Régi újságot, folyóiratot olvasgatva valódi kincsekre bukkanhatunk. Olyan gondolatokra, melyek – legyenek bár sok évtizeddel ezelőtt írottak – a ma gondjai között is irányjelzők. Élni lehet belőlük. Az embert persze érdekli az is, hogy ki a szerzője ezeknek a kincseknek. S akkor rájön, hogy mennyi pótolni valója akad, s a szűkre szabott emberi élet korlátok közé szorítja a megismerésre vágyódást.

84 évem nem volt elegendő például arra, hogy megismerjem Albrecht Dezső (Bánffyhunyad, 1908. február 26. – Párizs, 1976. szeptember 6.) munkásságát. Ügyvéd, író, szerkesztő, pártvezető. Észak-Erdély visszacsatolása után behívott képviselő a magyar Országgyűlésben (1940–1944). Szálasit nem követte, Budapesten maradt, majd, amikor 1947-ben Románia, mint háborús bűnöst kikérte, nyugatra menekült.

A kincs, amit írt, a következő:

„A magyarnak csak egy rokona van: Európa s ez a rokon sem akar tudni rólunk.

A magyarság Európa reménytelen szerelmese. Ami hibánk van, mind ebből a reménytelen szerelemből fakad: odadobtuk az életünket védelméért, s ez volt a kisebb hiba, hiszen magunkat védtük elsősorban, de eldobtuk lelkünk sajátos, Keletről hozott értékeit, csakhogy a Nyugathoz annál hasonlatosabbakká váljunk. Bennünk Európa túléli saját magát: mi még most is európai öntudatról, közösségi érzésről ábrándozunk, amikor már Európa nem akar tudni saját magáról sem.”

Megjelent a Hitel 1936. évi első számában Az építő Erdély címmel. Az önmagáról tudni sem akaró Európát akkor a horogkereszt árnyékolta. Most vörös voltát titkoló, liberalizmussal fertőzött új baloldaliság uralkodik rajta. Az egész írást nem leltem fel az interneten, de az idézet önmagában is megáll.

Az értékeit vesztő Európa reménye a 21. századra Közép-Európa lett.

Brüsszel miatt érvényes megint Ady: „Bajban van a messze város, / Gyürkőzni kell a Halállal: / Gyürkőzz, János, rohanj, János.”

Surján László