nem ment el szavazni, de ha most teszi, az annyi, mintha megtagadná vagy kiszolgáltatná meggyőződését mások ellenében. És az ilyen a jövőt szolgáltatja ki. Meg kívánom mondani már most: tudom, hogy arra adom szavazatomat a jövőben, akinek a programját a kereszténydemokrácia a keresztényszociális tanítást érvényesítve határozza meg. És ezzel már választ is adtam az első kérdésre, vagyis arra, mi az, amit hazánk legégetőbb problémájának tartok századunkban máig: a szociális problémák megoldásának hiányát. Tudom, hogy ennek megoldásához az egyetlen lehetséges út – erre tanít a keresztényszociális tanítás – a societas humana, a társadalom felélesztése.

A harmincas évek óta a totális diktatúrák zsarnokian rátelepedtek a társadalomra, átvették funkcióit, eltaposták közösségeit, amelyekben élete megnyilvánulhatott. Mindez két országból indult el, és hazánk ott állt az ütközőpontban.

Az egyik, a nemzetiszocializmus belepusztult a maga által kirobbantott háborúba, és – Európa szerencséjére – okos, nemzetközileg szervezett gazdasági programmal és tudatos közösségépítéssel gyógyítható lett a nagyon beteg társadalom. Hatalma, a tizenegy év, egyetlen generációt sem lépett át, így a közösségek, ha üldözötten is, de működtek. A másik totális hatalom azonban győztesen került ki ebből a háborúból, és ez a győzelem lett a végzete az érdekszférájába kerülteknek.

A mindent megsemmisítő állam átvette – kegyetlen eszközökkel – a társadalom funkcióit és a létrehozott pszeudo-társadalmi szervezetek: a tanácsi képviseletek, szakszervezetek, szövetkezetek, gazdasági és kulturális egyesületek masszív állami szervek voltak, sőt eszközei a központi ellenőrzésnek.

A társadalom klinikai halála beállt.

Mármost az az elrettentő helyzet, amely a szörnyű elszegényesedésben mutatkozik meg, szükségszerű következménye a negyvenöt évnek, amikor pedig tömegek hitték, hogy betonerős alapzaton állunk. Pedig pódium volt az, ami most beszakadt, és a mi kötelességünk, hogy kimentsük azokat, akiket maga alá temetett.

A keresztényszociális tanítás szerint ez a ma társadalmának legfontosabb feladata! Természetes, hogy kormányzati feladat is, de zömmel nem az. A mi dolgunk a társadalmi önszerveződés e probléma megoldására.

Amit az elmúlt negyvenöt évben felnőtt nemzedék soha nem gyakorolhatott, azt most meg kell tanulnia, és nekünk, akik valaha ezt csináltuk, magunknak is újra: túlélni segíteni a szomszédomat. A szomszéd pedig nem „állampolgár”, hanem felebarát. Ezt a munkát szervezni kell, mint legégetőbb tennivalónkat, és ezért kell megtenni mindent a társadalom életre keltéséhez.

Vannak ennek jelei, és én fejet hajtok mindenki előtt, aki részese ennek a munkának. Mert vannak már jónéhányan. Magam legerősebben az egyházaknál tapasztalom ezt, bennük látom elsősorban azt az erőt, amely politikai hátsó gondolat nélkül, világnézeti elkötelezettséggel dolgozik a társadalomért. Nélkülözhetetlenek talpraállásunkhoz, millió lelki elesett felemeléséhez, egy új generáció értelmes neveléséhez. Segítsük őket.

Ez a válaszom egyben a második kérdésre: mit tartok legbiztatóbbnak ma. Reményünk az a mozgás, amely szervezi, élteti, gyógyítja és működőképessé teszi társadalmunkat.

Ez tehát Dávid Katalin immár síron túli üzenete. Nemzedéke hamarabb látta át az 1945 utáni időszak okozta károkat, nemcsak az anyagiakat, hanem az emberek lelkét ért ártalmakat is. Ezért számára nagyobb, személyesebb élmény volt a változás, aminek az örömét a fiatalabbak kevésé élték át. Figyelmeztetése a választásokon való részvételre ma is időszerű, és a társadalom önszerveződésében is csekély még az előrelépés.

Azzal a reménnyel közvetítem a gondolatait, hogy lesznek annyian az új nemzedékből, akik meghallják az üzenetet, és rádöbbennek, mennyi munkát kell még elvégezni, hogy újra egészséges nemzet, sikeres ország lehessünk, s hogy ez nemcsak a választott vezetők dolga, hanem mindannyiunké.

Surján László

További
cikkek

Hírlevél