Szegény magyar olvasó!

Újra meg újra belerángatják egy olyan probléma megértésébe – és annak kapcsán az állásfoglalásba –, amely már a kérdés feltevésekor hamis és hazug. És ekkor felizzik az ősi magyar virtus, röpködnek a szólamok és jelzők – a józan ész pedig csak álmélkodik. És ismételten igazoltnak látja azt a szomorú igazságot, hogy ha egy hazugságot elég sokszor ismételnek, akkor az a köztudatban igazsággá válhat.

Ilyen ez a Kárpátalja-kérdés!

Bár nem könnyű a felajzott nemzeti buzgalmat a racionalitás pályájára terelni, mégis arra hívom a kedves olvasót, hogy próbáljon megfontolni néhány tényt, amiket az alábbiakban igyekszem összefoglalni.

1.

1991-ben, amikor a Szovjetunió megszűnt létezni és létrejött a független Ukrajna, annak Kárpátontúli Területe – magyarul: a Kárpátalja – Ukrajna része volt. Akkor a területnek kb, 1,1 millió lakosa volt, ebből mintegy 170 ezer, vagyis kb. 15% volt magyar. (Ma már sajnálatosan kevesebb!)

Nem létezett semmiféle olyan komolyan vehető – nyugati vagy keleti – dokumentum, nyilatkozat, vagy politikai szándék, amely Kárpátalja hovatartozását nyitott kérdéssé tette volna, netán meg akarta volna változtatni.

Vagyis ez nem volt kérdés, nem képezte alku tárgyát, amit valamiféle politikai ügyetlenkedés folytán a korabeli magyar kormány nem tudott kihasználni. Az alapszerződés tehát egy meglévő és akkor megmásíthatatlan helyzetet rögzített.

Ugyanakkor a határrevízióra irányuló magyar szándékot éppen a szomszédos országok szélsőséges politikusai és politikai pártjai emlegették nagyon szívesen – ezzel riogatva választóikat, és elhintve a kérdést a nemzetközi közvéleményben is.

Köztudott, hogy két állam között jogszerű határmódosításra vagy közös megegyezéssel, vagy jelentős nagyhatalmi nyomásra kerülhet sor. Ezt bizonyítja a XX. század első felének története. Az 1990-es években számunkra sem az egyik, sem a másik lehetőség nem adatott meg. Az az állítás pedig, hogy bármelyik ukrán politikus felajánlotta volna Antall Józsefnek a Kárpátalját, közönséges ostobaság!

2.

Az ügyet az alapszerződés aláírása után Csurka István tette nyílt vita tárgyává, amikor az MDF, majd a MIÉP politikusaként, kitűnő íráskészségét kihasználva magyarok százezreinek a fejébe sikerült elültetnie azt a hamis képzetet, hogy ha akkor a magyar kormány célratörőbb, akkor megszerezhettük volna Kárpátalját. Ez egyrészt a nemzetközi helyzet ismeretének teljes hiányából eredt, Csurka ugyanis köztudottan nem volt nagy „nemzetközi politikus”, másrészt az Antall Józseffel vívott küzdelmének hatékony manipulatív eszköze lett.

3.

Az alapszerződés aláírásával és az új Ukrajnával kialakítandó jó viszonnyal éppen a Romániában, Jugoszláviában és Csehszlovákiában fellángoló és teret nyerő vad és kevésbé vad, de annál veszélyesebb magyarellenes nacionalista politikai nyomást igyekeztünk ellensúlyozni.

A korabeli ukrán vezetőkben a mérsékelt és türelmes kisebbségpolitika kialakításának kérdésében volt fogadókészség, hiszen Ukrajna akkor lépett be a nemzetközi porondra, és nagy szüksége volt a térség államainak támogatására.

S ebben Magyarország és Lengyelország – nagyon helyesen – az élen járt. Ezért fogadták el a kisebbségek jogaira vonatkozó cikkelyeit az alapszerződésnek.

Eleve szakszerűtlen annak a kérdésnek a feszegetése, hogy mennyire bíztunk a korabeli ukrán vezetésben. Kravcsuk elnök és csapata igyekezett minél jobb kapcsolatokat kiépíteni az akkor jelentős nemzetközi tekintélynek örvendő Antall-kormánnyal, mi pedig igyekeztünk annyi számunkra fontos elemet beleilleszteni az alapszerződésbe, amennyit lehetett, amennyit a korabeli viszonyok engedtek. Valóban voltak megbízható, jó partnereink a korabeli ukrán politikában és államigazgatásban, de voltak vad nacionalista ellenségeink is. Csak akkor nem ők képviselték és nem ők irányították az országot!

4.

A téma ismétlődő felmelegítése nem egyéb, mint a magyar közvélemény félrevezetése és érzelmi manipulálása.

Akik ezt teszik, közvetve azt a hamis képzetet keltik, hogy a határrevízió ma is nyitott kérdés, és csak a magyar kormány és a magyar társadalom állhatatosságán múlik Erdély, a Felvidék stb. visszaszerzése. Ha nem leszünk olyan „puhák”, mint az Antall-kormány volt!

Holott a mai nemzetközi politikai viszonyok között számtalan nemzetközileg elfogadott és alkalmazott lehetőség és eszköz áll a rendelkezésünkre.

A minket körülvevő határok többnyire nyitottak, a kapcsolattartás a szomszédos országokban élő magyarokkal a magyarországi társadalom részéről csak akarat és áldozatvállalás kérdése.

A mai Ukrajna helyzete és szerepe, a mai ukrán politikai vezetés magatartása pedig egy külön kérdés – és semmi köze nincs az 1991-ben megkötött magyar-ukrán alapszerződéshez!

Ezt kellene tudatosítani a magyar közvéleményben!

Bába Iván
A szerző diplomata, a Külügyminisztérium volt közigazgatási államtitkára