Călin Georgescu, a román elnökválasztás esélyese nemrég közölte: igényt tart Kárpátalja egy részére. Úgy tűnik, Trianonban nem sikerült kielégíteni a Kárpát-medencére irányuló román irredentizmust. Viszont a területi igény indoklása – ahogy száz éve Erdély esetében – most is valótlan állításon alapul.

Határmódosítási szándékok esetén a mások területére pályázó országok általában két fő érvet szoktak felhozni: a történelmi előjogot és az etnikai viszonyokat. Minden egyéb szempont – gazdasági szükséglet, morális megfontolás, nyers politikai érdek stb. – jellemzően csak ezek után következik. A legtöbb esetben a két fő érv elválaszthatatlanul összekapcsolódik, ahogy azt a legutóbbi európai konfliktusoknál (szerb–albán, orosz–ukrán, örmény–azeri) láthattuk, de még az olyan távoli határvitáknál is ez a két szempont a meghatározó, mint például a Kasmír miatti indiai–pakisztáni ellentét.

Mivel a történelmi és etnikai szempontok úgy racionális, mint érzelmi szempontból erős érvnek számítanak, gyakori (bár egyáltalán nem törvényszerű), hogy a területi igénnyel előálló fél tényhamisításokkal próbál igazat szerezni magának a nemzetközi színtéren.

Ismerve a román elnökjelölt Kárpátaljával kapcsolatos állításait, valamint azokat a klasszikus érveket, amelyek segítségével az újkori Románia példátlan gyorsasággal és arányban gyarapította a saját területét, érdemes ezúttal kifejezetten a történelmi és társadalmi tények szűrőjén át vizsgálni Georgescu kijelentéseit. Ez már csak azért is szükséges, mert a legesélyesebb román elnökjelölt nincsen egyedül az elképzelésével: korábban a szintén szélsőséges, és ugyancsak jelentős népszerűségnek örvendő Diana Șoșoacă, az SOS Románia párt elnöke állt elő ugyanezzel.

Trianoni visszapillantás

Mielőtt rátérnénk a Kárpátalját érintő román igényekre, bevezetésképpen nézzük át röviden – már csak a kirívó történeti párhuzamra való tekintettel is –, mivel támasztotta alá Bukarest az első világháború után a Magyarországgal szembeni területi igényeit.

Mint ismert, az 1919–1920-as párizsi békekonferencián a román fél mindkét fent említett érvet bevetette. Történeti érvként a dákoromán-kontinuitás nevű tudománytalan teória szolgált: eszerint a románok a Római Birodalom által leigázott dák nép romanizált leszármazottjai, akik már jóval a magyar honfoglalás előtt Erdélyben éltek, így őshonos népként joguk van a terület visszaszerzésére. (A dákoromán elméletet cáfoló tények összegzését lásd jelen írás keretes részében.)

Ami az etnikai szempontokat illeti, Ion I. C, Brătianu miniszterelnök, a párizsi békekonferencia román küldöttségének vezetője azt állította, hogy csak 687 ezer magyar él az országa által annektálni kívánt térségben. Ez a szám még az 1920-as, nyilvánvaló csalásokon alapuló román népszámláláson mért magyar népességnek is csak a felét, az 1910-es, reális cenzusértéknek pedig mindössze a 41%-át teszi ki. A békekonferencián román részről prezentált adatok tehát durva, túlzó hazugságokon alapultak, a magyar delegáció kizárása miatt azonban nem volt lehetőség ezek cáfolatára. Így végül az annektált területen élő népességből csak 2,8 millió fő, vagyis az ott élők 55%-a volt román etnikumú. Ez összességében azt jelenti, hogy az ezeréves Magyarországból 7,6 millió magyarnak kevesebb terület maradt (93 ezer négyzetkilométer), mint amennyit végül a 2,8 millió román kapott (103 ezer négyzetméter).

Ezek után nézzük a Kárpátaljára vonatkozó jelenlegi román igényeket alátámasztani hivatott érveket!

Ködön át a mármarosi bércek

Ha valaki rákeres a „Románia történelmi régiói” (Historical regions of Romania) kifejezésre, láthatja, hogy a különféle román térképek – készüljenek azok a két világháború között vagy mostanában – négy térségre osztják a Magyarországtól elcsatolt 103 ezer négyzetkilométert: Erdély, Kőrösvidék (Crișana), Bánság és Máramaros. A felosztás majdnem megfelel a tényleges történelmi realitásoknak – hogy miért nem teljesen, arra mindjárt kitérünk. A legfőbb probléma magával az elnevezéssel van. mivel 1920 előtt ez a terület legfeljebb csak a tervezőasztalon tartozott Romániához, történelmi román régiókról itt egyáltalán nem beszélhetünk.

Ha mindenáron a történelmi térségek érdekelnek minket – bár a mesterségesen megvont új államhatárok számos helyen kettévágták a valódi tájegységeket – , akkor vessünk egy pillantást a középkori vagy kora újkori térképekre, esetleg böngésszünk olyan dokumentumokat, mint például a Partium területi kiterjedését rögzítő 1570-es speyeri szerződés. Látni fogjuk, hogy valójában három történelmi nagyrégió osztozik a Románia által 1920-ban bekebelezett területen: Erdély, a Partium és a Bánság. Máramaros nevű régióról szó sincs, ez egy magyar vármegye neve, amit a fikciós román történetírásban – nyilván méretnövelési szempontokból – a vele szomszédos Szatmár megyével „régiósítottak” össze. (Azt, hogy még ezeket az állítólagos román régiókat is mennyire a magyar valóságból importálták, mutatja, hogy azok határvonalait kivétel nélkül a Magyar Királyság vármegyéihez szabták.)

S hogy miért is fontos beszélnünk erről? Azért, mert az említett szélsőséges román politikusok szerint a teljes „Máramaros régió” – így annak Kárpátaljához tartozó északi része is – Romániát illeti. Az egykori Észak-Máramaros egyébként a teljes Kárpátalja területének felét (48%), lakosságának pedig mintegy 30%-át teszi ki.

Mint tudjuk, Kárpátalja nevű régió a magyar történelemben a 20. század előtt nem létezett: a Trianon előtt Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegye által (részben) lefedett, a történelmi Magyarország északkeleti részét adó vidék a két világháború között Csehszlovákia legkeletibb tartományként, a második világháború után pedig – Kárpát-Ukrajna elnevezéssel – a Szovjetunió legnyugatibb megyéjeként vált egységes régióvá.

A magyar történeti tudatban Kárpátalja elsősorban a honfoglalás és a Rákóczi-szabadságharc kapcsán ismert. Ami esetünkben lényeges, hogy Magyarország trianoni szétszabdalásakor Máramaros vármegyét szétosztották Románia és Csehszlovákia, a párizsi békeszerződés után pedig Románia és a Szovjetunió között.

Egy irredenta igény abszurditásai

Mivel Máramaros vármegye 1920 előtt semmilyen formában nem volt Románia része, Bukarest annak Ukrajnára eső részére sem formálhat történelmi alapon igényt – akkor se, ha visszamenőleges hatállyal egy történelmi régiót kreál oda magának. Az egykori vármegyeszékhely, a ma Romániához tartozó Máramarossziget román nyelvű elnevezése egyébként önmagában is cáfolja azt, hogy a régiónak bármiféle román kötődése lett volna a múltban. Ugyanis a város mai hivatalos neve – Sighetu Marmaţiei, avagy a két világháború közötti, a lakosok által ma is használt elnevezéssel csak Sighet (Sziget) – egy az egyben az eredeti magyar névváltozat átvétele, ami románul nem jelent semmit. Ezt a tényt egyébként a Máramarosról szóló angol Wikipedia-szócikk is elismeri. Mi több, nem csak a megyeszékhelynek, hanem magának a „történelmi román régiónak” a hivatalos neve – Maramureș – is a magyar Máramaros románosított átirata.

Románia történelmi joga az egykori Máramaros vármegyére tehát éppen olyan tudománytalan alapokon áll, mint az Erdély vonatkozásában bő száz éve megfogalmazott történelmi jog. De mi a helyzet a román irredentizmus másik fő tartóoszlopával, az etnikai arányokkal?

Az 1910-es magyar népszámlálás szerint a 358 ezres Máramaros vármegyében egyetlen etnikum sem képviselt abszolút többséget, a relatív többséget a ruszinok adták, a románok aránya pedig 24% volt – vagyis az etnikai arányok sem igazolják vissza az utóbbiak jogát a teljes vármegyére. Különösen igaz azonban mindez a Călin Georgescu által megkívánt Észak-Máramarosra. Bár Trianon az igazságtalan, bosszúvezérelt békék szimbóluma lett, a kedvezményezett etnikumok közötti határok megvonásakor a döntéshozók végül figyelembe vették azt az elvet, amit a magyarok esetében negligáltak. Így Máramaros kettéosztásakor a vármegyében élő ruszinok 91%-a Csehszlovákiához, a románok 87%-a pedig Nagy-Romániához került.

Ennek következtében az észak-máramarosi (kárpátaljai) részhez került 11 ezer román az érintett terület lakosságának csak 5%-át tette ki. (Megjegyzendő, hogy a déli részen is csak 52% volt a románok lakossági aránya.) Ez konkrétan három román többségű falut jelentett a 103 észak-máramarosi településből, illetve egy olyat, ahol relatív többséget képeztek. A többi településen nem, vagy csak minimálisan, 1% körül volt kimutatható a román jelenlét.

De mi a helyzet ma? Bár Kárpátalján átrajzolták a korábbi közigazgatási határokat, ha az egykori észak-máramarosi területet nézzük, a legutolsó ukrán népszámlálási adatokból azt láthatjuk, hogy a románok – koncentrált települési jelenlétüknek köszönhetően – meg tudták őrizni korábbi jelenlétüket, sőt minimálisan még növelni is tudták a lakossági számarányukat. Ez azonban még mindig csak 6%-ot jelent, vagyis Románia részéről Észak-Máramarost követelni etnikai szempontból ugyanolyan abszurditás, mintha például Magyarország Románia teljes területére igényt tartana, Bukaresten át a tengerpartig.

Van még egy szempont, amire érdemes néhány mondatot szánni, ez pedig a térségi központ jelentősége. Történelmi tapasztalat, hogy a területi követelések során legalább akkora figyelem esik a gazdasági, kulturális, közigazgatási centrumokra, mint a történelmi vagy etnikai szempontok alapján igényelt többi területre. Közép-Európában a 20. század során ilyen kitüntetett figyelemben részesült például Erdély fővárosa, a többször is gazdát cserélt Kolozsvár, vagy az osztrák, olasz és délszláv igények célkeresztjében álló Trieszt. Máramaros esetében például a már említett Máramarossziget lakosságának többsége (77%) magyar volt a román impériumváltás idején.

A 20. század elején Észak-Máramarosban – mintegy tízezer lakossal – a Kölcsey-versből is ismert Huszt volt a legnépesebb település, felerészben ruszin, egyharmad részben magyar, 15%-ban pedig német anyanyelvű lakossággal. A románok létszáma 13 fő volt, ami kerekítve pont 0%. Jelenleg szintén Huszt a legnagyobb város a térségben, az utolsó ukrán népszámlálás szerint közel harmincezer fővel, ezúttal már elsöprő, 88%-os ruszin/ukrán többséggel, és változatlanul 0%-os (9 fős) román népességgel.

Láthatjuk tehát, hogy az egykori Észak-Máramarosra támasztott román területi igények nemcsak a történelmi megalapozottságot, hanem az etnikai realitásokat is teljes mértékben nélkülözik.

Létezik a történelmi és etnikai elven kívül még egy szempont, ami morálisan alátámaszthatná, ha egy nemzetállam egy idegen etnikum szállásterületét szeretné bekebelezni: amennyiben bizonyítható, hogy az érintett népesség – etnikai kisebbségként – mindenképpen az annektálni kívánt területen kíván élni a jövőben. Kárpátalja esetében azonban, ha a Romániához való csatlakozás van szó, a különböző ott élő etnikumok (ruszinok, magyarok, oroszok) részéről ezt a lehetőséget teljességgel kizárhatjuk. Egyrészt a régió többségét adó ruszinok részéről egyáltalán nincs meg az az érzelmi kötődés a román állam és nép irányában, mint ami például ruszin–magyar viszonylatban elmondható volt a magyar történelem során, illetve elmondható most is Kárpátalján belül (ez a kapcsolat egy külön cikket érdemelne). Másrészt, mint ismert, éppen a román terjeszkedési igényekkel előálló Călin Georgescu fogalmazott egy előadásában úgy, hogy „nem Romániának van szüksége a kisebbségekre vagy az idegenekre, hanem nekik van szükségük Romániára, mert földet és vizet adunk nekik”.

Vajon melyik etnikum kívánna kisebbségként egy ilyen államfő uralma alatt élni?

A dákoromán eredetmítosz cáfolata A dák-román-kontinuitás elmélete szerint a románok a Római Birodalom által leigázott dákok romanizált leszármazottjai, így már jóval a magyar honfoglalás előtt Erdélyben éltek. Az elmélet mellett – régészeti és egyéb bizonyítékok híján – gyakorlatilag egyetlen érv szól: a román nyelv újlatin jellege, ez azonban egyáltalán nem igazolja vissza a románok erdélyi őshonosságát, miközben a tudományos bizonyítékok alapján a románok erdélyi bevándorlása nagyobb létszámban csak a török hódoltság idején, mintegy félezer évvel a magyar honfoglalás után zajlott le. Ugyanakkor számos olyan történeti és egyéb tényt ismertünk, amely kizárja a dákoromán elmélet érvényességét. Akit részletesen is érdekelnek a cáfolatok, annak a Visy Zsolt ókortörténész professzorral készült interjút javasoljuk. Az alábbiakban csak a dákoromán mítosz legismertebb cáfolatait ismertetjük. Kritón, Traianus római császár orvosa szemtanúja volt a második dáciai hadjáratnak, és a dákok teljes kiirtásának. Getica című visszaemlékezése szerint a rómaiak mindössze negyven dákot hagytak életben, akiket elűztek. A történteket egyébként Traianus oszlopán is megörökítették. Daciát a rómaiak nem tudták megtartani, s a 3. század közepén teljesen kiürítették a tartományt, a mai Bulgária területére telepítve az ott élő katonai és polgári lakosságot. Ennek a ténynek, valamint az előző pontban leírtaknak az alapján a dákok erdélyi továbbélése, illetve romanizálódása teljes mértékben kizárható. A 18. század elején keltezett Cantacuzino-krónika, amely a 13. századtól írja le a Havasalföld történetét, konkrét földrajzi állomások említésével dokumentálja a románoknak a Balkántól Magyarországra való vándorlásának a folyamatát. A dákoromán eredetmítosz ellen szóló közvetett bizonyítéknak tekinthető, hogy semmilyen régészeti lelet vagy nyelvemlék nem áll rendelkezésre, amely annak valódiságát igazolni tudná. Alighanem Catherine Durandin francia történésznőnek, a román történelem egyik legismertebb nemzetközi szaktekintélyének kell igazat adnunk, aki szerint a dákoromán elmélet a román történetírásban érinthetetlen, mert „a román nemzet jogát” alapozták erre a teóriára. Megjegyzendő, hogy több román nacionalista politikus egy gyermek naivitásával vallja, hogy Decebal leszármazottja.

Összefoglalás

Ukrajna várható katonai és külpolitikai vereségének árnyékában román nacionalista politikusok Kárpátaljára vonatkozó területi igényeket fogalmaztak meg. Magyar szempontból ennek többek között azért van jelentősége, mert ez a 100 évvel ezelőtti Kárpát-medencei román irredentizmus feléledésének tekinthető.

A Kárpátaljával szembeni területi igények elvi alapját a korabeli magyar vármegye, a Trianonban Románia és Csehszlovákia között felosztott, jelenleg Románia és Ukrajna részét képező Máramaros egészére kinyilvánított igény adja. A bukaresti narratíva szerint Máramaros vármegye román történelmi régió, amely teljes egészében Romániát illeti.

Ezzel szemben a valóság a következő:

1. Az 1920-ig a magyar közigazgatás részét képező történelmi Máramaros vármegye nem tekinthető román történelmi régiónak, mivel Trianon előtt soha nem volt Románia része. Cáfolja a román történelmi múlt tényét az etimológia is, ugyanis Máramaros, illetve a régióközpont Máramarossziget román elnevezése egyaránt az eredeti magyar név hangzásalapú átvétele, azoknak románul semmilyen jelentésük nincs. Mindezek alapján az egykori Észak-Máramarosra vonatkozó területi követelésnek nincs semmilyen valós történeti alapja.

2. A szóban forgó területi igény etnikai szempontból is teljesen megalapozatlan. Az egykori Észak-Máramarosban a románok lakossági aránya az 1910-es magyar és az utolsó, 2001-es ukrán népszámlálás adatai szerint egyaránt csupán 5-6%. Ez a népesség 3-4 faluban koncentrálódik, miközben a térségben több mint 100 település található. Az egykori Észak-Máramaros legnagyobb városában, Huszton például a románok aránya 0%.

3. A románok által gyakorlatilag alig lakott kárpátaljai részek bekebelezése gyakorlatilag újabb kisebbségi csoportok kéretlen Romániához csatolását jelentené, folytatva a saját etnikai szállásterületen túli román terjeszkedés történelmi gyakorlatát. Figyelembe véve, hogy a kárpátaljai területbővítést szorgalmazó román politikusok saját maguk deklarálták a kisebbségellenes nézeteiket, egy ilyen határmódosítás csak újabb etnikai feszültséggócot hozna létre Közép- és Kelet-Európában.

Keményfi Kornél