Kedves Közösségtagok, kedves Barátaim, Nemzetem, ismeretlen ismerőseim!
Egy testvérünk nyomorának és szenvedéseinek az enyhítése miatt szólítalak meg Benneteket, Önöket. Valahogy úgy, mint egy botorkálva kolduló alamizsnás.
Egy olyan testvérünkért próbálok szólni, aki már régóta mindannyiunkért nyomorog és sokak szenvedését tette, így vagy úgy elviselhetőbbé, igaz céltól teljessé. Aki az életében a keskeny utat elfogadva és aztán a neki rendelt szolgálatában, arra tisztán igent mondva, lassan-lassan átér a túlsó partra.
A költő, a (még!) köztünk lévő, igazat szóló vátesz, Horváth Gyula testvérünkért könyörgöm Hozzátok. Az ő hosszú betegségében, remegő kézzel, de magam is rányitom az együttérzés nagykapuját. Hadd áradjon. Hadd árassza el a sok jó szó, a segítség mint életet és ízt adó só, a sztróktól lassan szótlanná váló, ágyban fekve is sugárzó lényét. A megfagyott országot megéneklő költőért kiáltok, akinek veremszerű menedéke tetejét évekkel ezelőtt már, mint a fagyasztó valóságunk jele, egy hűtőgép szakította be.
Másokért kérni könnyebb, mint magamért, de én még ebben sem vagyok jó. Nagy szavakat kellene írnom súlyos jelentéssel. Hogy minél többek szívét meg tudja érinteni, és minél teljesebben részesülhessen az éltető szeretetben Gyula testvérünk.
De nem tudok, mert most még a kis szavak is nehezek, és mintha egy ködös nehéz télben vacogva ülnék itt a tágulva szorító hőhullámok gyűrűjében.
A könnyeket a fájdalmat és az érthetetlenséget, a „hogy lehet ezt?” hogyan tegyem bele a postafiókotokba testvéreim?
Csak leírom részben, ami megtörtént:
Körülbelül 1 hónapja meglátogattam Gyulát. Pont akkor és addigra került kórházba, így végül ott találkoztunk. Abban a bizonyos „kórházidőben”.
Istennek hála, tudtam kicsit segíteni, és csendesen lappadó, országnyi „lyukas tüdejét” egy kis időre befoltozni csupasz kezeimmel. Azóta hazaengedték, de két hete újra vissza kellett mennie. Most megint otthon van.
Az otthoni életük rémisztő és szívszaggató körülmények között telik. Nyomorognak.
Kérem, aki tud segítsen most. Anyagi és lelki támogatást gyűjtök, illetve kérek nekik a sok gyógyszerre, a kifizetetlen számlákra, adósságokra és az emberhez méltó – a betegnek pedig szükséges – csekély élelemre. Ezzel együtt szintén életadó és segítség a lélekben való kapcsolódás Gyulával és helyzetével, ami enyhítheti a teljes nemzet abroncsába tágult szívének szomjúságát, és oldhatja a fizikai-szellemi környezet és az idegállapota okozta sanyarú megakadását. A testvéri szóért, a testvéri viszonyulásért könyörgök.
2024. július 12-én gyűjtést indítottam számukra, amelynek következtében voltak, akik megindultak szívükben, és segítenek. Ezt a gyűjtést hirdetem tovább és kérem a segítséget, hogy sikerüljön kiemelkedniük a helyzetükből, és így tiszta, rendezett, nyugodtabb körülmények között ápolhassa Gyulát felesége, Mónika, aki csodát tesz hűségével nap mint nap.
Gyula a legnagyobb költőink sorában áll. Ezt nem én mondom, de én is állítom. Az ő megélt szenvedésében sokunk elfojtott szenvedése rejlik. Útjának kezdetéről szólva egyszer így beszélt, hogy nem ő írja a verset, hanem a vers írja őt… Az, hogy „Érzi ő, hogy torkában fuldoklik egy nép…” most beteljesedett. Súlyos nyelvezete és fájdalmas, de igaz kifejezései testté és testévé lettek mára. Az Igazságtól izzó szavai, mint stigmák jelölik meg testét, egészen. Beteg testébe keretezve ott vibrál Hazánk tükre.
Tudja Gyula családja is és mind tudhatjuk, hogy sokan vannak, akik szenvednek, magányosak és testi lelki kínokban dideregnek szüntelen. Túl sokan. Hisz egy is sok.
Nem kisebb az egyik ember fájdalma a másikénál, és a szenvedést nem időre vagy az érintett idegpályák számában mérjük. De hiszem, hogy ha a szenvedést nem az oka, nem a személyes dimenziója, hanem annak célja, iránya és a köz java szerint vizsgálom, akkor fel kell tenni és fel kell tennem a kérdést, (magamnak is) : Hogy lehet hogy a nemzet költőjét magára hagyta a haza?
Sokan segítettek már Gyuláéknak, voltak már gyűjtések régebben is. De megrendítő tudni azt, hogy egyes, a Haza nevében, a nemzet által a Haza szolgálatára felhatalmazottak cselekvése, egyetlen döntése elég lenne, hogy legalább az élete alkonyán enyhületet nyerjen Gyula és így családja. Egyetlen kereszt vagy iksz, egyetlen igen, egyetlen pecsét, egyetlen szignó. Egyetlen csendes jel. Ami a hátralévő időt valamivel könnyebbé tenné.
A már járni is képtelen, vasalt csontú sasmadarunk járadékáért könyörgöm. Ha valaki tudja segíteni nemzetünk egyik legnagyobbját egy kicsivel, akkor ezt többféleképpen teheti. Személyesen is átadhatja nekem az alamizsnát, legyen akár az „csak” egy pár jó szó, leírt üzenet, vagy akár anyagi jellegű segítség. Tud utalni is a számlaszámomra . Az övékére inkasszó miatt nem lehet. Nemrég kaptak Gyula egyik versének megjelenéséért húszezer forintot, de a végrehajtó azt is levette a számlájukról.
A segítségnyújtás elindult, és az ebbe való bekapcsolódásra hívom nemzetemet, testvéreimet.
A számlaszámom:
Szilvási Zalán
12100011-17999799
Gránit Bank
Közleménybe: Adomány Horváth Gyulának
Természetesen az összegyűlt összegek és javak felhasználásásról a megszólított fórumokon pontosan beszámolok és visszajelzek, illetve Gyuláék köszönetét, üzenetét is továbbítani fogom.
Gyula első verseinek egyikéből vett idézettel köszönöm meg, hogy elolvastátok érte szóló, ügyetlen könyörgésemet.
Köszönöm minden szívbéli segítségeteket.
SZÓLNAK A HOLTAK AZ ÉGNEK
„…szerény szótlanságod
milyen hangos lett…
felkiabálja bennem a halált,
s elfelejtve egy nép
csókjának keserű szájízét
legelső hajszáladba kapaszkodok,
s azt se bánom,
ha fogaid közt csüngetve
viszel magaddal a földtengeren át,
s mikor már elértük az ég partját:
élők leszünk.
Szép szerelmes élők,
s akkor érzed majd,
hogy méhedben megmozdul
egy boldog lehetőség,
s akkor hasonlítani fogunk az emberre,
mert megváltó kell ide,
szorgalmas világmegváltó,
hogy lyukas tüdőnket megfoltozza…”
Szeretettel:
Szilvási Zalán
Fotó: Magyar Kurír
