Január van, a visszatekintések és utólagos évértékelések hónapja. Ekkorra a hivatalos és az önjelölt rang- és címosztogatók már egyaránt megnevezték az Év Emberét, globális vagy nemzeti szinten egyaránt, sőt itthon még a vármegyékben is kiosztották a megtisztelő címet.

Ha nem lenne ez a bevezető, most feltehetnénk a találós kérdést, hogy mi a közös Adolf Hitlerben, II. János Pálban és Greta Thunbergben. Természetesen ugyanaz, mint ami Sztálinban, Putyinban és Zelenszkijben: mindannyian szerepeltek már a Time címlapján a „Person of the Year” cím birtokosaként. Sokan megbotránkoznak azon, hogy a neves amerikai lap a 20. század mindkét totális diktatúrájának a főszereplőjét kirakatba tette már. A visszamenőleges felháborodás azonban csak akkor fair, ha elfogadjuk, hogy utódainknak is jogukban áll majd szégyenpadra ültetni minket a ma még helyesnek gondolt döntésekért. A kitüntetések valójában segédeszközként szolgálnak a történelem könnyebb értelmezéséhez. Hiszen mi más írhatna le tömörebben egy kort, mint azon személyek névsora, akik megkapták hozzá a reprezentálás jogát?

Itt van például a Time magazin mostani döntése. Mint tudjuk, a lap ezúttal nem egy konkrét személynek, hanem a mesterséges intelligencia alkotóinak ítélte oda az Év Embere címet. Valójában azonban ma még senki nem tudja, hogy hová érkezik meg végül az emberiség ennek az új szuperexpressznek a fedélzetén.

Ha az évezredes értékeinket és intézményeinket gyaluló modern jelenségek közül végül ez a nagyszerű – egyszerre szenzációs és rémisztő – találmány üti majd be az utolsó szöget az emberi(nek nevezhető) létezés koporsójába, a szerencsés túlélők ugyanolyan mementóként hivatkoznak majd a 2025 végi címoldalra, mint ahogy ma mi a Hitlert és Sztálint ábrázoló fedőlapokra.

Az viszont kétségtelen, hogy a döntést jól ütemezték: a mesterséges intelligencia 2025-re – Tellér Gyula metaforáját használva – a „történelem főutcájának” megkerülhetetlen figurája lett.

Megjegyzendő, nem ez az első eset, hogy a Time rendhagyó módon egy embercsoportot vagy egy szimbolikus személyt jelöl arra a címre, amit eredetileg hírneves emberek számára hoztak létre. Ezzel mi, magyarok persze csak jól jártunk, hiszen 1956-ban a magyar szabadságharcos került fel a híres címoldalra, sorrendben a második ilyen döntésként (az első az amerikai katonáról szólt). 1969-ben a csendes többségnek is nevezett közép-amerikaiak kapták a megtisztelő titulust (az Egyesült Államokban ez a kifejezés nem a latin-amerikai régiót, hanem a két partvidék közötti vidéket jelenti), időnként pedig olyan „személyeket” is sikerült kiválasztani, mint a veszélyeztetett Föld (1988), a MeToo mozgalom (2017), vagy „Ukrajna lelke” (2022). Intésként azoknak, akik ma előszeretettel búmereznek, és nem látják magukban a leendő aggastyánt, ajánljuk az 1966-os esztendőt, amikor is a boomer lett az Év Embere, csak akkor még a 25 éven aluliak képviselőjeként.

Ami a mesterséges intelligenciára vonatkozó minapi döntést illeti, volt egy apró csavar a történetben: előzőleg maga a mesterséges intelligencia is „fogadást kötött” a Time magazin választottjára.

Ebben a versenyben toronymagasan a májusban megválasztott XIV. Leó pápa győzött, maga mögé utasítva Donald Trumpot, aki ugyan 2024 novemberében nyerte meg az elnökválasztást, ám csak tavaly januárjában foglalta el az ovális irodát, hogy aztán teljesen felforgassa a világpolitikát.

A mesterséges intelligencia természetesen az új pontifikátus okán nevesítette a Szentatyát (Obama biankó Nobel-díja után ezzel nincsen semmi baj), ám ha az elmúlt hónapok pozitív jelzésértékű változásait nézzük, nagyon sok katolikus számára valóban az új Pontifex Maximus lehetne 2025 embere.

Mint fentebb szó volt róla, Magyarországon is kiosztották az Év Embere címet. Nálunk a közmédia tölti be azt a szerepet, amit globálisan a Time. A választás végül Kapu Tibor úrhajósra, gépészmérnökre esett, a hivatalos indoklás szerint „kiemelkedő szakmai teljesítménye, a magyar tudomány és innováció nemzetközi rangjának erősítése, valamint példamutató emberi magatartása elismeréseként”. Mint ismert, Kapu Tibor tavaly nyáron járt az űrben egy nemzetközi expedíció tagjaként, ahol többek között sugárzásmérési, növénytermesztési, orvosbiológiai és anyagfizikai vizsgálatokat végzett.

„15 millió magyar emelt ma idáig” – ez volt a felszállás után a fiatal úrhajós első üzenete. „Sokszor elhangzik, hogy odafentről nincsenek határok. Mi, magyarok szerencsések vagyunk, hazánkat körülhatárolja a Kárpátok, így nagyon jól látható fentről” – ezt pedig már visszaérkezése után nyilatkozta a Magyar Nemzetnek. Mit is mondhatnánk erre? Az ilyen mondatok, ha kimondják őket, úgy találnak be a magyarok szívébe, akár egy Szoboszlai-bomba a hálóba. De nem azért, mert újszerű gondolatokat, hanem azért, mert még mindig lefojtottnak tűnő igazságokat hordoznak.

S ha már elhangzott Szoboszlai neve, és ha már az év embereiről beszélünk: nyilván sokakban felmerül, hogy miért nem a Liverpool középpályása, az angol futball jelenleg legünnepeltebb sztárja reprezentálja 2025-öt. Hiszen a brit sajtóban egyszerűen csak „the Hungarian” ragadványnéven emlegetett játékosnak köszönhetően – hetven évvel Puskásék tündöklése után – a magyar név megint szép lett. A válasz egyszerű: Szoboszlai nem tavaly kezdte a pályafutását, s az elmúlt években már besöpört a különböző szakmai grémiumoktól néhány hasonló címet (Év Sportolója 2023-ban, Év Labdarúgója 2024-ben). És persze legyünk őszinték: a novemberben immár tizedszerre(!) elbaltázott VB-selejtező után talán jobb is így, ne bolygassuk meg szükségtelenül a tettek és a következmények összhangját.

Népszerűség és közfigyelem terén Magyarországon csak egyetlen olyan személy akadt, aki 2025-ben felvehette a versenyt Kapu Tiborral vagy Szoboszlai Dominikkel. Ne ijedjen meg senki, nem Magyar Péterre gondolok – ő a felmérések szerint áprilisban veheti át megérdemelt díját, a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjének járó mandátumot –, s nem is Orbán Viktorra, akinek 4+16 év kormányzás után méltatlan lenne egyetlen évhez kapcsolni a nevét.

Természetesen Hunyadi Jánosról van szó, aki bár 570 éve velünk van minden délben, csupán 2025 tavaszán vált mindannyiunk kedvencévé.

Hunyadi annak idején az erős Magyarországba, most pedig a hazai filmiparba vetett hitét adta vissza a nemzetnek. A tízrészes sorozat időnként akár egymillió embert is a képernyők elé szegezett, s túl azon, hogy végre valódi filmélményt kínált az évtizedeken át VHS-minőségű sorozatokkal sanyargatott lakosságnak, ízelítőt adott nekünk a nemzeti nagyság mibenlétéről.

A kérdés csak az, hogy ki vehetné át Hunyadi nevében az Év Embere díjat. Az atletikus székely főszereplő, Kádár L. Gellért? Vagy Bán Mór, a Hunyadiak történetét feldolgozó író? Esetleg a négy rendező egyike? Lehet, hogy helyettük inkább az I. Ulászlót megformáló fiatal színészt illethetné valamilyen szimbolikus díj, konkrétan azért a jelenetért, amikor az ifjú uralkodó ismertette a török követtel a Magyar Királyság békefeltételeit. Ha össze kellene foglalni nagyon röviden, hogy milyen lehetett európai hatalomként a génjeinkben élő Magyarország, ez a másfél perc lehetne rá a válasz.

Persze lehet, hogy a megyei lapok kiadójának, a Mediaworks részvénytársaságnak van igaza, amikor nem a nagysághoz és a csúcsteljesítményekhez, hanem a hétköznapi emberek életében betöltött valós jelenléthez kötötte az Év Embere-címet, lehetővé téve, hogy a lakosok vármegyei szinten is választhassanak a jelöltek közül. Bár ez egy jellemzően évvégi műfaj, ebben az esetben egy farsang-környéki, egy hónapon át tartó programról van szó – vagyis a 2025-re vonatkozó szavazás e sorok írásakor még előttünk van. A tavalyi díjazottak között mentőorvost, színészt és hospice-önkéntest is találunk. Mondhatnánk úgy is, hogy szinte olyan embereket, mint mi.

E sorok írójánál viszont a zebegényi polgármester lett az Év Embere. Már nem emlékszem a nevére, a politikai hátterére még kevésbé, csak arra, hogy nem engedélyezte a tökfaragást halloween napján a falu főterén. „Nem akarjuk, és nem is szabad átformálnunk a falut idegen minták szerint – szólt az indoklás. – A halottak napja a csend, a gyertyaláng és az imádság ideje, nem a tökös vidámságé vagy az ijesztő fejes díszítéseké.” Nos, amikor valaki a kötelező tolerancia évszázadában a tiltás eszközével védi a maga kultúráját (Zebegény esetében például a városi betelepülők nyomulásától), az jó eséllyel számíthat némi hecckampányra vagy mesterséges népharagra. Így is történt, ám az a tény, hogy a dacból szervezett tökfaragó magánpartira (kb. tízen lehettek) még Budapestről is érkezett erősítés, mindent megmagyaráz.

S mivel végül a történet egy országos médialincselésbe torkollott, biztosak lehetünk abban, hogy a polgármester valamit nagyon jól csinált.

És az érdemeit nem csökkenti, hogy nem járt még az űrben, s egyelőre az Arsenalnak sem rúgott világklasszis gólt.

Kovács Ferenc Erik