Moldova köztársasági elnöke, Maia Sandu nemrég kijelentette: ha népszavazásra kerülne sor, a Romániával való egyesülést választaná. A bizarr kijelentés mögött (melyik államfő kívánná a saját országa felszámolását?) pánromán és globalista motivációk egyaránt meghúzódhatnak. S persze vannak a témának magyar vonatkozásai is.

Amióta Közép- és Kelet-Európában összeomlott a kommunizmus, nyugati és orosz szemszögből is stratégiai jelentőséget kaptak a volt Szovjetunió nyugati határvidékén fekvő, nagyhatalmi vetélkedések kereszttüzébe került államok. Mi, magyarok az Erdélyi Fejedelemség példáján keresztül ismerjük ezt a helyzetet.

Szakadásoktól szabdalva

Az ilyen országokban a pártok közötti külpolitikai viták nagyon komoly belső meghasonlás kiváltói lehetnek, amit két módon lehet elkerülni: egyoldalú elköteleződéssel az egyik érdekszféra felé (a kommunizmus összeomlása után, bár különböző irányban, ezt a mintát követték a balti országok és Fehéroroszország), vagy egyensúlypolitikával a „két pogány közt”. E modellek sikerét hosszú távon csak a belső politikai konszenzus tudja garantálni. A megosztott elitek és a megosztott társadalmak valójában meghívót küldenek a nagyhatalmak héjáinak, felkínálva saját országukat a különféle proxi konfliktusok helyszíneként.

Elrettentő példája az ilyen államoknak Ukrajna, amely már évekkel a jelenlegi háború előtt polgárháborús káoszba süllyedt, persze külső segítséggel. Moldovát nem sújtják ilyen problémák, de külpolitikai megosztottság tekintetében ez a két és fél milliós kisállam is klasszikus tankönyvi eset. Mindenki ismeri a Horthy-korszakra vonatkozó (igaz, de nem túl igazságos) élcet a tengerpart nélküli ellentengernagyról, aki egy királyság kormányzójaként a szövetségeseivel szemben fogalmaz meg területi követeléseket. Moldova sem kevésbé ellentmondásos ország: bár a lakosság többsége román, moldávnak tartják magukat; elhagynák a szovjet múltat, de 99%-uk első vagy második nyelve az orosz; folyamatosan napirenden tartják az egyesülést Romániával, miközben csak egyharmaduk támogatja azt.

Mielőtt azonban elmerülnénk a mai moldovai valóságban, először definiáljuk, hogy egyáltalán melyik országról beszélünk, hiszen sokszor még a tájékozottabb hírfogyasztókat is összezavarják a hol Moldváról, hol Moldováról, hol pedig Moldáviáról szóló információk (hogy az elsővel azonos nevű prágai folyót ne is említsük).

A Moldva nevű fejedelemség – Jászvásár központtal – a 14. század második felében jött létre, területe a mai Románia azonos nevű régióját, valamint a Besszarábia néven ismert, a Prut és Dnyeszter folyók határolta térséget foglalta magába. A mai Moldova állam – amelyet a szovjet időkben Moldáviának is neveztek – lényegében Besszarábiát fedi le, leszámítva annak északi és déli csücskeit, amelyek a 20. században Ukrajnához kerültek, illetve egy keskeny sávot a Dnyeszteren túl, amelyet viszont hozzácsaptak.

A történelmi Moldva Mátyás király ellenfele és szövetségese, III. István (Ștefan cel Mare) fejedelem alatt élte virágkorát, nem sokkal később viszont több évszázadra a törökök vazallusa lett. A jelenleg is érvényes politikai megosztottság, vagyis a mai Moldva és Moldova különválása 1912-re datálható, amikor a cári Oroszország és az Oszmán Birodalom közötti bukaresti béke alapján a Pruttól keletre eső részek orosz kézre kerültek. A maradék Moldva 1859-ben egyesült Havasalfölddel, létrehozva az Egyesült Fejedelemségek nevű államot (1866-tól Románia), amely 1877-ben, szűk két évszázaddal a törökök magyarországi kiűzése után függetlenné vált az Oszmán Birodalomtól.

Az orosz fennhatóság alatt lévő Besszarábia az I. világháború végén a létrejövő Nagy-Romániához csatlakozott. Ez az állapot 22 éven át volt érvényben, s nem sokkal azelőtt, hogy Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, Besszarábia újra orosz kézre került, ezúttal már szovjet keretek között. Itt kell megjegyeznünk, hogy Észak-Erdély visszatérése és Besszarábia elcsatolása, bár szinte egy időben, 1940 nyarán történt, két külön történelmi esemény volt. Az előbbi a 2. bécsi döntés, az utóbbi a Molotov–Ribbentrop-paktum következménye, s bár mindkét esetben erősen multikulturális területről beszélünk, Besszarábia abszolút román többségű volt, míg Észak-Erdély nem, sőt utóbbiban az 1941-es népszámlálás magyar többséget mutatott.

Mint fentebb írtuk, a Szovjetunió által annektált Besszarábia egy-egy kisebb részét Ukrajnához csatolták, míg a Dnyeszteren túlról egy keskeny – többségében oroszok és ukránok által lakott – sávval egészítették ki, létrehozva a mai Moldova elődállamát, a Kisinyov-központú Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaságot. (Egy nemzetközi etimológiai hipotézis szerint a főváros neve eredetileg Kisjenő volt, ami a Jenő törzs korabeli, honfoglalás előtti jelenlétére utal. Az elmélet szülőatyja egy besszarábiai román történész, Ștefan Ciobanu.)

A közép- és kelet-európai rendszerváltások idején, 1990 nyarán a moldovai parlament szuverenitási nyilatkozatot fogadott el, de az ország csak egy évvel később vált függetlenné. A két esemény között a Dnyeszteren túli, többségében Moszkva-barát lakosság kikiáltotta a terület önállóságát, Dnyeszter-menti Moldáv Köztársaság, ismertebb nevén Transznisztria néven, vagyis az a különös helyzet állt elő, hogy egy formálisan még szovjet tagköztársaságon belül jött létre egy szakadár állam – a Szovjetunióhoz való hűség jegyében.

1992-ben a már független Moldova – saját, újonnan létrehozott hadserege segítségével – meg akarta akadályozni a Dnyeszteren túliak elszakadását, az orosz hadsereg beavatkozása után azonban a két polgárháborús fél kiegyezett, s gyakorlatilag befagyasztotta a konfliktust. Bár Transznisztria hivatalosan nem létezik, a gyakorlatban államként funkcionál, s mivel Moldova az ott található kucsurgáni hőerőműből kapja az áramellátása nagy részét – amelyhez a gázt a szakadárok gyakorlatilag ingyen kapják Moszkvából –, Kisinyov kénytelen együtt élni ezzel a kaviccsal a cipőjében. Ugyanakkor Moszkva számára, bár szintén tartózkodik Transznisztria diplomáciai elismerésétől, óriási geopolitikai hasznot jelent ez a Moldova és Ukrajna közé ékelt négyszázezres baráti entitás, amelynek fennmaradását a már említett ingyenes gázon kívül a területén állomásoztatott 14. orosz hadsereg révén biztosítja.

Létezik azonban Moldovában egy hivatalosan elismert autonóm térség is, mégpedig a mintegy 200 ezres gagauz népcsoporté; ez a török nyelvű, de ortodox keresztény vallású etnikum az ország déli részén él. Rájuk nemsokára visszatérünk.

Örökké félúton?

A moldovai közéletre tehát egyszerre nyomja rá bélyegét a múlt iránti nosztalgia és az európai vágyálmok kettősége, a román és a moldáv nemzettudat ellentmondásossága, valamint az a paradoxon, hogy az orosz érdekszférától való teljes függetlenedésnek adott esetben az állami függetlenség teljes feladása, vagyis a Romániával való egyesülés lehet az ára.

Az elmúlt évtizedek parlamenti és elnökválasztásai jól érzékeltetik, hogyan keresi Moldova a maga útját az emlékezetpolitika, a különféle identitások, valamint a nagyhatalmi és térségbeli érdekek labirintusában. A külpolitikát az elmúlt évtizedekben látszólag a Moszkvától való fokozatos eltávolodás, illetve a nyugathoz és Romániához való közeledés felerősödése jellemezte. Ennek a folyamatnak olyan egyértelmű állomásai voltak, mint az orosz kötődésű szocialisták irányváltása a kétezres években (Voronin elnök 2005-ben már nyugatbarát programmal nyerte meg a második ciklusát), a 2009-es zavargáshullám, amelynek következtében az államfő lemondott a hivataláról, vagy a 2013-as alkotmánymódosítás, amikor is a románt tették az ország hivatalos nyelvévé a moldáv helyett. Az utolsó szocialista elnök, Igor Dodon 2020-ban távozott a hivatalából, azóta a fentebb említett – hivatalosan nyugatbarátnak, sokak által viszont egyszerűen csak globalistának titulált – Maia Sandu áll az ország élén.

Ne higgyük azonban, hogy ez a lassú, de kitartó irányváltás csupán a demográfia, vagyis a volt szovjet állampolgárok kiöregedésének és a technemzedékek felnőtté válásának az eredménye, s hogy nem játszottak szerepet – különösen a felfordulások során – a baráti politikusok vagy a színes forradalmak menedzselésében több évtizedes rutint szerzett nyugati hatalmak. A kérdés tehát az, hogy maga a folyamat mennyire tekinthető társadalminak, s mennyire elitvezéreltnek.

Hogy mennyire nem teoretikus a felvetés, arra itt van példaként a 2024. októberi EU-csatlakozási referendum, amelyen az igenek aránya – a várt elsöprő győzelem helyett – alig lépte át az 50 százalékot. „Soha nem volt még olyan friss EU-tagjelölt ország, ahol ennyire alacsony lett volna az EU-tagság támogatottsága” – panaszkodott a Telex a népszavazás után, a cikk mondatnyi címében annak lényegét is összefoglalva: „Olyan hajszálnyival nyertek az EU-pártiak Moldovában, hogy azt a Kreml a saját győzelmének is elkönyvelheti.”

Már csak arra kellene választ találnunk, hogy a jelenlegi társadalmi polarizáltság örökölt jelenség-e, vagy már a legújabb tapasztalatok eredménye. Látva azt, hogy az önfelszámolás háromsávos útján (perverzió, migráció, szankció) száguldó Nyugat miként utáltatta meg magát a fél világgal, könnyen lehet, hogy Moldovában sincs szükség putyini intrikákra ahhoz, hogy a lakosok csak félszívvel óhajtsák az uniós csatlakozást. Az sem kizárt, hogy a nyugati ruszofób retorika, ami Londonban és Párizsban még kiválthatja sokak tetszését, egy posztszovjet országban már komoly viszolygást kelt. Miként az is lehetséges – ha már mindenáron tovább akarjuk boncolni az EU-referendum relatív kudarcának az okait –, hogy a moldávok jelentős hányada egyszerűen nem vevő a potenciális golyófogó szerepére egy esetleges Nyugat–Kelet konfliktusban, bár logikailag elképzelhető, hogy egyes szavazópolgárokban éppen a háborús félelem kelti fel a nyugati struktúrákhoz való mielőbbi csatlakozás igényét.

Kifli, zsömle, cipó

Mindenesetre Maia Sandunak a román–moldáv egyesülésről tett mostani kijelentése egyértelművé teszi, hogy a kisinyovi politika részéről erőltetett gyors nyugati behajózás a legkevésbé sem a szuverenitásvédelemről, hanem ellenkezőleg, éppen annak feladásáról szól. Ráadásul nem ő volt az egyetlen közjogi méltóság, aki hitet tett a két ország fúziója mellett: Alexandru Munteanu moldáv miniszterelnök az elnök asszony kijelentését kommentálva gyakorlatilag szóról szóra megismételte az elhangzottakat. De vajon mi késztetheti egy ország vezetőit, akik az állami függetlenség megőrzésére tettek esküt, egy ilyen, már-már politikai öngyilkosságnak tűnő színvallásra?

Az első kézenfekvő magyarázat, hogy Sandu és Munteanu – ahogy az a demokráciákban szokás – egyszerűen csak az élére állt egy népszerű ügynek. Jump on the bandwagon, ahogy az angol mondja. Ezt a lehetőséget azonban cáfolja az egyesítés mindössze egyharmados lakossági támogatottsága. A másik magyarázat, hogy Moldovát valójában pánromán nacionalisták vezetik, akik most, a geopolitikai helyzet élesedésével látták időszerűnek, hogy előálljanak a farbával – ráadásul Sandu számára ez semmilyen politikai kockázattal nem jár, mivel a második államfői ciklust már nem terhelik újraválasztási dilemmák. Ennek a személyes indítéknak a meglétére azonban csak az érintettek vagy a legbelső bizalmi körhöz tartozók tudhatják a biztos választ.

Van azonban egy harmadik lehetőség is, bár erre is csak a találgatás szintjén felelhetünk: az, hogy a Nyugat a román–moldáv egyesülésre olyan stratégiai húzásként tekint, amely által ez a kis pufferország – a színes forradalmakkal és a bábkormányokkal való végeláthatatlan bajlódás helyett – egyetlen mozdulattal berántható a nyugati érdekszférába, miközben Oroszország egy katonai konfliktus esetén már nem egy szűk hárommilliós kisállam, hanem egy népességét és területét tekintve 6-7-szer akkora ország, sőt egyenesen a NATO haderejével nézne szembe. Ráadásul, afféle bónuszként, a Moszkvával szemben megértő moldáv baloldal teljesen feloldódna a román politikai struktúrában.

Persze ahogy Edmund Hillary is mondta, kockázat nélkül nincs győzelem, de miért is lenne a Nyugat számára egy ilyen geopolitikai csínytett merészebb az olyan sikerprojekteknél, mint a NATO keleti kibővítése vagy Ukrajna átállítása a túloldalra? Ha valóban létezik ez a szcenárió, akkor a Nyugat aligha talál alkalmasabb jelöltet ennek lebonyolítására vagy legalább elindítására a Harvardon végzett, világbanki karriert maga mögött tudó, ideális előéletű Sandunál. A végeredmény tekintetében pedig már teljesen mindegy, hogy a moldáv államfőt a nyugati elköteleződés vagy a pánromán szenvedély fűtötte-e.

Az egyesülést azonban nemcsak Moszkva és a moldáv többség ellenzi, hanem a már említett gagauz kisebbség is. Fiatal vezetőjük, Jevgenyija Gucul tavaly kijelentette, hogy a két ország összeolvadása esetén az autonóm régió is kikiáltja a maga függetlenségét. Gucult a moldáv rendőrség nem sokkal később letartóztatta. Bár a gagauzok számaránya nem egészen öt százalékot tesz ki, nagyvonalúbb számítás esetén is csak nyolcat, a biztonságpolitikai nagykönyvek a belső etnikai konfliktusokat a legsúlyosabb stabilitási problémák között említik. A képlet tehát a geopolitikai és társadalmi tényezőkön túl a többség–kisebbség dimenzióval is bővül. A gagauzok valószínűleg Bukarest autonómiafóbiájával is tisztában vannak, ami aligha táplálja bennük a Románia iránti vágyakat.

Ami a Prut nyugati oldalát illeti, a történelmi lehetőséget – hogy az 1859-es kifliből pillanat alatt óriási cipóvá dagasztott, majd némileg megvágott, de még így is méretes ország újra nagyobbnak érezhesse magát – a jelenlegi romániai lakosság valamivel több, mint fele támogatja. Ez elég lehet ugyan egy népszavazáson, de egyúttal rámutat arra, hogy az ügy még a fogadó fél részéről sem élvez konszenzust. És akkor még nem szóltunk egy speciális és nagyon komoly súlyú elszámolási ügyről. A Transznisztriának szállított „ingyenes” – valójában kifizetetlen, illetve be nem hajtott – orosz gáz eddig felhalmozott ellenértéke 11 milliárd dollár. Mivel egy el nem ismert államról beszélünk, ez a gigantikus összeg valójában a moldovai gázvállalat mérlegét terheli (a „tényleges” Moldova gázellátásáért követelt, nemrég államközi konfliktust is okozó 700 millió dolláron túl). Egy pánromán fúzió esetén Moszkva ezt a hatalmas, ám alvó tartozást rögtön valódi követeléssé változtathatná – immár a Moldova adósságait öröklő Bukarest felé.

De hogyan is festene a moldáv–román egyesülés a magyar érdekek szempontjából?

Kieső RMDSZ, gyorsuló fogyatkozás

Kezdjük egy kevésbé hungarospecifikus, ám bennünket is érintő veszéllyel. Könnyen megtörténhet, hogy Oroszország ebben az esetben nem nézné tétlenül a Nyugat további terjeszkedését az egykori Szovjetunió területén. Ha az egyesülés nem egy adott dátumhoz köthető esemény, hanem egy folyamat lenne – mint ahogy Moldova függetlenedése is az volt –, akkor egy esetleges regionális orosz–moldáv konfliktus (emlékeztőül: 1992-ben már volt ilyen) nemzetközi jogi szempontból könnyen félremagyarázhatóvá válhatna. Mivel itt, így vagy úgy, már egy NATO-tagállam is érintett lenne, mondani sem kell, hogy mindez mekkora lehetőséget jelentene a casus bellit kereső európai háborús héják számára.

Azt a kérdést, hogy az Európa egyik legszegényebb országának számító, az egy főre jutó EU-s GDP mindössze 30 százalékát produkáló Moldova uniós jelenléte mit jelentene Magyarország számára – miközben a bortermelés terén új és erős vetélytársat kapnánk –, most ugorjuk át, mivel ez a téma román–moldáv unió nélkül is esedékes, így nem tartozik a jelen írás tárgykörébe. Térjünk inkább át a közvetlenül csak minket, konkrétan az erdélyi magyarságot és a magyar–román államközi viszonyt érintő aggályokra, sorra véve az egyesülés várható negatív következményeit.

1. Bukaresti magyar parlamenti képviselet megszűnése

Romániában a szavazásra jogosultak száma kerekítve 18 millió, amiben a külföldön élő, ám a választásokon jellemzően aktív román állampolgárok is benne vannak. A magyar nemzetiségű szavazók száma mintegy 900 ezer, vagyis még elégséges ahhoz, hogy az RMDSZ-t (teljes etnikai támogatottság esetén) bejuttassa a parlamentbe. Mivel a magyarok többnyire az átlagosnál nagyobb arányban járulnak az urnákhoz, a párt általában kényelmesen át szokta lépni az ötszázalékos küszöböt. A szavazásra jogosult moldáv állampolgárok száma azonban még a Dnyeszter menti szakadár köztársaság nélkül is több mint hárommillió (szintén magába foglalva a külföldön élőket), így a magyar választói arány az egyesülést követően 4%-ra csökkenne, ami matematikailag a parlamenti érdekképviseletük végét jelentené.

2. Közvetlen demográfiai következmények

Mivel Romániában a nemzeti sikereket elsősorban megszerzett négyzetkilométerekben és a kisebbségektől elvett etnikai számarányokban mérik, a román–moldáv egyesülés valószínűleg extrém mértékű társadalmi eufóriát eredményezne, ami a politika által már eleve üldözött erdélyi magyarok számára viszont megfélemlítőleg hatna, már csak azért is, mert a legutolsó nagy társadalmi változást, a kommunizmus összeomlását „most vagy soha” típusú, részben spontán, részben jól szervezett etnikai leszámolások kísérték. Mindez magyar részről a kilencvenes éveket idéző tömeges kivándorlási hullámhoz, illetve (védekezési mechanizmusként) az asszimiláció felgyorsulásához vezethet.

3. Közvetett demográfiai következmények

A román–moldáv határ leomlását követően a rendkívül szegény régió lakosai vélhetően tömegesen keresnék az EU-tagországokban, illetve Románián belül az anyagi boldogulás lehetőségeit. Utóbbi esetben a belső migráció jelentős része a fejlettebb erdélyi nagyvárosokba irányulna, tovább rontva az ott élő magyarok arányszámait. Ne zárjuk ki azt sem, hogy a román politika – amelynek prominens képviselői, vélhetően a kommunista betelepítések sikereitől ihletve, már a rendszerváltástól nyíltan szorgalmazzák a Székelyföld évezredes magyar etnikai dominanciájának a megszüntetését – kivételes etnopolitikai lehetőségeket látna a szabad költözés jogával bíró újromán tömeg megjelenésében.

4. A magyar–román államközi viszonyok átértékelődése

A román nemzetstratégia (Orbán Viktor kifejezésével: nagystratégia) az 1859-es államalapítástól kezdve irredenta alapokon nyugszik. A Dnyesztertől a Tiszáig terjedő gigaállam képe több mint száz éve szerves része a román identitásnak és jövőképnek. Ebben a sajátos kisbirodalmi logikában Trianon nem egy túlnyert meccs, hanem egy nagy ugrás a végleges cél felé. Bár a román közbeszédben ma nincs jelen a „folyótól a folyóig” eszméje – ezt jelenleg civil szinten tartják ébren, térképekkel és propagandával –, a Moldovával való egyesülés nagy valószínűséggel előhívná ezeket a vágyakat a politikai elit kollektív tudatalattijából. Ugyanis az irredenta mentalitású államok egyik sajátossága, hogy a diadal eufóriáját az ideiglenesen lefojtott terjeszkedési vágyak reneszánsza követi.

Vágyvezérelt remények, kalandor forgatókönyvek

Sajnos az erdélyi magyar közvéleményben már régóta él két olyan naiv tévhit, amely a fenti szcenáriók dacára pozitív várakozásokat csatol egy román–moldáv fúzióhoz (s a végeredmény szempontjából teljesen mindegy, hogy ez saját gyártású hiba-e vagy diverziós termék). Az egyik tévhit, hogy a történelmi Moldva újbóli létrejötte felerősítheti az ottani regionális törekvéseket, s azok sikere esetén Erdély sem maradhat ki a decentralizációs folyamatból. Ennek egy másik változata szerint Moldovát már eleve egy autonóm régióként integrálják Romániába, Erdély szempontjából ugyanezzel a későbbi pozitív hozadékkal.

A másik közkeletű hiedelem nem a regionális, hanem az etnikai önrendelkezésre, konkrétan a moldáv hozomány részeként érkező gagauz autonómiára apellál. Ahogy a kolozsvári Krónika január 23-i véleménycikke fogalmazott: „Ha Bukarest esetleg – akár külső nyomásra, akár jól felfogott érdekéből – mégiscsak beadná a derekát, és az egyesülés elfogadása fejében lenyelné a gagauz autonómiát, azt akár a magunk javára is fordíthatnánk. Hiszen ha nekik lehetne autonómiájuk, akkor már semmilyen ellenérv nem lehetne az ellen, hogy a magyaroknak miért nem jár az (…) önrendelkezés.”

Nos, az ilyen logikai okfejtésekre mondja a pesti humor, hogy ha a nagymama sárga lenne és csilingelne, akkor ő lenne a villamos. Könyvtárnyi szakirodalom, de ha úgy egyszerűbb, néhány egymás alá helyezett népszámlálási adatsor is bizonyítja, hogy a román kisebbségpolitikának az elmúlt száz évben egyetlen stratégiai célja volt: az Erdéllyel együtt megszerzett nem-román népek mielőbbi beolvasztása vagy kiűzetése.

Tegyük fel a költői kérdést: egy olyan hatalom, amelyik úgy költöztette a román tömegeket több száz kilométerről az erdélyi nagyvárosokba, hogy közben az agglomerációban élő magyaroknak megtiltotta ugyanezt, vagy amely úgy támogatja ma az ún. román történelmi régiók szimbólumainak a nyilvános használatát, hogy a székelyek esetében ezt súlyosan bünteti, vajon eltekintene-e a szokásos kettős mércétől, ha éppen a rettegett magyar autonómia lenne a tét? „Más helyzet, más megoldás” – válaszolná Bukarest egy vállrándítás kíséretében, már ha válaszolna, hiszen a román törvényhozásban eddig ötször szavazták le, jellemzően gyorsított eljárásban, a székely autonómiára vonatkozó kezdeményezéseket.

Egy szó, mint száz: Románia és Moldova egyesülése nemcsak számos geopolitikai bizonytalanságot importálna Európába, hanem az elemi magyar érdekekkel is teljes mértékben ellenkezne. Továbbá ellenkezne a jó erkölccsel is. Egyrészt azért, mert az az ország, amely az I. világháború után úgy annektálta Erdélyt, hogy az történelmileg sohasem tartozott hozzá, a lakosság 46%-a pedig nem is volt román, nem hivatkozhat történelmi és etnikai érvekre, amikor folytatni szeretné a területszerzést. Másrészt, ha egy ország – pusztán területféltésből – a határok sérthetetlenségének a leghangosabb szószólója volt eddig Európában, elvárható, hogy ezt a dogmát magával szemben is szigorúan betartsa. Harmadrészt, ha egy állam csak többszáz éves, kimagasló kultúrákat létrehozó népek felszámolásával (erdélyi szászok) vagy visszaszorításával (erdélyi magyarok) volt képes biztosítani a saját kisbirodalmi státusát, akkor az nem érdemel több lehetőséget más etnikumoknak a befogadására.

Keményfi Kornél