Legyen szó húsvéti körmeneten részt vevő közszereplőkről vagy választási kampányról, az „álkeresztény” jelző menetrendszerűen felbukkan olyanok szájából, akik templomot legfeljebb a villamos ablakából láttak. Eközben a tetőkről az ún. liberális keresztények lesipuskásai tüzelnek. Ám tényleg szükség van Magyarországon a kultúrkereszténységre?

A liberális katolikus szubkultúrába tartozó vallásszociológus, Máté-Tóth András a kereszténység négy típusáról ír. Ezek a következők: a nyugati civilizáció vívmányain (hagyományok, élettisztelet, szolidaritás stb.) alapuló kultúrkereszténység, a szerző által retorikai formaként és hivatkozási rendszerként definiált politikai kereszténység, a vallási előírások elkötelezett betartására irányuló hitvalló kereszténység, valamint a lelki béke megszerzését célzó spirituális kereszténység.

Részleteiben a Máté-Tóth által leírtak több ponton is vitathatók – a tipográfiához társított halmazelmélettől a szerzőnek a politikai kereszténységgel szembeni leplezetlen averziójáig –, de ezek tárgyalásától most tekintsünk el. A négyes felosztás kiindulópontnak teljesen megfelelő. Van azonban egy állítás, amelyre muszáj reflektálni, mivel az nemcsak itt, hanem érdekes módon a keresztény-konzervatív oldalon is rendszeresen felbukkan. Az idézet így szól: a kultúrkereszténység „összefoglaló neve annak, amit ma európai kultúrának nevezünk – a politikai opciók és felfogások sokaságával egyetemben”.

Érthetőbb, a szerző által is idézett változatban: Európában még az ateista is (kultúr)keresztény.

És hogy ez az Antall Józsefnek tulajdonított mondat miért olyan népszerű úgy a liberális, mint a hagyományosan jobboldali keresztények körében? Valószínűleg pszichológiai okokból. Az előbbiek számára megkönnyíti a keresztényinek közel sem nevezhető európai eszmeáramlatok iránti megértést, illetve az azok képviselőivel való barátkozást, az utóbbiaknak pedig gyógyírt kínál a kereszténység általános nyugati visszaszorulása miatt érzett fájdalomra. Valójában azonban tudomásul kellene vennünk, hogy a kereszténységgel szembeni ellenkultúra részét képező ideológiák akkor sem fémjelezhetik a keresztény Európát, ha létrejöttük során éppen az szolgált számukra táptalajként vagy ürügyként.

Magyarország esetében amúgy nincs értelme szétválasztani a politikai és a kulturális kereszténységet. Egyrészt szenvedélyesen politizáló társadalom a miénk, a politika a kultúránk szerves része. Másrészt mindaz, amit nálunk a keresztényként ismert politika megjelenít – akár programként, akár a külsőségek szintjén (nyelvezet, egyházi kapcsolatok, személyes attitűdök stb.) –, azt eleve kultúrkereszténységként azonosítja a közvélemény.

Hazánkban, köszönhetően elsősorban a média aknamunkájának, a kultúrkereszténység megítélése ma nem mondható pozitívnak. S itt nemcsak a primitív egyházellenes attitűdökről van szó. Értelmiségi, sőt keresztény értelmiségi körökben is határozottan érzékelhető a lenézés. „A kultúrkereszténység a valódi Jézus-követésnek szánalmas karikatúrája csupán” – hangzik a liberális katolikus Szemlélek-blog megfellebbezhetetlen ítélete. A hangnem régóta ismerős: már a Horthy-rendszerrel szembeni kommunista bírálatnak is elengedhetetlen, elsősorban az érzelmekre hatni kívánó eleme volt a „barokkos” keresztény külsőségek elítélése.

Úgy tűnik tehát, hogy a kultúrkereszténységgel szembeni hazai kritika a tartalom védelmében támadja a formát, az igazi és a hiteles képviseletében a talmit. Jelentősen megkönnyíti e kritika eladhatóságát a moralizálásnak és jóemberkedésnek kimondottan kedvező korszellem, valamint a hivatkozás lehetősége az egyszerűséget és lemondást hirdető nagy elődökre, Szent Páltól Assisi Ferencen át Luther Mártonig. És mindenekelőtt ott a jézusi tanítás, amely következetesen megkülönbözteti a tartalmat és a formát, a helyes és a képmutató magatartást: „Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Tisztára mossátok a pohárnak és a tálnak a külsejét, belül azonban tele vagytok rablással és mértéktelenséggel. […] Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal.”

A forma és a tartalom megkülönböztetése azonban még nem jelenti azt, hogy Jézus az előbbi elhagyására buzdított volna az utóbbi kedvéért.

Épp ellenkezőleg, a forma megtartására szólított fel: „Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket!” Amit a Megváltó elítélt, az a forma méltatlan tartalommal való megtöltése volt. A tartalom és a forma tehát nem egymás alternatívája; aki ezt sugallja, hamis dilemmát állít fel. A Szemlélek-blog szerzője a fenti mondattal pontosan ezt a logikai hibát követte el. Ugyanakkor a politikai és kultúrkereszténységnek van egy tartalmi funkciója is, mivel annak képviselői a jézusi tanításból adódó normák védelmezőiként lépnek fel. Ez azonban a Krisztus-követésnek nem a karikatúrája, vagyis utánzása, hanem a közélet szintjén megvalósított kiegészítése.

Beszédes egyébként – és erre éppen Máté-Tóth András hívta fel a figyelmet –, hogy amikor Horányi Özsébtől, a liberális katolicizmus ikonikus figurájától egy stúdióbeszélgetés során váratlanul megkérdezte a műsorvezető, hogy milyen lenne a jó keresztény kormányzás, a neves kommunikációkutató hosszasan elgondolkodott, majd kibökte, hogy a menekültekkel szembeni emberséges bánásmód. Ami – valljuk be – keresztény szempontból lényegesen szegényesebb kínálat, mint például kiállni a magzati életért vagy a házasság eredeti tartalmáért. A migrációt illetően pedig csak három kérdésünk lenne. (1) Egy csepeli lakástűz károsultjának joga van-e beköltözni a legszebb rózsadombi villába, a tulajdonosnak pedig erkölcsi kötelessége-e a befogadás, vagy mindez csak szomszédségi viszonylatban érvényes? Továbbá jogot formálhat-e a befogadott a végleges maradásra? (2) Nem az az igazán keresztényietlen cselekedet-e, ha kitesszük az őslakosságot, köztük a nőket és az öregeket a biztos erőszakhullámnak? (3) Jogunk van-e felszámolni demográfiailag egy olyan civilizációt, amelynek a megtartásáért kétezer évig küzdöttek az elődeink?

Ezzel persze még mindig nem adtunk választ arra, hogy szükségünk van-e a kultúrkereszténységre. A válasz attól függ, hogy mennyire tekintjük fontosnak a kereszténynek nevezhető kultúrák, illetve a nyugati és ortodox keresztény civilizáció fennmaradását. Erre ugyanis, tetszik vagy sem, a politikai és kulturális kereszténység jelenti az egyik legerősebb garanciát.

Ha egyesek azt állítják, hogy el kell fogadnunk a civilizációnk eltűnését, mert azok a történelem során mindig is jöttek-mentek, az olyan, mintha azt mondanák nekünk: ne próbáljuk meg életben tartani beteg családtagunkat, hiszen úgyis az elmúlás a sorsunk.

Megközelíthetjük azonban a kérdést mikroszinten, a pszichológia felől is. A magas minőséget és tekintélyt hordozó entitásokhoz, legyenek azok személyek vagy intézmények, sohasem viszonyul semlegesen a külvilág, azok jellemzően erőteljesen pozitív vagy erőteljesen negatív érzelmeket váltanak ki az emberekből. Az olyan mélyen beágyazott intézmények iránt, mint a történelmi egyházak – s ezen belül hangsúlyosan a katolikus egyház –, senki nem marad közömbös. A klérus iránti köztiszteletnek tehát – ami hazánkon belül a Székelyföldön vagy a Felvidék egyes részein még természetes jelenség – nem a közöny az alternatívája, hanem a gyűlölet.

A 2018-as eset, amikor a Parlament előtt a választási eredmény ellen tiltakozó, politikailag egyébként meglehetősen sokszínű csőcselék majdnem meglincselt három református lelkészt, jól mutatja, milyen indulatok feszülnek a magyar társadalom mélyrétegeiben. Nem véletlen az sem, hogy Magyar Péter első performanszainak egyike egy mise hangos megzavarása, majd a távozó hívek inzultálása volt. Ha nem léteznének hazánkban egyházellenes ösztönök, a Tisza-vezér sem kísérelt volna meg egy ilyen tipikus bolsevik akciót – bár az sem kizárható, hogy ez csak egyfajta pályaalkalmassági rituálé volt a megbízók felé.

Nem kell azonban kizárólag fizikai atrocitásokra, vagy az annak határát súroló jelenségekre gondolnunk, ha magunk előtt akarjuk látni egy keresztény jellegétől megfosztott civilizáció mindennapjait. Inkább egy olyan egyveleget kell elképzelnünk, ahol majd a szent időket és jeles napokat hírből sem ismerő igénytelenség (lásd az egész évben kint hagyott karácsonyi fényfüzéreket vagy a Hamvazószerdára szervezett „dupla” torkos csütörtököket), a „nekem ne mondja meg senki” proletár öntudata, valamint a hívekkel szembeni rosszindulat megnyilvánulásai keverednek egymással.

E sorok írásakor, Nagypéntek este például még csukott ablakon át is jól hallani a mulatós technozene együgyű dob-basszus ütemét. Nem egy rossz zenei ízléssel megvert lakó bömbölteti éppen a magáét, hanem egy szabadtéri koncert szervezői teszik tönkre több pesti kerületnek is a nyugalmát a liturgia idején. Több ilyen eseményt is rendeztek a fővárosban ezen a napon, az egyiket éppen „húsvétváró” címen, tehát tudatlanságra nem lehet hivatkozni.

Tegyük hozzá: ha lenne markáns keresztény politika Magyarországon, már rég jogszabályban tiltották volna be a szabadtéri hangoskodást a húsvéti szent három nap időtartamára.

Az örkényi kérdésre, hogy az önmagát felfaló kígyó után marad-e egy kígyónyi űr, az európai civilizáció esetében úgy felelhetünk: nem, mert azt szükségszerűen betölti majd valami más.

A nihil civilizációja, amit most tapasztalhatunk, azonban még nem az érkező alternatíva, az csupán egy átmeneti állapot két civilizáció cseréje között. Természetes folyamatról van szó, amely – ha a váltást a háttérből irányítják – akár fel is gyorsítható. Figyelembe véve, hogy a kereszténység lebontása mind láthatóbban egy lépésről lépésre (tégláról téglára) végrehajtott, konstruált folyamat, az annak helyébe szánt új civilizáció sem spontán módon érkezik majd.

Ma már tudjuk, hogy az európaiaknak bekészített új domináns kultúra nem a kommunizmus vagy a New Age lesz, hanem az iszlám.

Az a fölényeskedő, minden kockázatra legyintő személyiségtípus, aki a maga idejében Erdély elcsatolásának lehetőségén éppúgy hangosan nevetett, mint a kommunizmus veszélyén, a muszlim dominancia forgatókönyvét ma azzal hárítja, hogy ezt a vallást nem az európai emberre szabták, a mohamedán bevándorlók pedig még jó ideig kevesen lesznek a többséghez. Amiben van is valami. Miért valós veszély akkor mégis Európában a muzulmán szupremácia? A kérdésre három válasz is adható.

1. A muszlim, s általában az afrikai és ázsiai bevándorlók csak akkor maradnak kisebbségben (meghatározott ideig persze, hiszen szaporulatuk jóval meghaladja az őslakosokét), ha nem számolunk a külső utánpótlással. Ennek mértéke azonban nemhogy nem csökken, hanem egyenesen nő, egyrészt a kibocsátó népesség létszámának szűnni nem akaró emelkedése, másrészt a migráció tudatos és lankadatlan szervezésének köszönhetően.

2. A társadalmi többséget adó tömegember ma csak azért vallástalan, vagy jobb esetben a „maga módján” vallásos, mert a korszellem éppen erre biztatja. Ha azonban az iszlám divatirányzattá válik, e karakter igazodási kényszeréből adódóan tömegek követhetik majd Mohamed útját, ami nyilván nem lesz részükről egy megélt vallásosság (lásd a divatbuddhizmus korábbi terjedését), de nagy szolgálatot tesz majd a kultúriszlám meghonosításán dolgozóknak.

3. A kultúriszlám bevezetésére akkor is egész biztosan számíthatunk, ha ennek (még) nincsenek meg a demográfiai előfeltételei. Ez konkrétan a muszlimok látványos előnyben részesítését, a behódoló gesztusok szüntelen gyakorlását, valamint a saría egyes pontjainak az általános kötelezését jelenti – a tolerancia ürügyén.

Abszurditásnak, jobbos konteónak hangzik mindez? Lehetséges, de mivel a folyamat elkezdődött, már nem tagadható.

Nézzük meg például Németország esetét! Az iskolai menzákon évek óta zajlik a disznóhús kiszorítása. Számos nagyvárosban minden télen látványos „Happy Ramadan!” felirattal köszöntik a muzulmánokat. Az utcafeliratok egyre több helyen kétnyelvűek: a táblákon az arab változat látható felül, az eredeti német alul. Két éve pedig arról érkezett hír, hogy egy frankfurti általános iskolában megtiltották az ötödik osztályosoknak a ramadám alatti vízivást, arra hivatkozva, hogy a 27 diákból hárman muszlim vallásúak. (Arról, hogy utóbbiaknak megtiltották volna a nagypénteki húsevést, nem jöttek hírek.)

A saría bevezetése tehát nem a muszlim többségen, hanem a baloldal hatalomra kerülésén múlik.

De ahhoz, hogy egy-egy közösségen belül az iszlám legyen a preferált vallás, sokszor még baloldali jelenlétre sincsen szükség – ahogy azt nemrég éppen egy magyar példán láttuk, amiről bővebben itt írtunk.

De térjünk még vissza Németországhoz! Ha nem a hivatalos politika, akkor az ijesztően átpolitizálódott multinacionális üzleti szféra vállalja fel önként a kulturális iszlamizáció ügyét. Idén a McDonald’s borzolta a kedélyeket azzal, hogy februári óriásplakát-kampányában csak sötétedés után, vagyis a ramadán megszakításának idejére tette láthatóvá a reklámozott ételt – nappal, egy sajátos technikai megoldást alkalmazva, csak az üres hamburgeres dobozt mutatták. Akárhogyan is nézzük, ez a hirdetés bizony 78 millió német demonstratív kirekesztését üzente meg – hatmillió muszlim idegennel szemben. Csak remélni lehet, hogy a célcsoporton kívülre szorított 93 százalékos többség az egyetlen adekvát válasszal, a bojkottal reagál végül erre a hadüzenetre.

A történet egyébként azért is elkeserítő, mert néhány éve éppen a magyar McDonald’s egyik helyi kirendeltsége volt az, amely a nagyböjt pénteki napjain a szokásosnál olcsóbban kínált a vásárlóknak halas szendvicseket, külön kiírva, hogy böjti kedvezményről van szó. Tegyük hozzá, hogy kultúrkereszténység a gyakorlatban pont az ilyen apró, a keresztény jelenlétet tisztelő és igazoló gesztusokról kellene, hogy szóljon, függetlenül a döntéshozók vallásától vagy világnézetétől.

Mindent összevetve, az idegen érdekeket szolgáló kormányok, helyhatóságok és vállalatok jelenleg civilizációs merényletre készülnek Európa ellen: akár demográfiai előfeltételek mellett, akár anélkül, de mindenképpen keresztülvinnék a kontinens iszlamizálását.

A kultúriszlám meghonosítását pedig egyedül csak annak keresztény alternatívája képes megakadályozni.

Ha nem is érti a többség önmagában a kultúrkereszténység jelentőségét, ez az egy szempont önmagában is elegendő ahhoz, hogy egy hangos igennel feleljünk a címben feltett kérdésre.

Kovács Erik Ferenc