A jobboldali sajtóban most épp Krasznahorkai László svédországi interjúja a téma. Eszerint a magyar történelem csak vereségekből áll, kivéve Trianont, ami egy kastély. Sokan felháborodtak a Nobel-közeli író szavain (joggal), holott azokat tekinthetnénk egy inspiráló felhívásnak is: tudatosítsuk még inkább a történelmi sikereinket!

Persze a kortárs írókat is meg kell érteni, hiszen liberálisnak lenni sem könnyű, ha Magyarország a téma. Az ember lépten-nyomon saját ellentmondásaiba botlik: egyszerre kell abszolválni a lebecsülést és a rettegést, értetlenkedni egy kudarcos múltú nép múltba révedése felett, és szidalmazni a magyar nemzetkaraktert, miközben nemzetkarakter nem is létezik.

Térjünk akkor a lényegre, s nézzük meg, hogy állunk a győzelmek és vereségek dolgában!

A politikai elfogultságairól ismert, viszont négy és félmilliárd ember által olvasott, s így mára a legolvasottabb lexikonnak számító Wikipédián magyarul és angolul is elérhető a hazánk háborúit, polgárháborúit, jelentősebb csatáit és forradalmait felsoroló szócikk. Ne várjunk tőle túl sok részletességet, fő érdeme az, hogy listaszerűen közli a legfontosabb információkat: a dátumot, az ellenség nevét és a végkimenetelt. Mivel a felsorolás az összes magyarországi érintettségű fegyveres konfliktust magába foglalja, olyan események is megtalálhatók rajta, mint például a kínai boxerlázadás leverése (győzelemként elkönyvelve), amelyben egy nemzetközi koalíció tagjaként a Monarchia is részt vett, vagy az Afganisztán elleni NATO-háború, amely a tálibok tavalyi hatalomátvétele miatt Magyarország utolsó háborús vereségeként van nyilvántartva a szócikkben.

A nemzetközi jogilag helytálló, ám az átlagembert joggal megmosolyogtató információk mellett még ott a következetlenség problémája, amelyet egyes hazai történészek kértek számon a szócikken (bár ezzel az erővel ki is javíthatták volna). Így például Eger 1552-es sikertelen ostromát megtalálhatjuk rajta, Temesvár és Drégely török bevételét viszont nem, továbbá a magyar és az angol változat között is eltérések találhatók (az előbbi a bizánci birodalom elleni magyar–bolgár háborút és a kazárok elleni 830-as győzelmet, az utóbbi pedig a morva–frank háborúban játszott szerepvállalásainkat hagyta ki, hogy csak a honfoglalás előtti időszakot vegyük). Ennek ellenére összességében egy impozáns és használható látleletet kapunk arról, hogy kik is voltunk elmúlt ezerkétszáz évben mi, magyarok.

E nem éppen rövid idő alatt bizony végig a legnagyobbakkal harcoltunk: Bizánccal – vagy ha úgy jobban tetszik, a Kelet-Római Birodalommal –, a Német-Római Császársággal (Szent Római Császárság), a Mongol Birodalommal, Velencével, az Oszmán Birodalommal, a Habsburg Birodalommal, a Szovjetunióval. Nézzük például az Árpád-ház kihalásáig (1301) tartó periódust, ami alatt a magyar nyelvű szócikk 74 különböző fegyveres konfliktust nevesít, amelyből 37 győzelemmel, 10 pedig vereséggel végződött. Vagy vegyük a nagy ellenfelet, az Oszmán Birodalmat, amely ellen a lista szerint 32 háborút vagy jelentősebb ütközetet vívtuk – utoljára 1878-ban, amikor a Monarchia megszállta Boszniát –, ebből 14 győzelemmel, 8 vereséggel, míg a többi kölcsönös megegyezéssel zárult. Ezek közül még egy általános iskolás gyerek is kapásból fel tudja sorolni – jobb esetben évszámmal együtt – Nándorfehérvárt, Mohácsot, Egert, valamint Buda visszavételét. Felnőve, ha kortárs író lesz belőle, már csak Mohácsot.

Az érdekesség kedvéért tegyük hozzá, hogy a magyarság utolsó győztes csatája nem került fel a Wikipedia listájára, egyrészt mert Magyarország nem volt érintett az eseményben, másrészt mert ez a konfliktus a hibrid hadviselés számos jegyét magán viselte. Természetesen az 1990-es marosvásárhelyi fekete márciusról van szó, amikor a békésen tiltakozó magyarok végül kiűzték a városból a felfegyverzett – a lakosságot már napok óta terrorizáló, majd szervezetten a tüntetőkre támadó – román tömegeket.

Néhány éve Benkő Tibor honvédelmi miniszter egy beszédében úgy fogalmazott, hogy „a történelem során a magyar nép 163 ütközetben, csatában, forradalomban volt érintett, ezek közül 90-et megnyert”. Akkor többen is az itt tárgyalt Wikipedia-szócikket sejtették a számok mögött, de akármi is volt a forrás, az idézett mennyiség, valamint az 55 százalékos győzelmi arány mindenképpen imponáló. Nem egy olyan nemzetet tudnánk mondani, amely már ennek a tizedéért is örömmel odaadná az összes mítoszát.

Amit azonban látnunk kell – s alighanem ezzel adunk igazán méltó választ azoknak, akik visszamenőlegesen a totális vereségünket óhajtják –, hogy ez a kilencven győzelem csupán a katonai diadalokra vonatkozik, s nem foglalja magába a harcmezőn kívüli jeles teljesítményeket. „Nem is harcolni, mégis alávetni az ellenséges sereget: ez a legjobb a jók között” – írja Szun-Ce, s mindjárt itt van erre példaként a két bécsi döntés, a 20. század talán legnagyobb magyar sikere, amikor kardcsapás nélkül, pusztán az állhatatos diplomáciai erőfeszítések révén sikerült igazságosan korrigálni Trianont (ami után elmondhatjuk, hogy a Belvedere több mint egy kastély).

És ha már itt tartunk, említsünk meg egy másik, de egészen más jellegű, társadalmi léptékű „teljesítményt”, amit még a történelemórákon sem szoktak hangsúlyozni: azt, hogy a Mária Teréziától az első világháborúig tartó kb. másfél évszázad során a magyarság aránya egyharmadról több mint 50 százalék fölé nőtt a Kárpát-medencében – méghozzá a 20. századra jellemző kitelepítések, betelepítések, jogfosztások és erőszakos asszimiláció nélkül.

A magyarság kulturális vonzereje és emancipációs nyitottsága hiányában mindez elképzelhetetlen lett volna. Ezt a gyarapodási folyamatot is nyugodtan írjuk be a történelmi nyereségek és veszteségek számviteli mérlegébe!

Valójában persze az összes kulturális, tudományos, szellemi és sportteljesítményünket beírhatnánk oda, például azokat a közjogi vívmányokat, amelyekkel saját civilizációnknak is példát mutattunk, a főhatalommal szembeni ellenállás jogát deklaráló az Aranybullától az egyéni vallásszabadságot elsőként garantáló 1568-as tordai ediktumon át egészen a kisebbségi önkormányzatok jelenlegi rendszeréig, amely – Európában egyedülálló módon – az összes őshonos nemzetiségnek biztosítja az autonómiát. Akit egyébként érdekel, milyen is az, amikor nem pesti bőgatyázók, hanem BBC-sztárok sorolják fel főműsoridőben, hogy mit adtak a magyarok a nagyvilágnak, az klikkeljen ide.

S ha már szóba kerültek a jóakaróink és a tordai ediktum, ide kívánkozó kis történet, hogy a szabadságjogokért különösen elkötelezett Jimmy Carter a kilencvenes években „To Townspeople of Torda!” (Torda polgáraihoz!) címmel üdvözlő levelet küldött a város mai lakóinak – nem sejtve, hogy többségük felmenőinek nemhogy Tordához, hanem még Erdélyhez sincs sok közük. Olyannyira nem sejtette mindezt, hogy magát a város nevét is eredeti, magyar nevén írta, sőt még a levelet is Magyarországra címezte. Így az elnöki üdvözlet végül céltalanul keringett a csonkahazában, további sorsa pedig ismeretlen. De ha meg is érkezett végül Tordára, nem valószínű, hogy örültek neki.

Tanulság? A szibériai Gulág-történet juthatna az eszünkbe: a foglyok szomorúan, maguk elé bámulva ülnek a latrinán, amikor egy székely fiú hangos nevetése töri meg a csendet. A fogolytársak haragosan kérdőre vonják, mire így felel: „Csak eszembe jutottak édesanyám szavai: fiam, ha szükségre kell menned, eriggy jó messzire a háztól!”

Valahogy így vagyunk ezzel most mi, magyarok is.

Ha elismerő szavakat akarunk hallani, minél messzebb kell mennünk a háztól – de Budapesttől egészen biztosan.

Kovács F. Erik