A nyugdíjas Fidesz-szavazók kiesése miatt az idő a Tisza Pártnak dolgozik – írta Facebook-oldalán Raskó György, a párt tanácsadója. A bejegyzést, amelyet nehéz nem vágykifejezésként értelmezni, a szerző azóta törölte. Nem így a jobboldali sajtó. De bűn-e, ha foglalkoznunk a politikai demográfiával?
Régi dilemma, hogy mit érdemes inkább figyelembe venni: azt, hogy ki mondja, vagy inkább azt, hogy mit mond? (Tágabb értelmezési tartományban lásd még a besúgó művészek vagy a művészkedő diktátorok esetét.) Az biztosra vehető, hogy Raskó György – a liberális MDF-szárny és a vadkapitalista agrárpolitika emblematikus alakja – bármit ír vagy mond, a jobboldali közönség előtt hendikeppel indul. Jelen esetben azonban nem Raskó közmegítélése a probléma, hanem a morális összeférhetetlenség. Ilyen kijelentéseket ugyanis csak azok engedhetnek meg maguknak, akiknél a személyes érdekeltség, a deklarált helyzetből származó haszon lehetősége föl sem merül.
Nézzük csak szó szerint az idézetet! „Az idős korosztály tagjai közül a következő választásokig sokan 100 ezres nagyságrendben kiesnek, mint szavazók, ugyanakkor 100 ezres nagyságrendben lépnek be fiatalok, mint első választók. Az idő tehát a Tiszának dolgozik.”
Ha Török Gábor vagy Csizmadia Ervin írja le ugyanezt, azt másnap mindenki elfelejti. Ha egy temetkezési vállalkozó nyilatkozik hasonlóan a témáról, az valószínűleg már átlépi a hallgatóság ingerküszöbét, de nem válik vezető hírré. Egy politikus számára viszont, ha társadalmi vagy szavazói csoportokról beszél, szakmai kötelesség patikamérlegen kimérni minden egyes betűt. Ez Kövér László ún. köteles beszéde óta aranyszabály. Csakhogy amíg Kövér szavainak a jelentését meghamisították, addig Raskó gondolatfutamában tökéletesen megfér egymás mellett a sein és a sollen.
Amikor a veterán politikus nagyvonalúan összekeverte az elemző és a bennfentes drukker szerepét, nemcsak erkölcsi, hanem politikai hibát is vétett, ami itt, ebben a kisstílű botrányoktól megterhelt pártban egyúttal karrierhibát is jelent.
Magyar Péter válaszképpen egyszerűen letagadta Raskó Györgyöt („sem jelöltje, sem tagja nem volt a Tisza Pártnak soha”), s mint tudjuk, a politika világában a letagadás a kitagadással egyenlő.
A politikai demográfia azonban a történtektől függetlenül legitim és érdekes téma. Már a rendszerváltás idején felmerült, hogy a jobboldali koalíció nem jöhetett volna létre, ha a Horthy-érában szocializálódott, s az úgynevezett történelmi jobboldali pártok jogelődjeiről még személyes tapasztalatokat ápoló idősebb szavazók nem juttatják be az első szabad választáson az FKgP-t és a KDNP-t. De ugyanitt említhetjük az akkor még viszonylag jó erőben lévő ’56-osokat is, legalábbis azokat, akik annak idején nem hagyták el véglegesen az országot. Ők voltak azok, akik a kilencvenes években, beleértve a Horn-kormány négy évét, magas hőfokon tartották a jobboldali táborban az antikommunizmust. (Széljegyzet: a politikai demográfiai hatása az imént említett emigráció életében is meghatározó volt. A nyugati magyar cserkészet például a hatvanas és kilencvenes évek között élte a maga virágkorát, majd az emigráció kiöregedésével sorra szűntek meg a különböző országokban ezek a szervezetek – hogy aztán a magyar EU-csatlakozás után kivándorolt honfitársaink élesszék fel a mozgalmat újra.)
Biztosra vehető, hogy a rendszerváltó jobboldal 1994-es bukásában és földön maradásában – a fátumszerű kamikaze-szerep, az erősödő Kádár-nosztalgia, valamint a politikai hibák mellett – a történelmi jobboldali szavazótábor folyamatos létszámcsökkenése is komoly szerepet játszott. Megfogyatkozásukkal a Kádár-rendszerben felnőtt, a kommunista utódpárt mellett megingathatatlanul kitartó, a szavazói fegyelmet még az egypártrendszerben elsajátított tömegeké lett a szavazónépességen belül a főszerep. Ez a kétmilliós bázis volt az MSZP biológiai csodafegyvere, s közvetve persze az SZDSZ-é is, hiszen a közszeretetnek örvendő liberális párt minden egyes alkalommal a szocialisták hátán jutott be a hatalomba.
A modernkori Magyarország politikailag legfeszültebb és leginkább megosztott időszaka, a millenniumtól 2010-ig tartó évtized nem csak két összeegyeztethetetlen nemzetkép, hanem lényegében két nagy korcsoport – a kádári és a legszélesebb értelemben vett posztkádári – küzdelme is volt egyben. A 2002-es választás eredményváróján készült, a Magyar Nemzetben közzétett fotó, amelyen két kockásinges, 17-18 év körüli lány siratta el (akkor még úgy tűnt, csak négy évre) a reményeit, minden grafikonnál és kördiagramnál jobban érzékeltette ezt a szembenállást. Természetesen nem arról van szó, hogy ők adták volna az akkori polgári kormány szimpatizánsainak a korátlagát, a kép egy ennél sokkal fontosabb fejleményt szimbolizált: a nemzeti gondolat, amely a rendszerváltás idején jellemzően a keresztény, jobboldali családok védjegye volt, a ciklus végére a fiatalok körében is evidens, vállalható, sőt menő életérzéssé vált.
Az „elmúlt nyolc év” során aztán egy új, szintén generációs alapon szerveződött politikai szubkultúra nőtt ki a diákönkormányzatok, kocsmák, rockkoncertek és focimeccsek világából: az új típusú nemzeti radikálisoké, akik egyrészt olyan tabutémákat tettek nyílt beszédtémává, mint Trianon vagy a magyar–cigány együttélés, másrészt hosszú éveken át húsz százalék körül tartották kedvenc pártjukat, az akkor még nemzeti elkötelezettséget színlelő Jobbikot. Ez a szubkultúra a rendszerváltás utáni magyar politikatörténet legrejtélyesebb szavazói csoportja, amelyről a választási statisztikák alapján csak annyit tudunk, hogy arányuk az egyes megyékben erős együttjárást mutatott egyrészt a cigányság, másrészt az MSZP-szavazók helyi számarányával. Ebből két dologra következtethetünk: az etnikai együttélési problémák mozgósító erejére, valamint annak lehetőségére, hogy az akkori Jobbik-szavazók jelentős része a hagyományos baloldali szavazók leszármazottja volt, ami a kommunizmus kimúlását követő ideológiai űrben nem is lenne meglepő.
A radikális jobboldali bázis azonban a Jobbik színeváltozásakor, tehát még Magyar Péter megjelenése előtt felszívódott, vagy ahogy a rendőrségi közleményekben mondanák, ismeretlen helyre távozott – hiszen a Mi Hazánk csak kis részben tudta megszólítani őket, a Fidesszel és a DK-val szemben pedig közismerten erős ellenérzéseket tápláltak. Mindent összevetve, a Jobbik nemzeti elkötelezettsége – szemben a népi írók örökségére épülő, intellektuálisan erős csurkai irányvonallal – valójában csak az alkalmi választói igényekre szabott operettradikalizmus volt, táborukat pedig végül nem a biológia vastörvényei, hanem a favorit párt folyamatos önárulásai erodálták minimálisra.
Ami a Fideszt illeti, a párt kemény, fanatikus magja viszont kétségtelenül öregszik, még ha a folyamat nem is olyan látványos, mint ahogy azt sokan sugallják.
A Medián minapi felmérése szerint a Fideszt még többségi arányban támogató évjáratok alsó korhatára harminc évről negyvenre kúszott fel. Nem tudni, hogy ebben mennyire játszik szerepet a demográfia, s mennyire Magyar Péter felbukkanása – miként az sem tudható, hogy egyáltalán érdemes-e komolyan venni ezeket az eredményeket, hiszen a közvélemény-kutatók a két választás között semmilyen szakmai kockázatot nem vállalnak azzal, ha egy kicsit vastagabban fog a ceruzájuk. Az viszont biztos, hogy a 2002-es eredményvárón könnyeiket törölgető lányok ma már negyvenéves asszonyok, a 25 évnél fiatalabbaknak pedig nem mondanak semmit azok a közéleti traumák – 2004 decembere vagy 2006 októbere –, amelyek ciklusokon át képessé tették a Fideszt az „ellenzék ellenzéke” szerep eljátszására. Mi több, a covid, az ukrajnai háború és az infláció árnyékában még a közelmúlt közösségi élményei, például a kétezertízes évek békemenetei is távolinak tűnnek.
Mindezek alapján a tábor általános elöregedése – amely egyszerre múlik a törzsszavazók idősödésén és a beáramló utánpótlás mértékén – Magyar Pétertől függetlenül is reális lehetőség.
Ugyanakkor ezt a folyamatot jelentősen ellensúlyozhatja, vagy legalábbis lassíthatja az a tény, hogy a konzervatív és nemzeti eszme általában a családokon belül öröklődik
(pont emiatt javasolta Heller Ágnes a hetvenes években a családok lecserélését rendszerhű kommunákra), így a kormánypárt kevésbé kényszerül rá – afféle zöldmezős társadalmi beruházásként – a jobboldali univerzumon kívüli fiatalok megszólítására. Talán éppen ennek a generációkon át zajló értékátadásnak köszönheti a Fidesz, hogy szavazótábora – a közvélemény-kutatók által mért trend dacára – összességében nem idősödött együtt a pártvezetéssel, ahogy az az egykori nagy riválissal, az MSZP-vel történt.
Raskó György viszont úgy tűnik, kissé előresietett a jövendöléssel. A Tisza Párt nevének hallatán a Bohemian Rhapsody sora jut az ember eszébe – easy come, easy go –, s valóban, miért is kellene biztosra vennünk egy idén alakult formáció tartós népszerűségét?
Jelenlegi ismereteink szerint a Tisza egy kalandorpárt, az üzenetnélküliség és az egyszemélyes jelleg minden kockázatával.
Ami pedig a Raskó által említett, ma még gimnazista korú potenciális Tisza-szavazókat illeti, épp a minapi amerikai választás mutatta meg, hogy érdemes a fiatalokra vonatkozó jóslatokkal óvatosan bánni. A Tiktok-generáció többsége ugyanis az ipari mennyiségű agymosás dacára Trumpot választotta.
Az elemzőket nyilván megtévesztette, hogy a fiatalok többsége a valós életben nem akar szembemenni a woke-vallással és annak inkvizítoraival – a lekövethetőség és közmegszégyenítés fő terepévé előléptetett virtuális világban pedig még annyira sem –, miközben a kikényszerített hallgatás egyáltalán nem jelent beleegyezést, amit az érintettek a szavazófülkében nyilvánvalóvá is tettek. A címben megfogalmazott kérdésre tehát a következő választ adhatjuk:
bár középtávon a politikai demográfia kétségtelenül meghatározó lehet, hosszú távon az idő annak dolgozik, aki nem megy szembe az emberi természettel, és jól képviseli a politikai közösség érdekeit.
Ez a tény pedig, bármit mérjenek éppen a kutatók, nem kedvez a kalandorpártoknak.
Tíz év múlva a Tiszát nagy valószínűséggel elnyelik a nagyobb folyam(at)ok. Kívánjuk a most 72 éves Raskó Györgynek, hogy személyesen tapasztalhassa majd meg prognózisa kudarcát – és ezt tekintheti jókívánságnak is.
Csepeli Kálmán
